Hangszerben feltámasztott hagyomány

Nem vallja magát iparművésznek, mert meglehetősen kötött formákkal, készítési módozatokkal dolgozik. Inkább a mesterség és szabad művészet határmezsgyéjén húzódik a tevékenysége. Kezében ott nyugszik a precíz szakmai fogások sora, amelyeken át testet tud ölteni egy évszázadokon át jól szolgáló hangszer. Ugyanakkor a készítés valóban izgalmas része az, hogy az alkotói tiszta szándék, lelkialkat és habitus által miként kap egy zenei eszköz egyedi hangzást, örök érvényű művészeti értéket. 

Munkája esszenciája az évszázadokkal ezelőtt létezett, mára szinte kihalt hangszerkészítési kultúra tárgyi és hangbeli örökséggondozása. Úgy hiszi, hogy a művészet nem a régi alkotások másolása, hanem újak készítése. Ebben a szellemiségben, összetett és érzéki tervezői munka során születik meg keze között a barokk és modern hegedű, brácsa, cselló, viola da gamba. 

Tinnyén nőtt fel, abban a régi múltú családi házban, ahol ma egyik műhelye található. Érettségi előtt az a zsigeri érzés hasított lelkébe, hogy hegedűkészítéssel kell foglalkoznia. 1998-ban a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Hangszerészképző Iskolája vonós–pengetős szakán végzett, majd Angliában, a dél-sussexi West Dean College-ban barokkvonóshangszer- és viola da gamba készítést tanult. 2004-ben költözött vissza Magyarországra – nagy tervekkel, új látásmóddal (mit lehet és hogyan kell megvalósítani pozitív világszemlélettel) –, a nyugodt és meghitt otthoni környezetbe.

– A műhelyem, amelyet saját lelkületem szerint alakítottam ki, igazán az én világom. Mi sem természetesebb, mint hogy barokk hangszereket készítek a 21. században. A zenei világban rejlő kiaknázatlan lehetőségek hívtak haza. Visszatekintve azonban a gyermekkori, ifjúsági éveimre, úgy hiszem, erre rá kell születni. Szívem legmélyén érzem a hangokat, és dolgozik bennem a csillapíthatatlan alkotási vágy – fogalmazza meg vendéglátóm, kezét melengetve a műhely közepén álldogáló zöld cserepes rakott kályhánál. 

A kinti szellőben lengedező vékony faágakon ugráló napsugarak fényei huncutan szöknek be a szobába a vörösre festett fakeretes ablakokon át. Csendben játszadoznak, míg beszélgetőtársam tovább mesél: 

– 1998-ban a tanulóműhelyben készítettem el az első hangszert. De onnantól még legalább ötven darabot meg kellett csinálni ahhoz, hogy kibontakozzon egy érettebb alkotói attitűdöm. Ebben az időszakban a szerszámhasználat és a mesteri fogások rutinná válnak, s teret kap a művészlélek valódi kibontakozása. Tíz éve még legfőképp a muzsikusi kívánság és elképzelés határozta meg a hangszert. Napjainkban továbbra is előfordulnak ilyen jellegű megrendeléseim, de javarészt már a zenei komplexitásban kiforrt saját alkotói egyéniségem szerint dolgozom. Művészi öntudatossággal, a bennem élő tökéletes hangzás megteremtése iránti vággyal készítem a hegedűt és a tár­sait. Életem derekát átlépve felébredt bennem a bizonyosság, hogy saját lelkem szerint kell folytatni az utat, amely a kiteljesedésig elvezet – osztja meg velünk a hangszobrász. 

A maga lelkületével megalkotott hangszerek ugyanakkor sokakat megszólítanak. Egy környékbeli zeneiskolai növendékkel ugyanúgy tud kapcsolódni, mint egy világhírű zenésszel. Hangszerei megtalálhatók előkelő intézményekben, ismert szólistáknál, állami és magántulajdonban Magyarországon és külföldön egyaránt. A barokk zenei világ csúcsa, a Le Concert des Nations zenekar karmestere, Manfredo Kraemer vagy csellistái, Máté Balázs és Karasszon Dénes szintén a Viktor készítette hangszereken játszanak. Érezni egy különleges erőt alkotásaiban, bennük a legmagasabb és a legmélyebb húrnak is teste, színe, felhangja van. 

– Már a munkám legelején erősen vonzódtam ehhez a művészeti korszakhoz. Az akkori muzsikarepertoár, a korabeli zenei eszközök kialakítása páratlan hangszínbeli gazdagságot nyújtott. Számomra ez jelenti a hangszerkészítés csúcsát, amelyet szüntelen követnem kell. Ezt a hangzást zenészként megszólaltatni óriási munka, de a húrok közül hallatszó varázs életre szóló élményt nyújt – tárja fel előttünk, hogy miben áll a barokk tradíció ereje, amely megragadta és hosszú évek óta rabságban tartja művészlelkét. 

– Az akkoriban készült hegedű, brácsa, cselló, viola da gamba legmélyebb titka az, hogy a kor emberei kifejlesztettek egy képességet magukban: hallgatták a fát. Jómagam is – visszanyúlva a XVI–XVIII. század között érvényes eszmékhez, módozatokhoz – a tradíciótisztelet mentén alkotok. A barokk művészetnek van létjogosultsága, értéke a XXI. században, igény mutatkozik rá a muzsikosok részéről. Egy kihalt módszert keltek életre a hangszereimben – vallja az alkotó, aki a konkrét műveletsort is végigmutatja műhelyében. 

Munkája az Olaszországból, Németországból, Boszniából, Erdélyből érkező jávor- és lucfenyőfarönkök közötti döntéssel kezdődik. Ez részben optikai választás, hogy melyik hasábban látja meg a hangszert. Majd megsimítja, kopogtatja a fát, így ismeri meg hangzásbeli természetét. A felszeletelt anyag 5-6 évig szárad a padlásán. Ott átfúj a szél, nyáron hatvanfokos a hőség, a téli fagyban a kemény és nyirkos környezet teszi próbára. Ha túléli, akkor kerül a mester keze alá. 

Több száz precíz műveleten, szakmai fogáson át születik meg egy hangszer. A citlinggel, vagyis speciális gyaluval való munka egy vágott, tiszta felületet eredményez, amely végül fényes lakkréteget kap. Aztán következik a hangszerelés. Nagy hangsúlyt helyez a muzsikus játékának kényelméért felelős finombeállításra. Alapjavításokat vállal, de a nagyobb restaurálási feladatokat inkább átadja a speciálisan ezzel foglalkozó bécsi hangszerész kollégájának. 

– Hivatásom egy életforma – összegzi a művész. – Szerencsésnek érzem magam, mert a hétfői munkakezdésre ugyanúgy vágyakozva tekintek, mint a hétvégére, amelyet, ha csak tehetek, a családommal töltök. A feleségem művészi tornász, s két gyermekünk, Róza (6) és Vitus (4) sok örömöt hoz a napjainkba. Nemrég elmerengtem azon, hogy most születtek, és a lányunk már iskolába készül. Elrepülnek az évek, ezért minden erőmmel arra törekszem, hogy minél több közös pillanat megadasson nekünk. Ha nem dolgozom, vagy a szeretteimmel vagyok, igyekszem feltöltődni a kertben, a természetben és a teniszpályán. Néha szükségesnek érzem, hogy elvonuljak a világtól. A visegrádi és a tinnyei műhelyem megadja azt a magányt, amely az elmélyült munkához kell. Akkor csak az a kristálytiszta cél lebeg előttem, hogy kellő alkotói leleményességgel feltámasszam, hangszer formába öntsem az évszázadok alatt elcsendesült barokk tradíciókat. Az élet véges, s én már erre tettem fel mindent…