Pedálos Zsiguli

Kamionok, régi és új autók, oldtimerek, aztán driftbajnokok, tuningcsodák, „csúcsragadozók”; katonai járművek, kétkerekű motorok, amelyeken kaszkadőrök repültek – s ahogy ilyenkor mondani szokták: ezt otthon ne tessék kipróbálni –: május végén rendezték a Debrecen Drive-ot, ahol több száz, de talán ezernyi különféle járművet lehetett a Nagyerdei Stadionban megcsodálni. Engem igazán egy elképesztő mellékkiállítás: a pedálos kisautók bemutatója ejtett rabul. Vagy kétszáz szebbnél szebb, lábbal vagy motorral hajtott gyerekautó állt ott szép sorban, utazóládáikra felpakolva. Jómagam pedig, egész addig leragadva az egyetlennek ismert pedálos Moszkvicsnál, el se tudtam képzelni, hogy ennyiféle létezik ezekből a liliputi négykerekűekből… 

Mint majd később a pedálos kisautók Európa-szerte legnagyobb gyűjtőjétől, Nemes Lászlótól megtudom: nemhogy kétszáz-, legalább tízezerféle típus lehet a pedálos és a junior kisautókból, s ebből neki mára sikerült kicsivel többet, mint ötszázat beszereznie. Ha jól tudja… 

Mielőtt megismernék a Kisautókirályt és gyűjteményét, előbb el kell mondjam, miért is ütött oly nagyon szíven a május végi debreceni kiállítás. Azért, mert valamikor, az ’50-es évek elején nekem is volt egy ilyenem. Nyitott, tehát kabrió, kétüléses, piros, nyitható ajtókkal. És fából készült, hiszen 1953-at írtunk, messze még a műanyag, s a pedálos Moszkvicsot is csak jó húsz évvel később kezdték gyártani a Lenini Komszomol Autógyárban. Természetesen futószalagon, miközben a szomszéd futószalagon meg az igazi Moszkvicsok gördültek lefelé. Tehát fából volt, vagyis ménkű nehéz lehetett.

Mindenesetre soha nem vitték le a Rudas László utcai házunk harmadik emeletéről (lift nincs), maradt pedálozásra tehát a gang. De hogy egyáltalán hogyan került föl, a harmadikra – sajnos elfelejtettem megkérdezni apámat, továbbá azt is, hogy aztán hová lett a piros kisautóm? 

Nemes Laci – aki 42 évével bőven a fiam lehetne – történetemet hallgatva, meglehetősen tamáskodik. Különösen két dolog nem tetszik neki: a nyitható ajtó, merthogy az csak a legdrágább modelleken létezik, valamint, hogy fából készült volna, mert az meg egy hihetetlen drága, viszont hihetetlenül ügyes asztalos-mestert feltételezne. Ő ugyan a Debrecen Drive-os cikkemet olvasva próbált keresgélni a múltban – a pedálosokról legalább harminc vaskos kötete van –, de semmit nem talált. Hát akkor hagyjuk az én emlékei­met – ismerjék meg Nemes Pedal Cars történetét. 
– Édesapám karosszérialakatos-mester volt, tehát bátyámmal együtt mi már egy autós világba születtünk. Segítettünk a műhelyben: kalapáltunk, reszeltünk, de leginkább a két saját autónkkal foglalatoskodtunk: az egyik természetesen egy pedálos Moszkvics, a másik pedig egy pedálos Zsiguli volt. 
– Pedálos Zsiguli? Ilyet se hallottam még! 
– Pedig volt, igaz, nem sokáig, mert összetörtük, apám meg kivitte a roncstelepre, az igazi roncsautók közé… Aztán teltek-múltak az évek, közben elvégeztem a közgázt; nagyjából húszéves lehettem, amikor Magyarországra is megérkezett az internet. Nézgelődtem, ahogy mondják, szörföztem a neten, amikor újra belebotlottam a pedálos kisautók világába. És nekem is döbbenetes meglepetés volt, hogy a Moszkvicson kívül is létezik kisautó, mi az, hogy – ezernyi! És akkor belevágtam, hogy mindjárt egy keserű, de nagyon is valóságos, mármint a magyar valóságot tökéletesen bemutató felfedezést tegyek. 
– Mi volt az? 
– Apám 1955-ben született a mátészalkai járásban, Hodászon. Ahogy meséli, nagy szegénységben éltek, egyetlen motor volt a faluban, neki meg egyetlen játéka, egy rongylabda. Én meg, ahogy lapozgattam a kisautók­ról szóló könyveket, katalógusokat, azt láttam, hogy a pedálos autók története nemhogy 1955-ben, hanem már a század első éveiben megkezdődött. Sőt, már az 1800-as évek végén bognárok és kovácsok csináltak gyerekeknek kisszekeret, kisautót. Találtam 1905-ből egy párizsi, színes(!) brosúrát, amelyben már akkor pedálos négykerekűek tucatjait kínálták. A mostani angol uralkodó, III. Károly király hatévesen, vagyis 1954-ben kapott egy Centurion pedálos autót, amelynek működő világítása, rádiója, ablaktörlője, féklámpája, indexe és kéziféke volt. Apámnak meg egy rongylabdája… 
– Nem vagyok biztos benne, de Károly, aki ugyan már nem 6, inkább 76 éves, de, ha látná, megsüvegelné a gyűjteményedet… Szóval ott hagytuk abba, hogy belevágtál… 
– Kezdtem ismerkedni ezzel a világgal, kerestem-kutattam a szakirodalmat, megtaláltam a világ négy legnagyobb pedálosautó-gyártóját: de a belga Torck, a francia Eureka, az olasz Giordani és az angol Tri-Ang mára már mind megszűntek. 
– Miért? 
– Mert gyártmányaik szépek voltak, egyediek, drágák, nehezek és tartósak. Ahogy ma mondják: korszerűtlenek. Jött helyette a műanyag, a fröccsöntés, a tömeggyártás… 
– Ha szabad kérdeznem, miből finanszírozod kedves időtöltésedet? 
– A családunk csirkefeldolgozással foglalkozik, a rám eső nyereségből kezdtem meg húsz éve a gyűjtést. Volt, hogy pár csirkéért is adtak egy kisautót… Persze ezek általában erősen lehasznált masinák voltak, így hát nekiláttunk, mégpedig családilag, a restaurálásnak. Mondanom sem kell: apám a főmacher, éjjel-nappal ügyködik. Ha kell, a mama megvarrja a kárpitokat, a bátyám fogtechnikus, ő önti ki a hiány­zó fémfigurákat, én meg beleszerettem a felújításba. Azt terveztem, hogy amikor lesz 100 kisautóm, abbahagyom. De lehet ezt abbahagyni? 
– Mi a helyzet ma? 
– Ahogy mondtam, több mint 500 pedálos és motoros autóm van, s ezekből 250 felújítva, méretükre egyenként legyártott dobozban várja, hogy megcsodálják. Mindegyikhez fotóval és részletes leírással tájékoztató fémtábla is készült. 
– Akkor már csak újabb 250 kocsi várja feltámadását. Semmiség! 
– Főleg, ha nem gyűjtök tovább. 
– Mert persze nem hagytad abba. 
– Hát például a legfrissebb szerzeményem egy Porsche 936-os junior kisautó. Több mint két és fél méter hosszú, kétfokozatú kézi sebességváltó hátramenettel, elektromos önindító, generátor, alufelnik, felfújható gumik, tárcsafékek, hidraulikus lengéscsillapítók, 12 voltos elektromos rendszer: fényszórók, féklámpák, duda, műbőr ülés, állítható hátsó légterelő – ki tudja ezt otthagyni? 
– Mit kóstál egy ilyen? 
– Éppen a motorját újítják fel, ha elkészül, úgy gondolom, nagyjából 30-40 ezer eurót érne, ha eladnám. 
– Helló! Az 12-14 millió! Azért már egy igen rendes igazi autót is lehet kapni! 
– Nem mondtam, hogy olcsó hobbim van. Arról nem is beszélve, hogy ezeknek a pedálos és motoros autóknak, az igaziakkal ellentétben, folyamatosan megy fel az áruk. Például a sokat emlegetett Moszkvics tíz éve 30 ezerbe került, most örülhetsz, ha 200 ezer alatt kapsz egy ilyet. (Van, aki 400 ezerért kínálja!) 
– Muszáj megkérdeznem: mennyit érhet a gyűjteményed? 
– Igazából komolyan még nem foglalkoztam a kérdéssel, mert nem akarom eladni egyiket sem. Most inkább szeretném megmutatni ezeket, keresem a kiállítási lehetőségeket. Aztán egyszer majd, meglehet, megválok tőlük, de inkább nem. Ám, hogy a kérdésedre válaszoljak: pontos összeg híján azért az biztos, hogy több százmillió forintról beszélhetünk. 
– Szerintem, ha a nagy kiállásszervező cégek megtudják, hogy milyen kincset rejtegetsz, rád törik az ajtót. Csak úgy, próbaként, ajánld fel a New York-i Guggenheim Múzeumnak a gyűjteményedet egy kiállítás erejéig, kíváncsi lennék, hogy mit válaszolnak. Addig viszont megkérdem, mert többször említetted, hogy junior autó. Ez mit jelent? 
– Általában a nem pedálos, hanem a motoros kisautókra mondják. Nekem az 500-ból nagyjából 50 a motoros, vagy elektromos, vagy benzines. De maga az elnevezés régebbi korokra utal. Arra, amikor a papa befáradt egy autószalonba venni egy méregdrága négykerekűt, s hogy a fiacskája ne legyen szomorú, megvette neki – fél áron! – a saját kocsija kicsinyített másolatát, a juniort. 
– Melyek a legkülönlegesebb autóid? 
– A pedálosok közül megemlíteném az orosz Pobedát, ebből se sok gurul a gyerekszobákban. A motorosok közül büszke vagyok a legszebb Jaguarra, az E-typra, aminek benzines motorja, önindítója, világítása, sebváltója, kuplungja van, nem mellesleg 120 kiló. De van Ferrarim, SL 500-as Mercedesem, és olyan különlegesség is, mint például a 100 éves Moto Torpielle, egy gurulószékes kishajtány. 

Búcsúzom. Hogy a világban mi lehet, nem tudom, de hogy Nemes Laci gyűjteménye Európában a legjelentősebb, abban biztos vagyok. És akkor már csak egy kérdés maradt: mi van az én kisautómmal? Laci nem biztat, a családból sincs már, aki segíthetne; félek, de egyre jobban hajlok elhinni: csak álmomban volt nekem piros kabrióm. De álomnak azért szép volt…