Diófa helyett

Az álmaim helyszíne szinte kizárólag gyermekkorom rákoshegyi kertje, ami egyszerre idézi fel bennem a veteményesek rendjét és a bozótosok izgalmait. Pontosan tudom, hány diófa állt ott, még a helyüket is fel tudom idézni a lelki szemeimmel. A legöregebb példány a ház előtt állt, terebélyes koronája alatt egy hosszú faasztallal, padokkal. Szebb napokon itt gyűlt össze a nagycsalád – egy házban éltünk nagymamával, nagynénivel és nagybácsival meg annak népes családjával. A diófa alatt mindig béke volt és nyugalom. 

Évtizedekkel később, amikor Budáról egy Pest környéki kisvárosba költöztünk fiatal családommal, a kert közepén egy éppen olyan öreg és terebélyes diófa állt, mint gyerekkorom letűnt kertjében. Ez a fa is nagy árnyékot vetett, alatta is éppúgy egy faasztal állt, gyermekeink, később pedig uno­káink is „alatta” cseperedtek fel. Sok közös játék, ebéd, hűsölés tanúja lehetett a jó öreg diófa. Amikor 20 éve elkezdtük a nagy házfelújítást, és kifutottunk a hitelből is, fiam keresztszülei úgy adtak kölcsön, ha garantáljuk, hogy a diófának egy haja szála sem görbül…

Így lett, én pedig abban reménykedtem, hogy kedvenc Berzsenyim sorait: „Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem”, majd vénségemre én is átélhetem. Nos, sajnos nem így történt. Kertünk fái a szabadságot ugyan élvezhették (nem korlátoztuk holmi metszéssel terjeszkedésüket), gyógyításukkal viszont csak a rendszeres orvoslátogató harkály foglalkozott. Ennek a mulasztásunknak lett a nagy diófa az áldozata: mire észrevettük betegségét, fertőzöttségét, menthetetlen lett. Ki kell vágni, mondták a halálos ítéletet kertészek, favágók egyaránt. Tehetetlen dühömben még egyiküket meg is bántottam a káromkodásaimmal, mikor a verdiktet hallottam. 

A diófát láncfűrésszel tövig vágták, gyökereit markos cigány férfiak egynapi munkával ásták és tépték ki a földből. A sebet be kell gyógyítani, gondoltam, ezt pedig mással nem is lehet, mint egy új fa ültetésével a régi helyett. Mivel a Rákos-pataktól egy kőhajításnyira lakunk, a kertészek olyan növényt javasoltak, ami szereti a talajvizet. A javaslatokból végül egy Taxodium distichumot, azaz egy mocsári ciprust választottunk. Talán a hely szelleme diktálta, hiszen a Rákos-patak mentén a házunk helyén egykor egy tó és mocsár volt: a Kifli-tó. 

Az 1960-as években még megvolt az a kifli alakú tó a Rákos-patak árterületén, a mai Május 1. utca vonalában, a Völgyben, amit az akkori péceliek csónakázásra, télen pedig korcsolyázásra is használtak. Juhász József, Pécelért díjas helytörténész közléséből tudni, hogy a XVIII. századi Ráday-térkép a Rét utca és a Baross utca között egy még nagyobb tavat jelöl. A Rákos-patak sem pontosan ezen a „nyomvonalon” folyt, mint ma, egészen közel feküdt a vasúthoz. 1921-ben a területet szabályozták, és tudatosan duzzasztottak egy tavat, hogy a közeli mozi és szálloda vendégei egy újabb szórakozási lehetőséghez jussanak. A Rákos-patak újabb, hatvanas évekbeli szabályozása után a tó elmocsarasodott, majd az első „pionírok” feltöltötték, és építkezni kezdtek. Az őslakosok szerint ez egy fűzfákkal, nádassal övezett hely volt, ahonnan a szomszédos cukrászdából főleg nyáron sokan sétáltak át, és kérték meg az itt lakó Füzesi bácsit, hogy csónakázhassanak egyet. Kedves ember volt az öreg, senkit sem zavart el, ő tartotta rendben a tavat, de ez a gyakori árvizek miatt egyre inkább nehezére esett. Télen, ha a tó befagyott, egész baráti társaságok lepték el a jeget. Ez is egy közösségi hely lett, ahogyan a mozi vagy a régi uszoda. Ma már se tó, se mozi. 

A mocsári ciprus állítólag gyorsan nő, lombosodik, és ebben nagyon bízom, hogy ha nem is egy agg diófa, de egy színes ciprus alatt üldögélhetek majd egy darabig, amikor Silvanus isten és társai „holmi magvakból új termést csíráztatnak” – ahogy Vergilius/Csokonai mesterektől tudjuk. 

S ha már irodalom, éppen a faültetés izgalmas napjaiban olvastam Knausgard új regényét, Az öröklét farkasait, amelyben az egyik főszereplő arról írná meg legszívesebben a doktoriját, hogy a fák az erdőben hogyan és mivel kommunikálnak egymással. Hogyan védik, gyógyítják fatársaikat egy ember számára láthatatlan, föld alatti „interneten” keresztül. 

Erről olvastam valahol, hogy talán az erdei gombahálózaton keresztül kommunikálnak egymással a fák. A micélium, avagy micorrysis egy föld alatt kiterjedő gomba, és összekapcsolódási hálózatot hoz létre minden növényfaj között, valami olyasmi, mint az internet, amely lehetővé teszi számukra, hogy ne csak kommunikáljanak, hanem gondoskodjanak magukról, védjék, táplálják magukat. Amikor kivágnak egy fát az erdőből, ez a micélium sok fának közli az erdőben, hogy az egyik haldoklik, és az összes többi fa a micéliumon keresztül elkezdi gondozni a megmaradt törzset, hogy megpróbálja megmenteni azt az életet. Vízzel táplálják, védik, mert az a haldokló rönk az erdőcsalád része. Nem tudom, mennyire állja meg a helyét a tudományban ez a gondolat, mindenesetre, ha így van, nekünk, embereknek lassanként tanulni kellene tőlük.