Borral csak félig teli a pohár

A Kopasz-hegy lábánál fekvő kisváros ódon hangulatú utcáin barangolva egyszer csak előttünk áll a hordón lovagló, mámoros Bacchus szobra. Az arcán látható felhőtlen életöröm a hegyaljai bort dicséri. Ámbár időbe telik, amíg az ember a bezárt rácsos pinceajtók mellett elhaladva, némileg már kedve szegetten, végre talál egy nyitva tartó borászatot. 
A hegybe futó, templom felett húzódó utcának majdnem a végén vadszőlő takarta ház előtt állunk meg. Kőfalában titokzatos lépcső vezet fel a Hímesudvar Pincészet borteraszára. A tulajdonos, a Tokaji Borászok Asztaltársasága egyik tagja, Várhelyi Péter vár minket egy 2023-as félédes „Foltos” (nevét az udvarukba beszokó, mintás bundájú macska után kapta) cuveé-vel, és sok mondanivalóval. 

– Szüleink, Várhelyi Gyula és Juhász Margit 1983-ban vásároltak meg egy belvárosban álló – több mint ötszáz éves – lepusztult épületet, amit a leírások szerint Szapolyai János magyar király vadászháznak építtetett. Eltervezték, hogy a néhány éve megkezdett szőlőművelést kiegészítik borászkodással. Mi, a gyerekeik folytatjuk tovább a munkát. Jelenleg közel négyhektárnyi földterület szőlőtermését dolgozzuk fel. Ez évi húszezer palack bort jelent, amelyeket mind a pincészetünkben, a vendégeinknek adunk el. De ezt megvalósítani csak úgy tudjuk, ha nyitva vagyunk egész évben – fog hozzá a történetükhöz. 

– Kezdetben próbáltuk a vállalkozásunkat arra építeni (ahogyan sokan mások is), hogy a város a világörökségi borvidék névadójaként hamarosan pezsgő-virágzó településsé válik, amely rengeteg vendéget vonz. Azonban a turizmus manapság nem kizárólag ide koncentrálódik, hanem tolódik kijjebb, Erdőbényére, Mádra, a környező falvakra. Azt is tudomásul kellett vennünk, hogy Tokaj és a borvidék sem fejlődik olyan dinamikával, intenzitással, amelyben bíztunk. Hamar beláttuk, magunknak kell jó hírünket vinni. Mára függetlenné váltunk a helyi rendezvények vonzotta forgalomtól, a vendégeink nyolcvan százaléka célirányosan hozzánk érkezik. 

– Sok vállalkozó kedvű vág bele a borászkodásba buzgó felindulással, aztán a várt eredmények elmaradásával, mégis hamar feladja. Mi a fennmaradásuk titka? 

– Minőségi termék, hosszú évek folyamatos munkája és a hatékony marketing – elmélázik, majd így folytatja elmélkedését: – Köztudottan kétféle borosgazda létezik. Az egyik a szőlőben szeret bíbelődni: metszeni, permetezni, csodálni a kövér szőlőtőkéket. Míg mások a sötét és hűvös pincében időznek sokat, a boroshordók között. Ám minőségi nedűvel az a bizonyos pohár csak félig telik meg, de a vállalkozás sikeres működéséhez el is kell tudni adni a terméket, fel kell építeni a márkát, és szükséges folyamatosan foglalkozni a reklámmal. Régen megdőlt már az az elmélet, hogy a jó bornak nem kell cégér – mondja, majd így folytatja. – Sokan az értékesítésben mástól várják a megoldást. Néhány éve állami beruházásból a Tokaj-hegyaljai borvidéken három közösségi feldolgozóüzem létesült, ahol a helybéli gazdák elkészíthetik a saját borukat. Sajnos csak annyi történt, hogy a szőlő – mint értékesítendő termék – palackformát öltött, de ugyanúgy ott áll halomra a pincékben, mert sok helyi vállalkozó továbbra sem fordít elegendő energiát a marketingre. A folyamatosan változó világhoz igazodni kell, máskülönben a kapura kifüggeszthetjük, hogy bormúzeum – fogalmaz csípős igazsággal Péter, akik testvérével, Katával közösen és öt kollégájával működteti a pincészetet. 

Néhány lépcsőfokkal és egy fejbiccentéssel bentebb lépünk. A húsz méter hosszú pincébe egy másik, harmincméteres folyosó kapcsolódik be. Még üres hordók várnak a 2024-es nedűre. Az előző évit ki kell üríteni, hogy legyen hely a következőnek. De Várhelyi uramék nem panaszkodnak, mert fogy bor elég. És náluk akad vendég is elegendő. 
Korábbi felvetésemre (kevés turista, csendes utcák, bezárt vendéglátóhelyek) így reagál a borosgazda: 

– A félig üres vagy félig teli pohár szemléletek között markáns a különbség. Akad turista, aki csak a házszélében nőtt gazt, a romos épületet látja, hogy nincs hömpölygő tömeg az óvárosban. Mások észreveszik az új építésű szállodát, a szép éttermet, és élvezik a helyből áradó nyugalmat. Az igazság valahol a kettő között rejlik. Tokaj identitása, vagyis, hogy „mi akar lenni igazán”, még mindig nem kiforrott. Véleményem szerint a városnak az igényes borturisták a célpontjai, akik minőségi terméket, szolgáltatást várnak el. 

Porlepte lopókat veszünk észre, amelyek a pincefalnak támasztva pihennek. A kétezres évektől már csupán díszként szolgálnak. Ahogyan a műanyag palackos csomagolás is már a múlté. 

– Miután a vendég tőlünk továbbmegy, mindig megkérdezi, hogy hová érdemes még betérnie. És akkor jómagam is gyakorta tanácstalanul nézek rá. Sok pince valóban csak hétvégi, időszakos nyitvatartással vagy előzetes bejelentkezéssel működik. A kialakult helyzet miatt sok negatív kritika született Tokajjal kapcsolatban. Ez együttgondolkodásra, összefogásra sarkallta az itt élő, dolgozó borászokat – mesél a Tokaji Borászok Asztaltársasága lokálpatrióta közösség létrejöttéről. – Minőségi terméket, szolgáltatást kínáló helyi vendéglátóhelyeket összefogva, együtt próbálnak pozitív változást adni a helybéli turizmusnak. Közös munkájuk kézzelfogható bizonyítéka egy pecsétgyűjtő kincskereső térkép, hogy az ide érkező megtalálja a látogatható borászatokat, éttermeket, kávéházakat. Ámbár a tájékozódás javarészt már inkább az interneten zajlik – mondja Péter. Hozzáteszi, hogy a turisták is felelősek abban, hogy előzetesen informálódjanak a programlehetőségekről. 

A borászok csinálnak közös borkóstolókat, próbálnak egymástól tanulni. A helyi rendezvényekbe (például a Tokaj Fesztiválkatlan programjába) aktívan bekapcsolódnak hosszabb nyitvatartási idővel, vagy épp a saját pincészetükben szervezett különféle kulturális műsorokkal. 

– A kisváros vérkeringését úgy tudjuk újra elindítani, ha a borászok, a helyi szolgáltatók, a városvezetés és a közösségi marketingért felelős szakmai szervezetek mind hozzátesznek valamit a közös boldoguláshoz, és kitartanak. A Hímesudvar ebben próbál mindig úttörő lenni. A turisták jönnek, de attól nem kapnak kedvet az ismételt visszatéréshez, ha sok helyütt csak zárt kapukat találnak – foglalja össze búcsúzóul. 

* 

Ahogy a kőlépcsőkön leereszkedünk, szemben mégis nyitva találunk egy pincét, amely a makacs kúszó növényről kapta nevét. Egy négyfős csapat, akik angolul és magyarul is társalognak, éppen indul, amikor mi betoppanunk. 

– Hol vannak a turisták? – kérdem a pult mögött álló magas, negyvenes életéveiben járó férfitól. Széttárt karokkal körbetekint. Mutatja, hogy ma még csak négy poharat használtak a vendégek, pedig péntek van, és már tizennégy óra elmúlt. 

– Legutóbb május elején volt tömve a pince lengyel turistákkal, legközelebb pedig az október utolsó hétvégéjén, a Tokaj-hegyaljai Szüreti Napokon élünk meg hasonlót. A kettő között pedig csak pár ember téved be naponta a Borostyán Pincébe (is). 

Az utca végén, az Antalóczy Pince kapujában kidíszített asztalon egy kis tábla jelzi: zárva tartanak. Egy próbát megér lelkesedéssel megnyomom a csengőt, de válasz nem érkezik. Hamarosan ismét az óváros ikonikus szobra előtt állunk. Az egyetlen nyitva tartó étterem virágosládájában fekete zászló lengedez, benne sárga fonallal az idei évszámot hímezték bele. A kinti asztalok félig telve. 

– Az csoda, amit most lát. Pedig a szezon közepén járunk. Nálunk az ősz eleje is az. Küzdünk. A koronavírus alatt majd' belebetegedtünk a kilátástalanságba. De újra talpra álltunk, kinyitottunk. Aztán jött az ukrán–orosz háború, nemrégiben pedig nagy volumenű felújítások kezdődtek Tokajban: a bicikliút kiépítése, amely miatt lezárták a Tisza-hidat, jelenleg pedig a járdakövek kicserélése zajlik. Szép lesz, de most nem látjuk a jövőt, hogy miként tudunk addig kitartani – indokolja a gyászos jelképet Baji Ferencné, a Bacchus étterem tulajdonosa. Családjával már harminc éve üzemelteti a vendéglátóhelyet, de az alkalmazotti létszám miatt csak heti négy nap tudnak kinyitni. 

Egy fiatal hölgy szalad utánunk. Prácser Hajnalka, családja az Erzsébet Pince, továbbá a Kávépörkölő Manufaktúra és Kávéház tulajdonosa, szintén a lokálpatrióta közösség tagja. A ma nagyjából tíz hektár területű szőlőbirtokot 1992-ben vásárolták meg, anyai felmenőik nyomán így fogtak a tokaji „bormíveléshez”. Évi nagyjából tizenötezer palack bort a kereskedők vásárolnak fel tőlük. A tevékenységet időben kiegészítették vendéglátással, kávéeladással a több lábon való biztosabb boldogulás érdekében. 

– Nem a tömeg kell Tokajba, hanem a minőségi turizmus – véli. – A város fejlődéséhez idő kell és kitartás. S hinni, tenni azért aktívan, hogy a jövő felfelé íveljen. 

Beszélgetésbe elegyedünk egy fiatal házaspárral, aki gyermekével egy motoros rendezvényre érkezett a városba. 

– Pincészetben még nem jártunk. Valószínűleg nem is fogunk, nem a mi pénztárcánknak való az. Elkocsikázunk majd a település peremére, hátha ott mégiscsak olcsóbban tudunk venni és hazavinni tokaji bort. 

Végül betérünk a Tourinform-irodába, ahol a vezető, Erdős Orsolya elmeséli, ők is tapasztalták, hogy a legtöbb családnak az utóbbi időszakban, bizony, kompromisszumot kell kötnie a nyaralás alkalmával. 

– Visszajáró vendégek vagyunk Tokajban a családommal. És többször azt tapasztaltuk, hogy üresek a város utcái. Hol vannak a turisták? – továbbra sem hagy nyugodni a kérdés. 

– Valóban nem látjuk őket az utcákon, ezt nyáron a kánikula számlájára írhatjuk. Másrészről a vendégek többsége konkrét tervvel érkezik, előre kigondolja, hogy mit akar csinálni az itt töltött napjaiban. Az irodát (személyesen, telefonon, ímélen) megkeresők száma egy évben közel húszezer, ebből a ténylegesen idelátogatók száma nagyjából tízezer – ad egyenes, meggyőző választ, s tovább fejti gondolatait: – Mindamellett mi is érezzük, hogy akadnak hullámvölgyek a világörökségi borvidék névadó településének mindennapjaiban. A zsúfoltabb időszak egyértelműen a nyári hónapokra esik. A Tokaj Fesztiválkatlan színvonalas előadásai, a Tokaji Bornapok és a Tokaj-hegyaljai Szüreti Napok vitathatatlanul a legnagyobb vonzerővel bíró rendezvények. Az utóbbi eseményre annyian érkeznek, hogy szállást szeptemberben már csak visszamondás esetén tudunk találni a vendégeknek ezekre a napokra. 

A város négy évszakos, gyakorlatilag január 1-jétől december 31-ig bármikor találhatunk kedvünkre való programokat, lehetőségeket. A boron túl annyi másról is szól: túrázhatunk a Kopasz-hegyen, belefeledkezhetünk a Tisza és a Bodrog találkozásának szépségébe, vagy csónakon ringatózhatunk a folyóparti élővilágot figyelve. Bebarangolhatjuk a történelmi borvidék településeit szervezett bortúra keretében (Borbusz), kerékpárral, és akár a TokajBusz menetrend szerinti járataival is. Szállások tekintetében úgyszintén mindenfélével tudunk szolgálni: elegáns kastélyszállók, kényelmes apartmanok, korszerű kempingek, de luxus­szállodák is találhatóak a híres borvidéken – sorolja Orsolya. 
Talán majd az ősz! Mert az ősz is bővelkedik izgalmas programokban a bor fővárosában. Tokaj-Hegyalja legnagyobb szüreti mulatságán, amelyet 1932 óta rendeznek meg „Fehér borok, színes kultúra” jegyében október 6–8. között, a város több helyszínén várják az érdeklődőket. Nem maradhat el a látványos szüreti felvonulás, a szőlőösszeadási ceremónia, ahogyan a hagyományőrző csoportok műsora sem. Mellette térzenei koncertek, utcaszínházi előadások és kézműves foglalkozások is várják az ide érkezőket kiváló nedűk, feledhetetlen gasztronómiai fogások társaságában. 
Érdemes tehát visszalátogatni idén, jövő nyáron, vagy évek múltán is újra Tokajba. Mert a pohár borral félig teli, de teletölthetjük sok élménnyel. Csak ne feledjünk el előzetesen tájékozódni…