Oázis a sziken

Szabó József nélkül, akivel a Halascsárdában találkozunk, mindez nem lenne. A most 66 éves férfi – aki első diplomáját a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Mezőgazdasági Gépészmérnöki Karán szerezte – az 1980-as évek végén Kiskunlacházáról érkezett Akasztóra, amely a nevét a helyi hagyomány szerint évszázadokkal ezelőtt az itteni kerékakasztó sár miatt kapta. Ez gyakran akadályozta a továbbhaladásban az átutazókat, de a vizes, mocsaras, lapályokkal, laposokkal tarkított tájon az itt lakóknak sem volt mindig egyszerű a közlekedés. Jól tudom, hisz itt nőttem fel, s ez még az én gyerekkoromban is így volt, nyaranként azonban gyakran megjött az aszály. A Duna-völgyi-főcsatorna – amely teljes hosszában 1929-re épült meg – nem véletlenül kapta a népnyelvben a '30-as években az Átok-csatorna nevet, hiszen a hozzá csatlakozó kisebb csatornákkal nyárra elvitte a határból az éltető vizet. Akasztó közelében, a jelenlegi halastavaktól nem messze, az egyik határrészt Égéseknek nevezték el, mert augusztusra kiégett a legelő, s a jószágok csak szenvedtek. 

De hogyan került Akasztóra Szabó József, s miért jött ide 35 évvel ezelőtt? 
– Apai nagyszüleim Lacházán, valaha a Ráckevei-Soroksári-Duna-ág partján éltek, onnan költöztek be a háború után a faluba – kezdi házigazdánk a vízparton, a csárda teraszán ülve családjuk történetét. 
– Kertészkedtek, zöldséget és gyümölcsöt termeltek, gyerekkoromban a nagyanyámmal vittük a paprikát, paradicsomot, a szamócát a piacra. A nagyapám mondogatta, kellene ide a kert végébe egy halastó, s ezzel egyetértett édesapám is, aki a Duna-parton nőtt fel, de ez csak álom maradt. Virágot is termeltek, volt egy kis üvegházuk, s egyetemista koromban úgy láttam, ebből elég jól meg lehet élni. Hozzáfogtam, kálát ültettem, a bevételt visszaforgattuk a termelésbe, fejlesztettünk, 1988-ig jól is mentek a dolgok. Ekkor azonban a gázolaj ára rohamosan emelkedni kezdett, az üvegházak fűtése megdrágult, elvitte a hasznot. Törni kezdtem a fejem, mit tegyünk, és nagyapám gondolata a halastóról nem hagyott nyugodni. Igyekeztem minél többet megtudni a halról és a haltermelés lehetőségeiről, kezdtünk körülnézni, hol lehetne hozzáfogni ehhez. Így jutottam el egy barátom révén Akasztóra, és sikerült halastavak létesítéséhez ötven hektár területet bérelnünk. 
– Mikor kezdődött a munka? 
– Az első kapavágást 1989 őszén tettük, és az első három halastavunkat a dunatetétleni határban építettük meg. Egy év múlva, 1990 őszén már halásztunk, karácsony előtt húsz mázsa halat vittünk a kis­kunlacházi főtérre, egy halas barátom azt mondta, mit akarsz, Józsi, 200 kilót szoktunk eladni. De csodák csodája, megvették mindet, én pedig újult erővel folytattam: áttanulmányoztam minden fontos halászati-halgazdálkodási szakkönyvet, továbbképzésekre jártam, beléptem a Haltermelők Országos Szövetségébe. Debrecenben elvégeztem az egyetemen a halászati-halgazdálkodási szakot, nagyon jó eredménnyel. Volt már ívatónk, nevelőtavunk, tárolóterünk, de láttam, hogy a gazdaságos üzemeltetéshez hosszabb távon növelnünk kell a vízfelületet. Kerestem a lehetőséget a bővítéshez, és 1995 őszén megtaláltam: Suhajda Mihály legelőjét – aki azóta sajnos elhunyt – a sok eső miatt annyira elöntötte a belvíz, hogy még a Kerekréten álló hodálya is vízben állt, és úgy döntött, hogy eladja a 200 hektáros területét, én pedig megvettem. Neki nyáron a szárazság ­miatt nem volt jó, mert kisült a fű, télen meg azért, mert vízben nem állhattak a birkák. Nekem viszont a mély fekvése miatt éppen ilyen terület kellett halastónak. Később a legmagasabb részen, még 70-80 centit rátöltve, felépítettük a tanyánkat, aztán mellette a lányomékét, s épült még egy harmadik ház is, ott Szabó Róbert, a halászati ágazatvezetőnk lakik a családjával, aki különben csak névrokonom. Andreáéknál van két kis unokám, a tízéves Sári és a nyolcéves Merse, Csaba fiaméknál pedig – ők Zsoltival ikertestvérek – kétéves Emília, a legkisebb unokám. 
 
– Húsz éve, hogy felépült a Halascsárda, emlékszem, az augusztus 20-i avatáson rengetegen voltak. Hogyan jutottak el odáig? 
– Nem volt egyszerű. Azt már gépészmérnök-­hallgatóként megtanultam az egyetemen, hogy egy beruházáshoz milyen fontos az infrastruktúra. Eleinte a halastavak közt csak földúton lehetett közlekedni, és a szálló por tönkretette az autókat, de az is megtörtént, hogy a kereskedő, akivel megállapodtunk, nem vitte el a halat, itt maradt a nyakunkon. ­Megépítettük hát az aszfaltozott utakat a gátakon, ami persze akkor sem volt olcsó. Probléma volt az is, hogy a Kiskunsági-főcsatorna vízállása, ahonnan a vizet kapjuk, néha túlságosan alacsony volt, emiatt a tavakat nem tudtuk feltölteni. Ezért ki kellett alakítanunk egy szivattyútelepet, hogy a vizet a ta­vainkba juttathassuk. A Kiskunsági-főcsatorna vize egyébként nagyon tiszta, nem szennyezi semmi, ideá­lis a halak számára. Fokról fokra gyarapodtunk, de a hasznot mindig visszaforgattuk a termelésbe, az újabb beruházásokba, így mentünk előre. Amikor 2000-ben átadtuk az öt tóból és a hozzájuk tartozó zöldfelületből álló horgászparkot meg egy büfét, még nem gondoltam arra, hogy csárdát építsünk. Újabb két év múlva jutottam el odáig, hogy nekikezdünk. A 2004. augusztus 20-i átadásra meghívtuk a környék lakóit, ötszáz adag halászlé fogyott el. Bent és kint, a teraszon is nyolcvan-nyolcvan ember foglalhat ­helyet, azóta is nyári időszakban szombat délre egy, vasárnapra két hétre előre célszerű bejelentkezni ­ahhoz, hogy biztos legyen a hely. Van egy háromezer négyzetméteres vízfelületű strandunk, szabadtéri pezsgőfürdővel, a szikes víz a szervezetre jótékonyan hat. A csárda melletti épületben és a hozzá tartozó tóparti részen lakodalmakat, családi és céges ren­dezvényeket lehet tartani, erre is nagyon nagy az igény. 

– Az akasztói szikiponty 2006 óta jól ismert márkanév. Miben más ez, mint a többi ponty? 
– Halgazdaságunk fő terméke, közepes és nagyobb méretű tavakban, ritka népesítés mellett neveljük. Ha nem zsúfoljuk túl az állományt, akkor a hal jobban fejlődik, és a húsa sokkal ízletesebb lesz. Az általunk kidolgozott termeléstechnológia, amely szem előtt tartja a környezet biológiai sokféleségét és ezáltal egy stabil, önfenntartó rendszert alakít ki, a Szarvasi P34-es pontyhibridre épül, amelynek apai vonala az amuri vadponty. Az összes vízfelületünk mára 300 hektárra nőtt, és a tavak közelében ugyanennyi szántó­területünk van, ebből hatvan hektáron cirokmagot termelünk, ezt teljes egészében a halak kiegészítő takarmányaként használjuk fel, de kapnak más gabonaféléket is. Nagyon alacsony takarmányozási együtthatóval dolgozunk: egy kilogramm halhúst 1,8 kilogramm kiegészítő takarmánnyal állítunk elő, miközben a szakirodalom még most is négy-öt kilóról ír. Az alacsony zsír- és koleszterintartalom, a sok életfontosságú vitamin (A, B1, B2, B12, D) és ásványi anyag együtt magas tápértékű hallá teszi az akasztói szikipontyot. Elismertségét jelzi, hogy 2020-ban az akasztói szikiponty megkapta az európai uniós eredetvédelmet is. 
 
– Ön pedig 2021-ben állattenyésztés kategóriában Az Év Agrárembere lett, miközben 2006 óta Akasztó díszpolgára… 
– Az Év Agrárembere díj számomra a halasszakma elismerése, a díszpolgári címnek pedig azért is örültem, mert ezt „gyüttmentként” érdemeltem ki, akit befogadott a falu. Kezdettől fogva nagyon sok segítséget kaptam az önkormányzattól, a vízügyi szakemberektől és a hétköznapi emberektől. Amikor 2006-ban villámcsapás következtében kigyulladt a halas­csár­dánk nádteteje és minden égett, a hivatásos tűzoltók már lemondtak az épületről, de az akasztói önkéntes tűzoltókkal sikerült megmentenünk. Utána mi felújítottuk az ő épületüket. Akasztón szeretik a halat, és úgy érzem, szeretnek minket is a családommal. A halgazdaságunkban és a csárdában dolgozik a lányom és a két fiam is, a vendéglátástól a közgazdaságtudományokig, az informatikáig, a nö­vény­­termeléstől a halgazdálkodásig sok mindenben otthon vannak, diplomát, mérnöki, szakmérnöki képesítést szereztek különböző egyetemeken. Mind a két fiam tanult Gödöllőn, az egyetem halászati-halgazdálkodási tanszékével ma is nagyon jó a kutatási kapcsolatunk. Idénytől függően a környező települések ötven-hatvan lakójának adunk munkát, köztük nagyon sok az akasztói. A termékeink pedig eljutnak az ország számos pontjára és külföldre is, így ismerik meg sokfelé Akasztó nevét. 
Következik az ebéd, főfogásnak a pontyhalászlét választjuk belsőségekkel – amely szálkamentes halfiléből készül –, utána túrós csuszát kérünk. A választék az étlapon igen nagy, de ponty-, harcsa- vagy vegyes halászlé (az étlap szerint hallé) nélkül soha el nem megyünk, mikor itt járunk. Az egy év alatt megtermelt 200-250 tonna ponty harmada egyébként helyben, a Halascsárdában fogy el, halászléből – amelynek az íze a legnagyobb ínyencek szerint is utánozhatatlan – évente 25 ezer adagot főznek. 
 
Ebéd után elindulunk, hogy körbejárjuk a tavakat, útközben folytatjuk a beszélgetést. Az Akasztói Halgazdaság vizeiben a híres szikipontyon kívül van amur, busa, süllő, csuka, szürke harcsa, kárász és keszeg, s nem is kevés, a mennyiségek tonnákban mérhetők. Amikor 2010-ben határaink közelében megjelent a pontyok koi herpesz­vírusa, amely Nyugat-Európában tömeges halpusztulást okozott, Akasztón igyekeztek alternatív megoldást találni arra az esetre, ha Magyarországon is beütne a vész. Ekkor kezdtek a betegségnek ellenálló tokfélék tenyésztésébe, kisebb kültéri tavakban és beltéri betonmedencékben nevelik a vágótokot, a Szibériából származó lénai tokot és a vizát. A kezdeti aggályok után szerencsére kiderült, hogy az akasztói szikiponty a koi herpeszvírusnak is ellenáll, de a tokok maradtak, eleinte húsként értékesítették őket, de aztán megjött az étvágy, és kaviár kinyerését, készítését tűzték célul. Miután azonban a háború miatt a kaviárt legjobban kedvelő oroszok nem jöhetnek, és exportálni sem lehet Oroszországba, a kaviár nagy része a csárdában a többi vendég választékát növeli. 
A tavak közt, a tanyák közelében van egy félhektáros zöldségesük, a termés ugyancsak a Halascsár­dába kerül, mint ahogy a rackák húsa is, amelyekből Szabó József 2000-ben egy szintén félhektáros füves területre hozott párat. Később ők lettek a gátak „karbantartói”, a húsuk pedig kiváló, ma törzstenyészetük van a gazdaságban százötvenes anyaállománnyal, a nyáj teljes nagysága eléri a négyszázat. Épp a rackákhoz érünk, s a közelebb merészkedőket szívesen megsimogatnám, de házigazdánk ettől óva int: a racka óvatos birka, nem lehet csak úgy simogatni, nem barátkozik – mintha tudná, hogy előbb-utóbb nagy valószínűséggel a bográcsban végzi. 
Elmerengek a rackasorson, miközben búcsúzunk, és hazafelé megállok a tanyánk közelében. Helyét már csak a két eperfa jelzi, s előtolulnak az emlékek: látom magam a két tehenünkkel, amelyeket gyerekként őriznem kellett, vigyázva, hogy be ne menjenek a lőtérre. Amikor aztán a páncéltörő lövegek és a harckocsik végre „kiszorultak” innen, elkezdődött valami új ezen a tájon. A tanyák azonban sajnos a téeszidők áldozatául estek, a miénket az elsők között kellett elhagynunk. De íme, áll már itt néhány új tanya a tavak körül. S ha a víz életet ad, egyszer talán a mi eltűnt tanyavilágunk is új életre kel a sziken.