Vízőrzők a sztyeppén

Százhatvan esztendővel ezelőtt, 1864 elején az alábbi sorokat írta újévi üdvözletében Gergely Péter gyulai levélhordó: „A mult évnél még gonoszabb / E században nem akadt; / Ezer baj, bú, nyomor között / Már könyűnk is kiapadt.” Akkor még nem sejthette, hogy az 1863-at felváltó 1864 még több keserűséget hoz, tovább fokozódik a XIX. század egyik legnagyobb, időjárás-okozta természeti csapása, országossá terebélyesedik az aszály és éhínség pusztít mindenfelé. Békés vármegyében Csabától Kétegyházáig a kukorica sok helyen kiszáradt, Szarvason kopárrá váltak a legelők, kisebb forgószelek játszadoztak rajta. Annyira alacsony volt a Körös vízszintje, hogy a medrében át lehetett gyalogolni a túlpartra. Nemcsak a jószágok, hanem az emberek is éheztek, kormányzati segélyprogram indult a megsegítésükre. A babonások az aszályt isteni büntetésnek tartották, de voltak, akik a folyószabályozás, a lecsapolás kedvezőtlen hatását vélték felfedezni az okok között. 

Mintha csak ez a múltbéli tragédia ismétlődne meg napjainkban, azzal a különbséggel, hogy ami régen regionális éghajlati esemény volt, az mára egy globális változásba beilleszthető jelenség. Ezért is hozta szóba mindezt beszélgetésünk elején dr. Jakab Gusztáv, az ELTE TTK Földrajz- és Földtudományi Intézet Környezet- és Tájföldrajzi Tanszék egyetemi adjunktusa, akit az utóbbi idők aszálykatasztrófái kapcsán kerestem fel. A biológus évtizedek óta követi az alföldi táj átalakulását, illetve a pusztító szárazsággal és hőhullámmal járó elsivatagosodás folyamatát. A terepbejárásain tapasztaltakat dokumentálja, majd bemutatja. Mint a tenyerét, úgy ismeri szűkebb és tágabb környezetét, tudja, merrefelé érdemes kutatómunkát végeznie, s vannak állandó megfigyelési pontjai is, ahová visszajár és rögzíti az élővilág pillanatnyi állapotát. 

– Valósággal sokkoltak a 2022-es állapotok. A mérések alapján tudjuk, hogy az a hét hónap volt az elmúlt kilencven év legszárazabb időszaka – emlékezik vissza riportalanyom. – Az idei nyárról is hasonlókat lehet elmondani. Azt azonban hozzátenném, hogy vannak jelenségek, melyektől nem kell megijedni. Ilyen a folyók alacsony vízszintje, ami helyre fog állni, ahogyan a kiszáradt szikes tavak is újraélednek egy-egy kiadós esőzés után. Sokkal égetőbb problémát jelent a talajvízszint rohamos fogyása. Már nemcsak a Homokhátságon, hanem a Tiszántúlon, a Nyírségben is gondokat okoz. A radikális szárazodás következménye pedig a növényzet tájképi szintű, drámai átalakulása. A Körös-Maros Nemzeti Park területén tapasztaltam, hogy az igényesebb fűfajok, például a növényi biomassza alapját képező ecsetpázsit a legelő állatok nyomán kezd visszaszorulni, ami a gyepek eltűnéséhez vezet, s ennek következményeként a gazdáknak, pásztoroknak más formában kell megoldaniuk az állataik takarmányozását. A gyepek nyíltabbak lesznek, szárazságtűrő fajok válnak egyeduralkodóvá. Az erdők pusztulása is maradandó károsodást jelent, láthatóan nem bírja a klímaváltozást a nálunk nem őshonos akác, amerikai kőris, feketefenyő, ennek ellenére még most is ültetik az erdészek. 

Dr. Jakab Gusztáv fényképezőgépével folyamatosan megörökíti azt is, hogy milyen visszafordíthatatlan károkat okoz a katasztrofális aszály, a tíz méter alá zuhanó talajvízszint a Körös-Maros Nemzeti Park területén lévő vizes élőhelyek – köztük holtágak, halastavak, horgásztavak, záportározók – élővilágában. Megrázó felvételeivel nem riogatni akar, számára fontosabb, hogy megmutassa a klímaváltozás okozta állapotokat a nyilvánosságnak. A tavak kiszáradásához a csökkenő talajvíz, a fokozott mértékű párolgás, a csapadékhiány vezet. Évről évre rosszabb a helyet. 

Civil kezdeményezések 

Egyértelműen kulcskérdéssé vált a vízmegtartás. A régi gazdák ismerték ennek fortélyait, gondoljunk csak a fokgazdálkodásra vagy a vízfolyások ideiglenes elzárására, de a természetvédelmi szakemberek is tudnak lehetőségeket, például vízmegtartó műtárgyak építésével lehet enyhíteni a kiszáradást. Mostanában civil kezdeményezésekről is hallani, ilyen a Homokhátság északkeleti határán szorgoskodó önkéntes vízőrzők közössége, kiknek célja a víz visszaadása a tájnak, a víz megtartása a tájban. A csapat egyik motorja Németh András, akinek eredeti képzettsége földmérő, jelenleg az állami természetvédelemben dolgozik. Azt is elárulja magáról, hogy lelkes zöldaktivista. Gyerekkorában lakóhelye környékén még voltak vadvizes pocsolyák, s a Tápió patakban rákokat is lehetett fogni. Aztán az édenkerti állapotok fokozatosan megszűntek. András felnőttként 2003-ban szembesült először a szűkebb pátriáját érintő klímaproblémákkal. Barátai megmutatták neki a kiszáradt Hajta patakot, nagyon megdöbbentette a látvány. Érdeklődése, elkötelezettsége vezette arra az útra, ahol most tart. 

– Nem csak a klímaváltozást érezzük az Alföldön, hanem az emberek által okozott egyéb károkat is, mint például a tájhasználat változását vagy a felszíni „káros” vizek mérnöki módon való levezetését – mondja a természetvédő. – Ezek a vízkészletek nagyon hiányoznak az alföldi területekről. Mindig is csapadékhiányos övezet voltunk, de a hegyekből ide összefolyó vizek párologtatása miatt nem éreztük igazán problémának. Az elsivatagosodáshoz hozzájáruló vízelvezetés és a nem megfelelő agrárművelés kettős hatása legalább olyan romboló, mint maga a globális felmelegedés. 

A vízőrzők nem vártak sült galambra vagy felülről érkező támogatásra. Németh András tavaly decemberben vetette fel az ötletet, hogy szükség volna egy civilekből szerveződő csapatra, akik elvégzik a szükséges terepmunkákat. Idén májusban már hatodszorra akcióztak, ezúttal a jászkarajenői pusztán, ahol a Gerje és a Körös-ér közötti tizenkilenc hektáros területen ásóval, vödörrel, lapáttal, kézi erővel földtorlaszokat építettek a csatornák bizonyos szakaszaira, így megakadályozva a víz útját, hogy helyi hasznosításra foghassák. Feltűnt nekik, hogy a használaton kívüli, göröngyös, szikes területen lévő csatorna egyik oldala állami, a másik oldala pedig magántulajdonban van, középütt pedig a vízügyi igazgatóság a gazda, no és természetvédelmi szempontok is vannak. Bár különbözőek az érdekek, mégis tudtak sikeresen együttműködni a vizes élőhely kialakításában. Mindenképpen folytatják. Ez a mintaprojekt mások számára is követendő példa lehet. 

– A vízőrzők küldetése óriási, a minőségi munka előbb-utóbb meghozza az áttörést, úgyhogy a jövőt illetően optimista vagyok – jegyzi meg a budapesti Szabó András projektmenedzser, aki civilként egy energetikai vállalatnál dolgozik, a csoporttal pedig a permakultúrás ökológiai gazdálkodás révén találkozott. – Egyre inkább benne vagyunk a köztudatban, beszélnek rólunk, és vannak már reménykeltő szakmai együttműködéseink. Nagyon leegyszerűsítve a „vízőrzés” a tájból elvezetett víz visszatartásáról, szétterítéséről szól, nem pedig szó szerinti gátépítésről. Hagyni kell a folyókat áradáskor kiönteni, hogy létrejöhessenek az időszakos víztestek, vizes élőhelyek. Csapadék útján történő pótlásra nem számíthatunk, mert az alföldi félsivatagos területeken sosem fog annyi csapadék hullani, mint amennyi a párolgási szükségletnek megfelelne. Szeretnénk mérésekkel bizonyítani a laikusok előtt, hogy a kontrollált módon történő vízelterelés következtében a talajvíz szintje megemelkedhet, és az itt élő emberek kútjaiban újra megjelenhet a víz. Mindezek a környező gazdálkodókat is érintik, tehát érdekük a vízmegtartás. Nem véletlenül csatlakoztak többen hozzánk. 

Belvizes gyepek emléke 

A csatlakozó gazdák közé tartozik az esztergomi születésű Szabó Géza geográfus, erdész, lovasoktató, aki tizenkét éve költözött egy csemői tanyára, ahol gazdálkodik és feleségévvel együtt Lovas és Lovasterápia Központot működtet. Vízközelben nőtt fel, kamaszkora óta megrögzött „zöldember”. Amikor az alföldi pusztára jött, a belvizes gyepeken még bíbicek fészkeltek, békák kuruttyoltak, mára azonban az aszálykatasztrófa miatt eltűntek. Bár a földjei két patak öntéssíkján húzódnak, ahol nyáron is zöldell a legelő, azonban helyi gazdálkodóként neki is torokszorító érzés látni a kiszáradás folyamatát, ahogyan távolabbi szomszédai sorra tönkremennek, ami nem csak abban testesül meg, hogy mélyebbre kell fúrniuk a kútjaikat. 

– Lovas szolgáltatóként és a tanya elhelyezkedése miatt kicsivel könnyebb helyzetben vagyok – mondja a fiatalember. – Ez persze nem jelenti azt, hogy ne aggódnék az éghajlatváltozás miatt. Gazdálkodásom során eddig is foglalkoztam a vízvisszatartás lehetőségeivel, a termőföldjeimen állandó a növényborítás, az állataimat pedig szakaszosan legeltetem. Értelmiségiként sokszor felteszem magamnak a kérdést, személy szerint mit tudok tenni a mostanra kialakult helyzet megváltoztatása érdekében. Lovastanyánkra sok gyerek, fiatal, felnőtt jár rendszeresen, mindig beszélek nekik a tapasztalataimról, a lehetséges kiutakról. Szeretek másokat motiválni, és ha magukénak érzik a problémát, biztosan továbbadják a hallottakat. Az sem volt kérdés számomra, hogy a vízőrzőkhöz társuljak, vezetőjükkel több természetvédelmi témában szoktunk konzultálni, sokéves szakmai kapcsolat köt össze bennünket. Ami pedig a saját vállalásaimat illeti, családi és szomszédi összefogással megvettünk a közelben egy ötvenhektáros, kiszáradófélben lévő tőzegest, amit tulajdonosa ki akart vágatni. Gazdaságilag érdektelen, mindazonáltal a rehabilitálásra váró terület potenciális víztározónak tekinthető. Szeretnék ide egy tanösvénnyel összekötött közösségi teret varázsolni. 

Dr. Dombi Áron ökogazdaságot tart fenn és erdőfelújításokat végez. Fogorvosnak tanult, Angliában dolgozott. A Covid-járvány után költözött haza, családjával Törtelen telepedett le. 
– A természetes erdőfelújítás híve vagyok, melynek során a fiatal faállomány az anyaállomány sarjairól nő fel – magyarázza a gazdálkodó. – Magyarországon a hatóságok ezt nem tartják járható útnak, külföldön viszont elismerik. Nálam aszályban is zölden virítanak az erdők, míg máshol kiszáradnak. Ennek oka a kapilláris nyomás és az aktív párologtatás felborulásában keresendő. A vízhiányt a csúcsszáradás jelzi, amikor is a fa a csúcsától lefelé tíz-tizenegy méterig kiszárad, és ezzel egy időben a gyökérzete hasonló mélységig elpusztul, mivel már csak tíz-tizenegy méteren áll a talajvízszint. A fa azonban élni akar, ezért az alsó szinteken kezd oldalhajtásokat hozni, merthogy odáig­ még el tudja juttatni a gyökérzet a nevességet. Az így megújult, négyéves, sarjaztatott nemesnyárerdőmben majdnem annyi fatömeg van, mint egy tizenkét éves, aszálymentes területen nevelt erdőben. Fantasztikus a mikroklímája, rengeteg állatfaj van benne. Ellenben a hagyományos erdők megszenvedik a klímaváltozást, mert azok fáinál nincs alul lombozat, a magasabban lévőkhöz pedig nem jut el a víz. Alaptevékenységem a talajmegújító gazdálkodás, így kerültem kapcsolatba a vízőrzőkkel, s ha ősszel feltöltődik a csatorna, a régi árkokon keresztül elvezetett víz segít majd egy fás legelő kialakításában. 

Családi és önkormányzati összefogás 

Áron kísérletei beváltak, a szakma elismeri, a hatóságok azonban packáznak vele. Nagy utat tett meg a fogorvoslástól idáig, de ha teljesen ellehetetlenítik, felszámolja a három-négyszáz hektáros gazdaságát és családjával külföldre költözik, ahol várhatóan jobban értékelik majd a törekvéseit. 
Riportunk végén újra a szakemberé a szó. Dr. Jakab Gusztávot, az ELTE TTK Földrajz- és Földtudományi Intézet Környezet- és Tájföldrajzi Tanszék egyetemi adjunktusát arra kérem, vázolja fel, milyen azonnali lépéseket kellene tenni, hogy valamelyest enyhítsük a klímakatasztrófával járó károkat. 

– Fontos lenne függetlenedni a centralizált infrastruktúrától, hiszen nemcsak nagy víztározókra, duzzasztókra, öntözőrendszerekre van szükség, hanem kisebb léptékű megoldásokra, melyek során például önkormányzatok vagy családok kezdik hatékonyan gyűjteni a helyben képződő csapadékvizet, de a talajvízszint-utánpótlás miatt hagyhatjuk elszivárogni is, de semmiképp se engedjük elvezetni a folyókba. Ilyen jellegű rekonstrukciós beavatkozásokra, technológiák­ra vannak már jó példák. Becslések szerint ezek kiterjesztésével az Alföld legalább egynegyedén meg lehetne fogni a vizeket. Fel kell hagyni azzal a szemlélettel, hogy a vízhasználatban prioritása legyen az öntözésnek, illetve a rekreációs céloknak. Ahol lehet, ott vissza kell állítani a mocsarakat, a vizes élőhelyeket, és a belvizeket megtartani. 

Hogy mi történne, ha a fenti szempontok teljesülnének? Mérséklődne valamelyest az aszálykatasztrófa? Nos, ezekre a kérdésekre dinamikusan változó világunkban nehéz lenne pontos választ adni.