Ami a szívemben van

Talán egytucatnyian lehettünk. Ültünk a kis dunántúli település művelődési házának nagytermében, és vártuk a vetítést. A falusi mozi a nyolcvanas években gyakran kedveskedett a fiataloknak. Nemcsak nekik szóló filmekkel, hanem cukros üdítőitalokkal is. Hogy mit ittunk, arra ma már nem emlékszem. Azt sem tudnám felsorolni, hogy melyik filmeket láttuk. De azt nem felejtettem el, hogy ott láttam első alkalommal az 1981-ben készült rajzfilmet, a Vukot. 

Arra is szívesen emlékszem, amikor a Kis-Balatonnál negyedszázaddal ezelőtt lehetőségem volt olyan helyekre is eljutni, ahová manapság a természet védelme miatt csak keveseknek lehet. Társaim­mal rácsodálkoztunk a valódi Tüskevárra. Bár csak rövid ideig, de mi is betekinthettünk, és belehallgathattunk a Tutajos és Bütyök által megtapasztalt berek életébe. 

∗ 
A mezőgazdászként végzett Fekete István segédtisztként kezdte pályáját Mailáth György gróf bakócai birtokán, majd 1930-ban Ajkára költözött feleségével, ahol uradalmi gazdatisztként, főintézőként dolgozott. Fellendítette Nirnsee Ferenc birtokát: tej- és sajtüzemet szervezett, szeszfőzdét irányított, búzavetőmagot nemesített, díjakat nyert a merinó juhaival. Jól hasznosította tehát a gyermekkorában és az iskolában megtanultakat és a kapott talentumait. A második világháború idején a fővárosba költözött családjával, és a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott erdőgazdálkodási, vadászati szakemberként. 

A harmincas években indult el írói pályája is. Első cikkei vadászati témákban jelentek meg a Nimródban. A lap szerkesztője nem kisebb személyiség volt, mint a híres vadász, Afrika-kutató Kittenberger Kálmán. 

Az ismert író, színházi rendező Csathó Kálmán támogatásával pedig 1936-ban elindult egy pályázaton, és első díjat nyert A koppányi aga testamentuma című, a török korban játszódó alkotásával. Ettől kezdve írta meg sikeressé vált regényeit, novelláit, színdarabjait, filmforgatókönyveit, és rendszeres szerzője lett Herczeg Ferenc lapjának, az Új Időknek. De nemcsak írt és a hivatalban dolgozott: folyamatosan járt vadászni Kittenbergerrel, Csathóval, sőt Széchenyi Zsigmond és Wass Albert is a társaságukhoz tartozott. 

Bodó Imre, a dombóvári Fekete István Múzeum vezetője a Honismeret folyóiratnak 2004-ben így nyilatkozott Fekete István természet iránti vonzódásáról: „Megszólaltatta az állatokat, a madarakat, beszélt a nyelvükön, beleélte magát a rókacsalád életébe, megszólaltatta a kukoricaszemet, vagy éppen magát a növényt.” Mint mondta, „képzett mezőgazdászként úgy érzem, hogy igen alaposan megfigyelte és nagyon valósághűen ábrázolta az állatok életét”.

∗
„Apám regényei háromszáz kiadásban jelentek meg. Tizenhétmillió példányban adták ki magyarul, és több mint hárommillió példányban másik huszonkét országban” – nyilatkozta ifj. Fekete István az Új Ember katolikus hetilapnak a kétezres évek elején. 

Ifj. Fekete István 1932-ben született Ajkán. Volt az új Ember gyakornoka, majd 1956-ban a forradalomban vállalt szerepe miatt elhagyta az országot. 1963-ig Kanadában élt, majd az Amerikai Egyesült Államokba költözött. Dolgozott pincérként, magyar favágók mellett tolmácsként, masszőrként és fizikoterapeutaként, autó­versenyző-képző iskolákat nyitott, közben pedig sikeres írói és újságírói pályát futott be: könyvei jelentek meg és a Chicago Tribune riportereként dolgozott, valamint önálló rovatott kapott az emigráció lapjaiban, a Kanadai Magyarságban és az Amerikai Magyarságban. Fekete István másik gyermeke, Edit lánya 1949-ben, 18 évesen a Sacré Cœur-rend tagjaként apáca lett, és még abban az évben, a rend feloszlatása után Ausztriába emigrált. 1989-ben megválasztották a bregenzi leánygimnázium iskolaigazgatójának. 

∗ 
„Ha valaki megérdemli azt a szép szót, hogy édesapa, akkor az az én édesapám” – írta egyik visszaemlékezésében ifj. Fekete István.

Az említett interjúban pedig így emlékezett édesapjára: „Azért lett állatíró, mert nem volt hajlandó behódolni a rendszernek. Nem volt hajlandó »vonalas« könyveket letenni az asztalra. Kitalált egy olyan írásformát, amiben ember-, természet- és istenszeretetre tanított. És nemzeti büszkeségre, az emberi értékek fontosságára nevelt generációkat. 1985-ben született a fiam, s egy Görgényi Sándor nevű embertől – később kiderült róla, hogy bankigazgató – kaptam egy gratuláló levelet meg ezer dollárt. Megírta, hogy három tárgyat vitt magával a Don-kanyarba: a Bibliát, a szülei fényképét és apám egyik regényét, a Zselléreket. Esténként összegyűltek egy fűtött helyen, s ebből olvastak fel. Ez tartotta bennük a lelket és a reményt, hogy ne adják fel. S ez az ezer dollár szerény köszönet azért, amit a Zsellérek révén kaptak.” 

∗ 
Fekete Istvánnak a második világháború után egy ideig még minisztériumi állása ugyan megmaradt, két könyve is megjelenhetett, de az ÁVO 1946-ban megkínozta. Ifj. Fekete István a következőképpen emlékezett erre az Új Embernek adott interjúban: „Apámat 1946-ban összeverték az ávósok. Szétverték a veséjét és egy katonai kocsiból a János-kórház mellett dobták ki. Két járókelő találta meg, úgy került a műtőasztalra, különben meghalt volna. Eszméletlen férjét őrző anyámat civil ruhás ávósok keresték föl, és arra kényszerítették: ha nem akarja, hogy az egész családdal elbánjanak, akkor hazudjon. Mondja azt: apám rablótámadás áldozata lett. Ezt a hírt kürtölte szét a rádió is. Anyámat akkor annyira megfélemlítették, hogy még 1970 után is ragaszkodott ehhez a meséhez.” 

Az író azonban a megverése után sem ijedt meg, hiszen a negyvenes évek második felében saját budai villájának nappalijába egy időre beköltöztette az ávósok által üldözött Szent Ferenc Leányai Rend tagjait. 

1949 tavaszán Fekete Istvánt nyugdíjazták a minisztériumban. Ezután könyveit nem adták ki, alkalmi munkákból jutott némi jövedelemhez: uszálykísérőként, patkányirtóként, napszámosként, oktatóként is dolgozott. 

1955-től jelentek meg újra irodalmi munkái, ifjúsági regényeket írt, amelyeket a politikai hatalom is elnézett neki. 

Fekete István egyik „bűne” minden bizonnyal a Zsellérek című regénye volt, amely hitelesen ábrázolta az 1919-es tanácsköztársaság működését. Az 1939-es pályázatra megírt, és korábban két kiadást is megért mű miatt 1947-től csaknem egy évtizedig egyetlen alkotása sem jelenhetett meg. Halála után néhány nappal a Magyar Hírlap napilap is felrótta az írónak a tanácsuralomról, a vörös terrorról szóló hiteles alkotást. A napilap szerzője, aki csupán egy „r” betűvel jelölte meg magát, és elismerte Fekete István alkotói nagyságát, így írt a politikai elfogultságát csöppet sem leplezve: 

„A Zsellérek az 1919-es proletárdiktatúra és az azt követő ellenforradalom idejéről szóló írója – az irodalomban szokatlanul direkt módon – intéz támadásokat benne minden ellen, ami a 133 napot jelentette. Sem a kegyelet, sem az író halála fölött érzett veszteség nem menthet fel bennünket, hogy ezt a tévedést ne korrigáljuk. Mindnyájunk meggyőződése, hogy Fekete István jelentős író volt, hatása sem mulandó. Mikor meghalt, úgy éreztük, a magyar Kipling szállt vele sírba. Az igazságnak tartozunk vele, hogy ezt elmondjuk. A Zsellérek azonban életpályájának olyan szakaszát jelentette, amikor legmesszebb távolodott el az általa oly mélységesen átélt humanista eszményektől.” 

Fekete István valójában nem tévedett, és nem a humanista eszményektől távolodott el, hanem egy diktatúra működését és rémtetteit igyekezett bemutatni. 

Fekete István haláláról egyébként többé-kevésbé a magyar sajtó is megemlékezett. A Magyar Nemzet, az Élet és Irodalom, az Új Ember, valamint megyei napilapok, szakmai folyóiratok hosszabb írást is közöltek a népszerű íróról. A Népszabadság beérte két rövidebb hírrel: a haláláról és a temetéséről. De a legkülönösebb, már-már otromba közlést a Pajtás úttörőlap választotta: rövid fényképes gyászhírrel búcsúzott „Fekete Pista bácsitól”, közvetlenül az „E heti viccünk” rovat felett „Örökre elment a Nagy Vadász!” címmel. 

∗ 

Ifj. Fekete István egyebek közt így emlékezett apja írói munkájára: „Anyám folyton azt kérdezgette: »Miért ír mindig ilyen szimpla dolgokról, amikor maga egy nagy tudású ember?« Apám erre azt válaszolta: »Hányszor mondjam még magának, hogy én azt írom, ami a szívemben van, s nem azt, ami az agyamban«." 

A Magyar Nemzetben Ruffy Péter írt nekrológot a szívinfarktusban elhunyt író halála után. Mint fogalmazott: „Szűk családján, özvegyén, leányán és fián kívül olvasó-ezrek gyászolják őt. A hazai ifjúság legnépszerűbb írója volt. S búcsúztatják őt madarai, erdei, a kopott legelők, puha gyalogutak, a súlyos illatú bodzavirágok, az építkező rendnek, s a szakadatlan pusztulásnak az a világa, amelynek természet a neve. Ennek a csendjét szerette. Ennek a hangját hallgatta ki, s játszotta el nekünk, mindig üveghegedűn.”