Kitörési pontok

Ahogy belépek a műteremlakásba, az ezer irodalmi, ezer művészeti és ezer fotográfiai al­­bummal keretezett nappaliban a hatalmas televízióra nézek, amelyen fut: két teniszezőnő küzd a zöld borítású kemény pályán egy, a kínai Vuhanban tartott sportgálán. Az alapvonali, szerva-röptéző, teljes pályás játékstílusú sportolók csapnak össze. 

– A harmadik nagy kínai versenyt rendezik, tele női versenyzőkkel, és nagyon jók. Most éppen teniszben fognak feljönni a világranglistára: megfizetik a legjobb edzőket, akadémiákat csinálnak, és rettentő energiával játszanak – mondja nem kis elismeréssel a házigazda. És a véleményére lehet adni. Máthé András, mióta leszerelt a katonaságból, 1977 óta, azaz negyvenhét éve teniszezik, és meggyőződése, hogy a kínai teniszezők éveken belül a világ élvonalába kerülnek majd. Mellesleg kisebbik fiát, Gábort ő tanította meg teniszezni, aki már az Austral Openen is bemutatkozott, és a magyar férfi ranglistán nyolcadik volt, egy ideig a süketnéma teniszezők világranglistáját vezette, s ma is a teniszezésből él. Érthető tehát, hogy az alkotói munkája háttérzaja általában a labdák, cipők, ütések, jajgatások, sóhajok, tapsok egyvelegéből áll. 

Máthé András édesanyja tanítónő, édesapja pedig „bukott” vasutas volt, akit az 1956-os szerepe miatt kirúgtak a vasúttársaságtól, bűne egyébként annyi volt, hogy állomásfőnökként egy sztrájk szervezésében részt vett. Évekig alkalmi munkákból élt, majd egy kisszövetkezetnél dolgozott évtizedekig, kereskedelmi osztályvezetőként ment nyugdíjba Hajdúhadház megbecsült lakójaként. Máthé András 1972-ben érettségizett, majd fényképész-szakmunkásiskolát végzett. Egy debreceni fotósszövetkezetben helyezkedett el: negatív laborban, pozitív laborban, s amatőr laborban dolgozott, utóbbiban az emberek bevitt filmtekercseit hívták elő, s készítettek papírképeket a kívánságuk szerint. 

Viszonylag hamar a riportrészlegre került, amely a cégen belül kiváltságos helynek számított: az oda beosztott fotósok a műtermi munka mellett közületi és lakossági megrendelésre óvodai, iskolai rendezvényeket, szalagtűzőket, ballagásokat, esküvőket, temetéseket fényképeztek. Ez a kötetlen munkaidős, de a hétvégéket is lekötő csapatmunka 1972-től 1991-ig tartott. 

Sokrétű alkotómunka 

– Hamar elkezdtem reklám-, divat- és műszaki fotókat készíteni. Nem volt olyan debreceni nagyüzem, amelynek ne dolgoztam volna, mint a kötöttárugyár, ruhagyár, baromfifeldolgozó, húsipar, gördülőcsapágygyár. Színes, érdekes munka volt, sokszor a mások munkáit figyelve fejlődtem. Természetesen a művészeti fényképezés is érdekelt, így egykori fényképésztanuló osztálytársaimmal, barátaimmal, Vadász Györggyel és Gervai Tamással együtt művészkedtünk, és neveztünk országos versenyekre. Inspiráló időszak volt, hamar tagjai lettünk a Magyar Fotóművészek Szövetségének. Sajnos ők fiatalon elhunytak. 

Közben telefonálnak, majd a hátsó bejáratnál parkolva egy autóból festményeket hordanak be. A gondosan lepakolt hét tájkép és csendéletfestmény, két márványnyeles bronzszobor és négy kerámia része annak a 240 tételnek, amelyet néhány nap alatt a legideá­lisabb műtermi megvilágításban kell megfényképeznie. Fényképei az árverési katalógus képanyagát alkotják majd. Merthogy Máthé András ötvenkét éve a fényképezésből él, szakipari munkából, hiszen a művészkedés nem hozza, hanem viszi a pénzt. 
Mit is csinált? Az alkotó 1988–2007 között fényképészszaktanárként oktatott a debreceni a Beregszászi Pál Szakközépiskola és Szakiskolában, 1997-től 2007-ig pedig a Debreceni Református Tanítóképző Főiskolán tanított fotog­ráfiai ismereteket. 

A fotóművész 1987 óta dolgozik a debreceni Csokonai Színház hivatalos fotósaként. Ezzel a sok évtizedes tapasztalattal a háta mögött közelített jelenetekhez, arcokhoz, s egyben nyitottan a pillanatok minden új és váratlan megnyílására. Szerinte a jó színházi fotó nem hagy veszni élményt, hanem épp ellenkezőleg: úgy örökíti meg a pillanatot, hogy elmélyíti azt. Sőt, olyan villanásait képes megmutatni egy-egy jelenetnek vagy színészi játéknak, amit a játékidő során, az idő rendes folyásában talán nincs is módunk észrevenni, tudatosítani. 
Művészi hitvallásáról, színházhoz való kötődéséről vall: 

– A színházi fotográfia feladata egyrészről, hogy dokumentálja az adott előadást, másrészről, hogy a fotós saját művészetével, látásmódjával elősegítse a produkció propagálását a nézők számára. Ez a munka hozta el a színház iránti szerelmet, de ugyanígy mond­hatnám a zene, a klasszikus zene szeretetét, és természetesen a színésznők iránti szerelmeket: a ki­­mon­dot­takat és a ki nem mondottakat is. Ezzel persze nagyon jó óvatosan bánni, úgy vagyok vele, és talán kicsit a színházzal is, mint ahogy az ókori mondák egyik szereplője, Odüsszeusz, aki hosszas bolyongása során mindenképp szerette volna meghallani a szirének énekét. Ezt úgy élte túl, hogy lekötöztette magát: hallotta is az éneket, de nem lett áldozata. Nagyon szeretem, imádom a színházat, de némi távolságot is tartok, ami arra jó, hogy kölcsönösen tiszteljük egymást, és ne is égessem meg magam. 

Felhígult a szakma 

Kicsit szomorú, hogy ez így már a múlt. A színházban az új vezetés már nem foglalkoztatja az alkotót nagyobb munkákra. Az előadások fotózása a legfőbb kihívás, ez a főpróba rögzítését jelenti: ezt 36 évig csinálta, 2023-ig. Olyan fotókat adott ki a kezei közül, amelyeken minden arckifejezés a helyén van, és a rajta szereplők egyikét sem hozza kellemetlen helyzetbe egy pislogás, egy természetellenesen tartott láb, egy – a jelentbe nem illő módon – rendezetlen ruharészlet. És ez egy sziszifuszi munka eredménye volt. Egy-egy nagyszínpadi, többszereplős produkcióról ezer-ezerkétszáz fotót készített, amiből az első háromszáz szelektálása könnyen ment: a sok hasonlóból a legjobbat emelte ki, a technikailag nem megfelelőeknek esélyt sem adva. A neheze ezután jött, százötvenre, majd negyvenre szűkítette a kört, ez utóbbi halmazt precízen megvágva, kidolgozva nyújtotta át a megrendelőnek. 

Végül a százötven-kétszáz darabos előadás-dokumentálásban benne kellett lennie minden fontos szereplőnek, jelenetnek, vissza kellett adnia a díszletet, a jelmezeket is. Máthé András felelőssége volt, hogy a jelenkor és az utánunk jövők számára hogyan rögzítse a sok ember rengeteg energiáját igénylő, hosszú munkafolyamat végeredményét, a művészeti produkciót, amit a közönség a színen lát. 
– Hamar megszerettem ezt a munkát, s most, amikor nem foglalkoztatnak a nagyobb munkákra, lennék a legjobb. Barátságok, ismeretségek alakultak, meg kellett felelni a színháznak, a rendezőnek, a díszlettervezőnek, a jelmeztervezőnek, s a színművésznek is. Az előadásokat már nem én fényképezem. Beszélgetéseket, olvasópróbákat talán igen, a főműsort egy kiegészítő táncoslány kezdte fény­­képezni. 

Ó, járt már úgy, hogy egy tanítványa kilépett a műterme ajtaján, és másnap már fizetős munkát vállalt. A gyakorlat és az alázat hiánya nem számított. Miközben a fotósszakma degradálódott, Máthé András a Debreceni Fotóklubot 2007 óta vezeti. Országosan sem beszélhetünk sok, hasonló ideje létező művészeti klubról. A Debreceni Fotóklub 1931-ben alakult. Sok aranykora volt országos és nemzetközi hírű művészekkel. Most sok a feladatuk, mert két kiállításra készülnek. Az egyik egy tag önálló tárlata, a másik egy csoportos kiállítás lesz az irodalmi napok nyitórendezvényeként, ezért a napokban az irodalmi levél témakörét dolgozzák fel. 

– Hogyan lehet ezt feldolgozni? 
– A levél, a hagyományos természetfotós szemszögével nézve, egészen az irodalmi levél műfajáig bezárólag. Levélírás petróleumlámpánál, hierogrif minta a köveken, száradó kelkáposztalevél – említ néhány, képeken megfogalmazott témát. 

Friss siker 

Az Esztergomi Fotográfiai Biennálé kiállítása egyedülálló módon a kísérleti és kreatív fotográfusok állandó fóruma. Az idei pályázat során a neves zsűri döntése alapján a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) által felajánlott fődíjat Má­thé András nyerte meg egy öt képből álló, rothadó zöldséget és gyümölcsöt ábrázoló sorozatával. 

– Penészvilág vagy enyészet. A hétköznapi zöldségek és gyümölcsök utóéletét több mint harminc éve fényképezem. Kicsit meglepődött mindenki az életkoromon, hiszen a gondolati és technikai frissesség miatt fiatalokat vártak befutóként. Ez nekem különös öröm, hiszen hetvenéves koromra keretbe foglalja a munkásságomat. Az első komolyabb díjamat ugyanis 1974-ben kaptam Vadász Gyurival és Gervai Tamással közösen, akkor az Országos Középiskolai Fotópályázaton külön-külön indulva, mind a hárman díjazottak lettünk. És eltelt ötven végigfényképezett év! 

Kávét főz, s látom az emeleti lépcsőnél a bekeretezett elismeréseit: díjazták a Szegedi Szalonon 1981-ben, a Műcsarnokban 1989-ben, Debrecen Kultúrájáért Díjat kapott 1993-ban, Csokonai-díjas 2018-ban. Az öt kép tárgyát itt érlelte a hátsó bejáratnál szabadon, illetve a hűtőszekrényben. Most is van egy halványzöldbe hajló sárgadinnyeszelete és egy érlelődő kukoricasalátája a hűtőben, de szigorúan nejlon alatt. 

Amikor a találkozásunk időpontját egyeztettük telefonon, éppen Debrecen boltjait járta, mű­virágszirmokért kajtatott. Nemrég csinált egy teknőt, belehordott harminc liter vizet, belefektette a Barbie babát, s azokkal a bizonyos művirágszirmokkal körülhintve fotografálta. Mindezt a preraffaeliták angol művészcsoport vezetője, John Everett Millais Ophelia című festménye alapján rendezte el, máskülönben legszívesebben női aktot készít, valamint a természet szépségeit örökíti meg vagy bővíti a már említett har­minc­éves múltú kísérleti fotósorozatát. Az Enyészet gyűjtőnevű albumába penészedő élelmiszerekről készít képet a romlás különböző fázisaiban. Ebből az anyagból válogatva nyert most. 

– Óhatatlan a kérdés, hogy amikor mindenki magával viszi a telefonját mindenhova, és sorra kattintgatja a képeket, akkor van-e létjogosultsága a klasszikus fotózásnak, a minőségi munkának, vagy egy ilyen fotóklubos alkotói közösségnek? 
– Nem a technika számít, hanem a fej. A digitalizálás lehetőségével élni szükséges, megkönnyíti a képfeldolgozást. Mindegy, hogy mivel csinálták, nézzük meg a produk­ciót. Tedd le tíz fotódat az asztalra, s ­megmondom, hogy mit érsz mint fotós. 

Szétnéz a könyvszekrényeken, a tengernyi könyv gerincén, s azt mondja, a fotóklubon belül négyszer szervezett könyvgyűjtést. Több mint ezer könyvet vitt ki a romániai partiumi Margittára autóval, egy magyar líceumnak, s itthon a környező falvak könyvtárainak is juttatott. Nem tárol már olyat, amit nem fog elolvasni vagy nem fontos a számára. 
Míg újabb teniszjátékok és játszmák váltják egymást a televízióban, megint jön egy autónyi műtárgy, melyeket fényképeznie kell. A bejáratnál egy cvekkerben zöldségek. Azt hiszem, a művészetre is jut belőle.