Néhány nap kütyümentesen

Az Igásló Központban, Nagyvázsony mellett járunk, a Balaton-felvidék varázslatos, dimbes-dombos vidékén. Az izgatott zsivajt és a fel-felharsanó nevetést követve bukkanunk – a rekkenő kánikula ellen védekezvén – a fák árnyékában önfeledten játszó gyerekekre. Igazán vegyes csoport: fiúk és lányok 6-7 éves kortól egészen 16-17-ig.

Mint kiderül, mindennap fél hétkor kelnek, aztán elsők az állatok: megetetik őket, kihordják a trágyát, kitakarítják a helyüket. Utána közös testmozgás következik – hiába, mégiscsak egy egykori élsportoló hívta életre a KucsiTanyát –, és utána végre a táborlakók is asztalhoz ülnek, addigra garantáltan megéheznek. Majd rendrakás a hálórészen, aztán jöhet az önfeledt játék délelőtt – ebbe csöppenünk bele. Láthatóan nem kell noszogatni senkit, kicsik és nagyok egyaránt részt akarnak venni a zenés székfoglalós­diban. Később a nagyfiúk focimeccsének komoly plusz­sportértéket ad, hogy a tűző napon kergetik a labdát – itt zavartalan a pálya, mondják, se fa, se tó, se állatok –, míg a „bölcsebb” lányok és a kisebb srácok az árnyas teraszon társasjátékoznak.

Ami szembetűnő itt: valamiféle békés harmónia, irigylésre méltó nyugalom. Sehol egy mobiltelefon, és a vidám zsibongást nem töri meg hangos veszekedés, urambocsá káromkodás.

– Nem állítom, hogy, mondjuk, a focicsata hevében sosem csúszik ki szitokszó, de annak megvan a büntetési tarifája: tíz fekvőtámasz vagy egy perc plank­gyakorlat, és ez ránk, felnőttekre is vonatkozik – meséli a szervező Kucsera Gábor, akinek közismert Kucsi becenevét viseli a tábor. 

– Negyedik éve működik itt a kütyümentes kalandtáborom, amelynek célja, hogy a gyerekek egy hétig ezen a tanyán élve megismerkedjenek a természet közeli életmóddal és a vidéki élet szépségeivel, úgy játsszanak és élvezzék a nyarat, hogy közben ne a telefonjaikat nyomkodják. A felgyorsult városi létből kiszakadva itt lehetőséget kapnak életre szóló emlékeket gyűjteni. Arra nemigen fog emlékezni egy gyerek, hogy mikor érte el a Minecraft videójátékban a hatodik pályát, de arra garantáltan igen, hogy életében először egy nagy lovat csutakolt.

Adta volna magát, hogy egy többszörös Európa- és világbajnok kajakozó inkább víz közeli sporttábort indít, de Gábort más motivációk mozgatták. Azt mondja, hogy bár az élsport jelentős részét tette ki az életének, és rengeteget köszönhet annak az időszaknak, de most már – a pénzkereső vállalkozásai ellenére – elsősorban főállású családapának tartja magát, akinek a legfontosabb célja a gyerekei: a hamarosan 11 éves Beni, a 6 éves Milla és a 4 éves Bella boldogsága.

– Gyermekkorom legszebb nyarait Szolnok mellett, Kengyelen töltöttem, csakhogy ez az idill hamar véget ért, mert a sport miatt nyaranta szinte végig edzőtáboroztam. Amikor gyerekeim lettek, láttam, hogy mennyivel másabb elfoglaltságok kötik le őket, mint anno minket: ők is, akárcsak a kortársaik, igyekeztek minél több időt a telefonon meg a monitor előtt lógni. A Covid-járvány kevés pozitív hozadékának egyike számomra az volt, hogy Veresegyházon – ahol a családunk él – egyéb lehetőségek híján a gyerekek kisereglettek az utcára és együtt „bandáztak”. Nemcsak bringáztak és fára másztak, hanem például ásóval komoly labirintusokat vájtak a földbe, bunkereket építettek. Én vidéken nőttem fel, tudom, milyen eszméletlen jól lehet szórakozni, pláne, ha van hozzá egy jó kis csapat.

Mindezek a hatások összeadódtak, és megszületett a speciális szabályokkal bíró KucsiTanya gondolata. Négy év alatt ez már a tizedik tábor, úgyhogy kijelenthetjük: bejött a napjainkban nem kevés kockázattal járó ötlet!

– Engem sosem vonzott a virtuális világ, és apaként fontosnak tartom, hogy a gyerekeim se kizárólag ebben éljenek. Úgyhogy a tábor egyik alapelve a kütyümentesség: az első napon elmondom a szabályt, miszerint a telefonokat le kell adni, és csak esténként kaphatják vissza félórára, hogy kapcsolatot tarthassanak a családjukkal. Ezenkívül, bár van itt tévé, szigorú képernyőtilalomban élünk. Ezt mindössze egyszer szegtük meg, még júniusban, amikor közkívánatra megnéztük a Skócia–Magyarország Európa-bajnoki mérkőzést és együtt élhettük át a győzelmünket. Az olimpia idején nehéz lett volna meghúzni a határokat, úgyhogy tartottuk magunkat a teljes képernyőmentességhez, akármennyire is nehezemre esett meghozni ezt a döntést egykori olimpikonként. A ki­­vitelezés viszont már sokkal könnyebben ment, a saját bőrömön érzem, hogy milyen jólesik kiszakadni a mindenféle kütyük és az internet világából.

Vajon a gyerekeknek is ilyen könnyen megy? Az első egy-két napi „megvonási tünetek” után, ahogy meglátják a ládikát, már zokszó és alkudozás nélkül rakják bele a mobiltelefont, a töltőt, a mindenféle egyéb kütyüket. Ha szenvednének ezek hiányától, biztosan nem lenne a táborlakók háromnegyed(!) része visszajáró. Az első jelentkezés ide zömében a szülők döntése – legyünk őszinték: kevés nebuló szabadulna meg önként a telefonjától a 24 órából 23 és fél órára –, és nyilván csalogató a közismert bajnok kajakos neve, de a következő táborokat már a gyerekek szorgalmazzák. Kialakult egy erős mag, például Virág idén nyáron mind a négy táborba eljött. Érkeznek hozzájuk a fővárosból és a környékről egyaránt, sőt a határon túlról is, például Írországból, Németországból, Ukrajnából, Szlovákiából.

– Két esetben azonnal csomagolni kell: hazaküldés jár érte, ha valaki megpróbál átverni, és titokban hoz még egy telefont, amit nem ad le, illetve, ha valaki bántja, csúfolja, kirekeszti, kiközösíti a társait. Ebben rendkívül szigorú és harcos vagyok, bizony, egyszer Beni fiamat is hazatessékeltem.

Az esetet Beni is szóba hozza, mikor elkísérem délben az állatokhoz, a tyúkok, pulykák, libák, nyulak és lovak itatóját tölti fel. Szeret az állatokkal foglalkozni, már megismerik a hangját. Négy éve visszajáró táborozó ő is, mindig a saját kérésére jön, mert rendkívül jól érzi itt magát. Úgy emlékszik vissza, hogy az édesapja kezdetben „túltolta a szigort”, vele picit keményebb volt, mint a többiekkel. De mára „összecsiszolódtak”, így fogalmaz.

– Azt kértem tőle, hogy már a bemutatkozáskor mondja el a gyerekeknek, én a fia vagyok, de nincs kivételezés. Aztán utána többet ez nem téma, a gyerekek elfogadnak, nem szokott gondot jelenteni nekik – meséli Beni. – Most különösen családias a tábor, mert Milla húgom és két unokatesóm, Csenge és Levente is velünk táborozik. Hogy hiányzik-e a telefon? Nem. Eszemben sincs, olyan jól elvagyok. Bár apukám kajakos, anya pedig kézilabdás, én mégis a foci mellett kötöttem ki, nyári focitáborban is voltam, és itt is sokat játszunk a fiúkkal. Ezenkívül Szilviék egy csomó vicces játékot kitalálnak nekünk, nincs egy perc unalom sem. A legjobb? Talán a délutáni ugrálás a stégről a kis tóba. Estére mindannyian piszkosul elfáradunk.

Az emlegetett Szabó Szilvia a tábor szakmai vezetője, tíz éve foglalkozik gyerekekkel, a fejében dugig tele a képzeletbeli játéktár – mellette Adri és Viki, na és persze Gábor gondoskodik az élményekről. Szilvi a kütyümentes napok legfontosabb hozadékaként említi, hogy sokkal gyorsabban és jobban összekovácsolódik a kis közösségük, mintha mindenféle elektronikus eszközök vonnák el a gyerekek figyelmét. Merthogy itt valóban egymásra figyelnek, a másik személyiségére és szokásaira. Csak egy egyszerű példa: a virtuális világban élő gyerekek gyakran a saját holmijukat se találják, míg itt nemcsak minden állat nevét tudják, de a társuk cipőjét is felismerik a végére.

A ganézás, a vályúk elmosása meg a szénabála-készítés mellett szerepelt korábban a repertoárban a lovas kocsizás, a tehénfejés meg a sajtkészítés is, hagyományőrző foglalkozásokat tartottak, pásztorokat láttak vendégül. Egyik nap elmentek egy kutyamenhelyre, míg a kánikulában lebuszoztak a zánkai strandra. Minden turnus végén interjút készítenek a táborozókkal, e szerint formálják a következő turnusok programját.

A négy felnőtt egybehangzóan – csak félig viccesen, sokkal inkább komolyan – úgy fogalmaz: nemegyszer a szülőkre is ráférne egy ilyen kütyümentes közösségépítő tábor! Gyakran ugyanis ők adják a gyerekek kezébe a telefont, vagy ültetik le a tévé, a számítógép elé, merthogy sokat dolgoznak, folyton rohannak, és hullafáradtan már nincs idejük és erejük velük foglalkozni.

A tábor után a hálás szülők kezdetben arról szoktak beszámolni, hogy mintha kicserélték volna a gyereküket. Ez a pozitív változás eltart két-három hétig, de ha otthon a család nem változtat a korábbi szokásain, ha a mókuskerék ugyanott folytatódik, akkor visszaáll a régi gyakorlat…

– A feleségemmel, Szabinával (Tápai Szabina EHF Kupa-győztes magyar kézilabdázó – a szerk.) mindig döbbenten nézzük, hogy az éttermekben milyen sok asztalnál a párok, a baráti társaságok vagy akár az egész család a telefont nyomkodja. Azon szoktunk szórakozni, hogy megtippeljük, vajon hány perc múlva szólnak egymáshoz. Már csak ezért sem ildomos csakis a fiatalokat bírálni a kütyüzési szokásaik miatt, hiszen ezt a példát, az élő kommunikáció és az egymásra figyelés hiányát látjuk sok helyütt. Sokan tényleg szomjazzák a természetet és némi kütyümentes időt, mégsem tudják egyedül megtenni a kezdő lépést.

Gábor fejében már formálódik a felnőtt-tábor gondolata, ahogy az eddig egyetlen alkalommal meghirdetett és rendkívül sikeres apa-fia tábort is folytatni szeretné – kincskereső túrázással, sátorállítással, tábortűzzel meg bográcsozással, csupa olyan programmal, ami közelebb hozza a családtagokat egymáshoz. A törökmezei kalandpark üzemeltetése átépítések és felújítások miatt épp szünetel; ez is nagyszerű lehetőség a minőségi és aktív közös időre.

– Nem vagyok a bölcsek kövének őrzője, én a saját bőrömön tanultam meg a közelmúltban azt, hogy milyen értékek mentén szeretnék élni és boldoggá tenni a családomat. Majdnem ráment a házasságom az önző életmódomra, két év különélés után találtunk újra egymásra Szabinával. Ebben komoly kapaszkodót jelent mindkettőnknek egy keresztény közösség. Rengeteget beszélgetek, imádkozom a lelkipásztorommal, és már bemerítkeztem, ami az újjászületés, a megtérés szimbóluma. Békülésünk megpecsételéseként nemrég, évekkel ezelőtti polgári esküvőnk után egyházi szertartáson is kimondtuk egymásnak az igent Szabinával. Én tényleg nagyon vissza akartam kapni a családom, és mindent megtettem ezért, de a sikerhez kellett Isten segítsége, áldása. Ez egyedül nem ment volna. Ma már tudjuk, hogyan kell megoldanunk a problémákat, és a hitünk mindenen átsegít minket.

Visszatérve a kütyümentes tábor gondolatához: a házaspár szerencsére egyetért abban, hogyan neveljék a gyerekeiket. Beninek korábban csak azért vettek telefont, hogy ha nincs otthon, szólhasson, ha baj van. Nem szeretnék teljesen eltiltani, de egyfajta keretet adnak neki: hétköznap csak este fél órát játszhat a telefonjával, számítógép és videójáték viszont akkor sincs, csak hétvégén napi két óra. Ez nem mindig tetszik neki, mert az osztálytársai folyamatosan hívják játszani.

– Ebből vannak néha vitáink, de nem adom be a derekam. Bízom benne, hogy később hálás lesz ezért – reméli Gábor. – Amióta újra együtt van a családunk, bevezettük, hogy mindig együtt vacsorázunk. Ilyenkor se telefon, se tévé, és mindenki elmeséli a napi élményeit. Teljesen más alapokra helyeztük a kapcsolatunkat, aminek a lényege a sok beszélgetés és odafigyelés.