Pásztortudás nemzedékről nemzedékre

A hajdúsámsoni Sáfián László hétgenerációs juhász. Dédapja és nagyapja még számadó juhászként a pásztorhierarchia csúcsán állt, aztán a nagyapja a kollektivizálás idején téeszjuhásszá kényszerült: elvették az állatait, majd rábízták a saját nyája őrzését. Megtört emberként, egyfajta meghasonult tudatállapotban próbálta lebeszélni fiát arról, hogy pásztor legyen, miközben rendkívüli tudását lépésről lépésre átadva bevezette egy titkos, zárt világba.

Amit a szocializmus nem tett tönkre, azt elvégezte később a vadkapitalizmus. Sokan szakemberek helyett megelégedtek alulfizetett „állatőrzőkkel”, vagy egyenesen úgy gondolták, hogy az elektromos kerítés pont annyit tud, mint a pásztor…

– Egy kiutat láttam ebből: magatarti lettem, magamnak csináltam munkahelyet. Lajos öcsémmel és az asszonyokkal közösen juhászkodunk a saját állatainkkal, alkalmazott nélkül. Annyit vállalunk, amennyit a családunk elbír: most hatszáz merinót – meséli Sáfián László.

Feleségének, Ibolyának szintén a génjeiben van az állatok iránti szeretet, hiszen dédnagyapja kanász volt, édesapja csikósként kezdte, gulyásemberként hagyta abba, a nagybátyja pedig juhász. Szóval sejtette, mit vállal a férjével, de azt mondja, istenigazából tőle tanult meg mindent.

Sáfián László tudása – amit nagyrészt az édesapja adott át neki – egészen elképesztő! Például száznál több olyan növényt ismer, amely fontos a birka szempontjából – ugyanis ő, ahogy a mondás tartja, a jószág száján át látja a mezőt. Tudja, melyik növény mikor nő, mikor szereti a juh, táplálós-e vagy sem, melyik hasznos űzetés, szaporodás előtt, melyiknek milyen gyógyhatása van.

– A pusztán évszázadokig a pásztornak egyedül kellett a jószágról gondoskodnia és megoldania minden nehéz helyzetet. Az őseim gyógyító pásztorként komoly sebészi beavatkozásokat is végre tudtak hajtani a juhokon, hogy megmentsék őket. Arra vigyáztak, hogy ezt a tudást ne adják ki idegennek, de nekünk édesapám megmutatta például azt, hogyan lékeli meg az állat koponyáját és veszi ki a kergelégy lárváját, amit a vízzel felszívott, és ezzel halálos veszedelemnek tette ki magát.

Nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek – sokan a lovasíjász Kassai Lajos mottójaként ismerik a régi mondást, amit Molnár Zsolt botanikus, etnoökológus, a Magyar Tudományos Akadémia doktora idéz nekem.

– A magyar pásztor igyekszik feljavítani a legelőt, ha valahol értékes növényekre, pillangósokra akad, akkor magérleléskor legelteti le, majd áthajtja oda a nyáját delelni, ahol úgy gondolja, termékeny talajra hull a mag. Az ökológusok a nyolcvanas években jöttek rá, hogy a fajszegény gyepek fajgazdagságát növelni lehet célzott legeltetéssel. Sáfián Laci ősei meg már régóta tudták ezt és csinálták – magyarázza a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Ökológiai és Botanikai Intézetének keretében működő Hagyományos Ökológiai Tudás Kutatócsoport vezetője, aki március 15-én a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést vehette át. – Mi a hagyományos ökológiai tudást kutatjuk, azoknak az embereknek a közös, gyakorlati, nemzedékről nemzedékre átadott tudását, akiket megélhetésük a földhöz, az állatokhoz köt. Én 2008-tól keresem fel a pásztorokat, idehaza és világszerte, Magyarországon több mint 250-nél jártam, sokaknál sokszor.

A hagyomány, amit a pásztorok továbbvisznek, élő, dinamikusan változó, a körülményekre válaszoló tudás. Példaként a hortobágyi hodályokat említi. Korábban nem volt ilyen épületekre szükség, mert a rackajuh bírta a ridegtartást – a XIX. században elterjedt merinói juh azonban már nem. Azért is kellett a nádtető, hogy az épület jobban szigetelje a hőt, és ez a bevált hodály ma már a hortobágyi táj része. Olyan szemléletről van szó, amelyben a jószág a legfontosabb.

A Hortobágyi Nemzeti Park (HNP) területe UNESCO világörökségi helyszín, benne a Hortobágyi Pásztormúzeum a hagyományos legeltetéses állattartás és a pásztorkultúra bemutatásának szentélye. Kezdetben inkább a megszokott kiállítási formában: kitömött állatokkal és felöltöztetett bábukkal, térbeli makettekkel és használati tárgyakkal igyekeztek bemutatni a puszta világát – ám e felett, legyünk őszinték, kissé eljárt az idő.

– Amikor döntés született az egykor szekérállásként szolgáló épület műemléki helyreállításáról, a kiállítás tartalmának megújításáról is határoztunk, és dr. Molnár Zsoltot kértük fel főkurátornak – magyarázza Danyi Zoltán, a HNP szakmai tanácsadója, a tárlat projektvezetője. – Hatévnyi munka után húsvétkor kezdődött el a próbaüzem, és nyáron, a Hortobágyi Lovasnapoktól kezdődően már rendes nyitva tartással várja a közönséget a megújult Pásztormúzeum, amely elsősorban a pásztorok különleges tudásáról szól. Mielőtt belevágtunk, alaposan átbeszéltük azokkal az emberekkel, akikről szól. A pásztorok mondták azt, hogy nem szeretnék csak az elődöket látni és a múltba révedve azon búslakodni, hogy ez a világ már eltűnőben van. Szívesen látnák és megmutatnák az irántuk érdeklődőknek azt is, hogy milyen most, napjainkban a pásztorélet.

Ízig-vérig XXI. századi, interaktív kiállítás várja a látogatókat, akik többek között kipróbálhatják, hogy milyen kútból vizet húzni, milyen nehéz terelni az állatokat, az apró rezdülések milyen reakciót váltanak ki az állatokban. Négy perc alatt lepörög egy nap, pirkadattal éjszakába nyúlóan, a puszta hangjaival.

A pásztorélet evolúciója mellett maga a kiállítás is fejlődik. A pásztorok digitális falára – ahol a Kárpát-medence pásztorai jelennek meg fényképek és kis videóüzenetek formájában – folyamatosan újabb szereplők és tartalmak kerülnek fel a jelenlegi mintegy 200 egykori és aktív pásztor mellé. Terveik között szerepel, hogy e felbecsülhetetlen jelentőségű „élő múzeum” anyaga az interneten is elérhető legyen.

– A világon összesen 300 millió pásztor él – mondja Danyi Zoltán. – Hazánkban valaha tíz-húszezer pásztor bírt igazi tudással, ma alig néhány százan. A hatvanas években még két és fél millió juhot tartottak Magyarországon, jelenleg már nem éri el az egymilliót. Az egyik célunk, hogy épüljön, bővüljön a pásztorközösség, és a fiatalokat erre a szép hivatásra inspiráljuk. Ezenkívül felhívjuk a figyelmet arra, hogy a legeltetéses állattartás egy hosszú távon is fenntartható, kis ökológiai lábnyomú gazdálkodási forma, amely ráadásul egészséges táplálékot biztosít. Ez pedig fontos az emberiség túléléséhez.

– Hatalmas megtiszteltetésnek vettem, amikor dr. Molnár Zsolt felkért, hogy pásztorkurátorként segítsem a munkáját – emlékszik vissza Sáfián László. – Arra törekedtünk, hogy az emberek ne csak az ezüstgombos díszes szűrt meg a nosztalgiát lássák bennünk, hanem azt a tudást is, amivel mai napig képesek vagyunk fűből tejet és húst előállítani, valójában ez a mi munkánk. Az is a dolgunk, hogy vigyázzunk a gyepre, hogy ne gazosodjon, ne bokrosodjon el. De ezt mi nem elsősorban a természetvédelemhez, hanem a birka szájához kötöttük.

A pásztorok egyik célja mindenhol a világon, hogy a legelő lehetőleg minél több növényét hasznosítsák. A jó pásztort nem kell arra figyelmeztetni, hogy jól ossza be a száraz partos részt, ahonnan elfolyik az esővíz, ezért ritkábban újul meg ott a növényzet. Vagy okosan legeltesse le az aljat, mert az aljas rész vizesebb, ott egy évben háromszor is újra nő a növényzet, viszont könnyen elsásosodik, amit már nem szeret a birka.

– Sokan azt gondolják, milyen unalmas a pusztában. Itt?! Nincs két egyforma nap! Figyelem, ahogy körülöttem megújul a növényzet, a birkák, a bárányok. Ez a szenvedélyem – érzékenyül el.

Felesége, Ibolya is megerősíti: csak úgy tudják egymást jól kiegészíteni, hogy mindketten szeretik azt, amit csinálnak. Ez nem nyűg, nem teher.

László időszakonként kint lakik a lakókocsiban, a tanyájuktól tíz kilométerre. Nyáron keveset vannak együtt, mert az asszonyok maradnak otthon a tanyában a megellett birkákkal, a báránynevelés általában a nők dolga, emellett a maguk ellátására és örömére tartanak szárnyasokat, pávát, szürke marhát, kecskét, szamarat, lovat, azokat is gondozni kell. De akkor is naponta találkoznak, esténként az asszony meleg vacsorát hoz, hétvégenként pedig, ha tehetik, kint töltik az időt a 15 éves lányukkal együtt, ilyenkor bográcsban főznek.

– Régen azon sopánkodtak a pásztorok: jaj, csak fiúutód legyen, hogy az majd továbbvigye a mesterséget! Pedig korántsem biztos, hogy így történik, egyre kevesebben vállalják be a mindennapozást, hétvégén meg ünnepnapokon is. Alkalmazottként pláne nagyon nehéz a kevés fizetésért, amire nem lehet családot alapítani – magyarázza László.

– Én ma­gatartiként sem értek sok mindent. A gyapjúnak valaha volt értéke; jelenleg örülünk, ha annyi pénzt kapunk érte, amennyiért megnyírják őket. Tavaly inkább az öcsémék padlását szigeteltük le vele, ez télen öt fokot jelent, és nem megy bele a kártevő se. A birkapörkölt valamikor nagy családi ünnepek elmaradhatatlan étele volt, ma a fiatalok nem eszik. A felnőtt állatoknak gyakorlatilag nincs értékük, annál inkább a bárányoknak, ezeket meg zömében az olaszoknak adjuk el. Közben pedig a húspultban új-zélandi termékeket látunk…

Térjünk vissza még egy kicsit a férfi-nő kérdésre! Sáfián Lászlóné, Ibolya – Magyarországon elsőként, spanyol mintára – Nők a pásztorságban elnevezéssel szervezett csoportot még 2021-ben. Napjainkban a társaságnak hatvannál több tagja van, és többek között az a célja, hogy egyrészt megismertesse az érdeklődőkkel a nőket is, akik fontos szerepet töltenek be a pásztorvilágban, másrészt tapasztalataikon keresztül segítsék egymást, és legyenek büszkék arra, hogy ezt az életformát választották. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy emellett a nőkre hárul például a gyermeknevelés, a háztartás, az adminisztráció vezetése is – sorolja Ibolya.

A Hortobágyi Pásztormúzeum másik segítő pásztorkurátora, Barta Sándor Kunmadarason él. Ő is pásztorcsaládból származik, az ő magatarti nagyszüleit is megtépázta a történelem, kuláknak titulálták őket. Édesapja bérmarhával kezdte, aztán maszek gulyás lett – hétvégente az iskolás fia váltotta fel.

Barta Sándor úgy fogalmaz: nem szeretett volna soha más lenni, pedig munkájának nemigen van eleje meg vége. A saját marhaállományának legeltetése mellett a volt állami gazdaság szürke gulyájának ő a számadó pásztora. Szerencsére a saját tanyája és a munkahelye nincs messze, szinte átlátni, egyszerre tudja szemmel tartani a gulyákat.

– Sokan gondolhatják, hogy csak a botunkat támasztjuk a legelőn, pedig a pásztorok komoly tudással bírnak. Okosan be kell osztanunk a legelőt, hogy a kihajtástól október 31-ig – ameddig a legeltetési szerződésünk szól a nemzeti parkkal – elég legyen, fel kell készítenünk az állatokat az ivarzásra és az ellésre – sorolja a dupla tornyos kunsági gombbal díszített szűrt viselő férfi, akinek személyében tavasztól (2005 után újra) Kunmadaras városa adja a nagykunkapitányt.

A kiállítás megújításakor szakavatott szemmel azt is nézte, hogy minden kép, szöveg, videó hiteles legyen. Láttatni akarta azt, hogy – „bár a pásztoréletben nincs olyan őrületesen nagy változás, mint, mondjuk, az autóiparban” – ők is haladnak a korral.

– Gyerekkoromban még kézzel húztuk a vizet a kútból, most meg már robbanómotoros szivattyú működik. Régen a szomszéd tanyán élőknek a gémeskúttal üzentek: például, ha a kútgém fel volt eresztve úgy, hogy a dézsa a magasban szabadon lógott, az nagy bajt, szerencsétlenséget jelentett, például jószágkárt, emberhalált. Amikor ezt meglátták, azonnal siettek a szomszédos legelőkről segítséget nyújtani. Most elővesszük a mobiltelefont és segítséget kérünk, ha, mondjuk, nehéz ellés várható. Szóval rég nem nádkunyhóban lakunk, és nem mezítláb járunk.

A jövő pedig ott áll mellette: Csilla lánya a debreceni Balásházy János iskola mezőgazdasági technikus szakán kezdte meg a tanulmányait. A 14 éves lány magabiztosan mondja: mindenképpen állatok közelében szeretne majd dolgozni.