A körző négyszögesítése

Rendre rácsodálkozik a 71 éves művész a pozitív visszajelzésekre. Sokáig vallotta, hogy nem is karikaturista, hiszen rajzai nem olyan vicces darabok, mint például Sajdik Ferenc munkái, mégis az újjáélesztett Ludas Matyi, a Ludas Mátyás címen megjelent lap minden számában publikálta karikatúráit. Most a műcsarnoki kiállításon döbbenettel vegyes örömmel olvassa a vendégkönyvet, amelyben a Dél-afrikai Köztársaságtól és Koreától kezdve Szaúd-Arábián át számos európai bejegyzés is van, például Belgiumból, Franciaországból vagy Angliából, de akad cirill betűs is. Kivétel nélkül köszönőek és dicsérőek. Van, aki egy szívecske mellé körzőt rajzolt. 

– Közismert, közérthető tárgyakat rajzolok le, tollat, órát, csíkos nyakkendőt, körzőt, kalapot, kabátot, sokszor emberi figurákat, arcokat is, de ahogy ezeket összeszerkesztem, így olyanok, mint amikor az álom és ébrenlét mezsgyéjén jár az ember. A körző nagyon sokszor visszatér a képeimen, egyszerű, barátságos kis szerkezet, de mérnöki lélekkel és azért szúrós is, tehát a karikatúra világának kifejező, emblematikus szereplője. Alapvetően romantikus alkat vagyok, soha nem használom bántó gúnyra rajzaim, talán inkább baráti ugratásra, de azt is jó szívvel, itt van például a „coeurző”, a szív alakúra hajtogatott körzőm. Gyerekesen ujjongok, ha szeretik a rajzaim, így ha valaki köszönetet mond, azt én a szívemre ölelem, akár szó szerint, akár átvitt értelemben – mosolyog Szerényi Gábor. 

A körző egyszerre utal a művészeti nevelésében fontos sümegi gimnáziumban töltött két évére, illetve későbbi munkájára, amikor térképeket rajzolt. Kaján Tibor, a magyar karikatúra professzora az első pillanattól lelkesedett Szerényi munkáiért, a körző négyszögesítését a karikaturista-észjárás is­­kolapéldájának tekintette. Azt mondta, Szerényi, bár a kört nem tudja négyszöggé varázsolni, de a körzőt igen. Így készült új tárgy négy darab körzőből. 

A kiállítás sok tekintetben retrospektív. A tárlat nyitó darabja Szerényi Gábor édesapjának, Szerényi Emilnek a munkája, aki lel­­kes műkedvelő volt, főállásban főkönyvelőként dolgozott, de emellett énekelni járt dalkörökbe, sportolt, sakkozott. Mindennapjainak része volt, hogy rendszeresen karikatúrákat rajzolt a körötte lévő emberekről. Ez a hagyomány fennmaradt a családban, Gábor sorkatonaként hasonlóan illusztrálta leveleit. Társainak annyira megtetszettek a képek, hogy kérték, barátnőiknek is rajzoljon hasonlót. 

A sümegi évek hasonlóan meghatározóak voltak. Hiába volt pesti illetőségű a család, nagyon szűkösen, négyes társbérletben laktak, ahol Gábornak nemhogy külön szobája, de még asztala sem volt. Ezért a család úgy döntött, a művészléleknek kell a máshonnan jövő szellemi inspiráció. Így került kol­lé­gium­ba Sümegen, ami saját bevallása szerint is nagyon jót tett nemcsak a szellemiség miatt,­ hanem mert a püspöki palotában berendezett kollégium szomszédságában volt a Franz Anton Maulbertsch freskóival díszített plébániatemplom. Sokszor egyedül átsétált gondolkodni és csak csodálni az ecsetkezelést. 

Ebben az időszakban rajongója volt a Pif francia képregényújságnak. Böngészve, a rajzok hatása alá került. A lap egyik pályázatára küldte be rajzait egy francia nyelvű levél kíséretében. Ma is vallja, csoda, hogy átjutott a határellenőrzésen, ám Párizsból nemsokára válasz érkezett. Marcel Gotlib, a magyar származású francia képregényrajzoló küldött levelet és néhány képregényfüzetet. Magyarul írta a választ, amelyben további munkára bátorította a fiatal Gábort, akinek a mai napig megvan a Gotlib által rajzolt képregénykutya és a ráírt „Szervusz, Gábor, szervusz, Magyarország” felirat. 

A sümegi évek után Budapesten érettségizett és a Képzőművészeti Főiskolára szeretett volna járni. Szülei azonban úgy gondolták, a művészélet mellett fontos a klasszikus munkavégzés is, ezért nyaranta segédmunkásként, majd egy idő után a Városépítési Tervező Intézetben dolgozott műszaki rajzolóként. Ma is hiszi, hogy a művészethez hasznos tapasztalat a műszaki rajz, a térképek vagy az épületek terveinek elkészítése. Az itteni társasággal történt, hogy egy március 15-én kimentek a Petőfi-szoborhoz, mire az egész építészirodát bevitték a rendőrségre. Gábort csak kérdezgették és megfélemlítették, ám másokat meg is vertek. 

Az incidens nem múlt el nyom nélkül: Szerényi Gábor „nacionalista felforgató” lett az állam szerint, ezért egyrészt nem vették fel a főiskolára, másrészt, amikor három évvel később a katonasághoz került, a politikailag kifejezetten megbízhatatlan fiatalok közé vezényelték. Magánúton folytatta a tanulást, a klasszikus ábrázolás alapjait (anatómiát, perspektívát) művésztanároktól, rajzkörökben sajátította el. Meghatározó volt a kísérletező avantgárd művészeti csoportokban való szereplése. Az önképzés mellett különböző munkákat vállalt, például londínerként is dolgozott az Astoria szállóban, majd az Egyesült Gyógy- és Tápszergyár (a mai Egis) szakmai lapjához került, amelynek eldugott szerkesztősége igazi békebeli újságként működött, így Gábor nagyon szerette. További érdekesség, hogy Örkény István is itt dolgozott, amikor az 1956-os tevékenysége miatt máshol nem kaphatott állást. Ám mire Szerényi itt munkát kapott, Örkényt már rehabilitálták. 

Munkássága tehát a tilt és tűr határán mozgott. A ma már szintén Munkácsy-díjas Olajos György képzőművész ajánlotta, hogy kopogtasson be az Élet és Irodalom szerkesztőségébe, mivel ott nem a politikai előéletét fogják nézni, hanem a rajzait. Amikor végül rávette magát, Nagy László költő fogadta, aki akkor az újság képszerkesztőjeként dolgozott. Nagyon szigorúan nézte a rajzokat, de már az első pillanatban bátorította Szerényit, aki aztán a rendszerváltásig külsősként számos lapnál dolgozott. 

Ma főként a Magyar Nemzet hétvégi mellékletében láthatók a rajzai, és egymást érik a kiállításai. Például nemrég érkeztek haza Párizsból a bekeretezett képei, amelyeket még alig tudott felrakni otthona falára. 

– A Műcsarnokból még azelőtt kerestek meg, hogy megkaptam volna a Munkácsy Mihály-díjat, tavaly kezdődött a szervezés. Amikor Szegő György kurátor stábja üzent, hogy meglátogatnának otthon, mondtam a családomnak, befizetem őket a cukrászdába, hogy ne legyenek otthon néhány óráig. Ugyanis nincs külön műtermem, így a dolgozószobám egyszerre szerkesztőség, műterem, fogadószoba, raktár, és még a kisfiam íróasztala is itt van. Ide raktam ki körülbelül félezer rajzot különféle csoportokban. A Műcsarnok művészeti stábja két napon keresztül válogatott, a szállítóbrigád pedig összesen 197 rajzot vitt el. A kiállítástervezés külön szakma, mert amikor a falon láttam őket, én is rácsodálkoztam, mennyire másként szólnak, mint az otthoni, kissé kaotikus lerakatban. Nálam különböző méretű dossziékban, dobozokban vannak a rajzok, illetve a tárolási nehézségek miatt a falon is. 

A dolgozószoba nemcsak a képek miatt idézi a múltat. Szerényi Gábor legtöbbször egy XIX. századi tollszárral rajzolja meg az alapokat. Az acélhegyet időről időre cseréli, majd diópác és tus keverékébe mártja, hogy az első körvonalakat papírra vesse. Következnek a további eszközök, ecset, ceruza, kréta, végül eljutunk a XXI. századi technológiához, hiszen ma már nem besétál a szerkesztőségekbe, hanem rajzai szken­nelt verzióit küldi be. A 2020-as évek rohamléptékű technikai fejlődésétől, a mesterséges intelligenciától sem fél, mert vallja, hogy az emberi hozzáadott értéket nem tudja a gép reprodukálni.