Színészből lett táltos

Az alkalmi színtársulat fergeteges bulit csapott, sikeres előadásukat ünnepelték. Az egyik főszereplő, Judit volt az események fénypontja. Észveszejtően rázta magát a zenére, megállíthatatlanul táncolt. Mindenki rá figyelt. Ezt a zenekar is észlelte, próbálta lekövetni a lány akrobata mutatványait, miközben biztatták, pörgesse fel még jobban magát, legyen az éjszaka királynője. A banda vezéralakja néhány sör után Juditnak címezve illetlen megjegyzéseket üvöltött a mikrofonba, amit nem hagyhatott annyiban Iván, a férje. Nemrég házasodtak össze, meg kellett védenie asszonyát. Mint egy mesebeli hős, felugrott a színpadra, és kikapta a zenész kezéből a mikrofont, hogy véget vessen a ramazurinak. A támadó azonban nem így gondolta. Dulakodás közben Iván hüvelykujja a zenész fogai közé került, és ha nem történik azonnal valami, az alkoholgőzös muzsikus egyszerűen leharapja. „Ha nem engeded el az ujjam, kinyomom a szemedet!” – kiabálta a színész, miközben szabadon maradt mutató- és középső ujjával célzott támadást indított feléje. A fenyegetés hatott, lecsillapult a civakodás. És mire kiért az elsősegélyt nyújtó orvos, a partizók is szétszéledtek. 

Azóta Iván hüvelykujján a köröm kétfelé nő, mint a sámánoknak, táltosoknak. Sejtette, ez nem mindenkinek adatik meg, bár szíve szerint kihagyta volna az előzményeit. Évekkel később, a Botcsinálta táltos című, róla szóló dokumentumfilmben dr. Hoppál Mihály etnológus, folklorista, a magyar sámánkutatás fő alakja megadta a választ arra, mit jelent egy kettényíló ujj a sámáni ősi hagyományokban, „melynek Iván az egyik méltó folytatója”. Azt is nyilatkozta, hogy sámántechnikák kialakulhattak különböző társadalmakban, választott táltosokkal. Bizonyos jelek alapján fel lehet ismerni őket, például egy rendellenes fog, egy speciális csont vagy extra kinövésű ujjperc árulkodó lehet. Maga a tudós nem hitt ebben, mindaddig, amíg Szibériában meg nem tudta egy burját sámántól, hogy van valamiféle ujjelformálódás, ami majdhogynem kettővé teszi az ujjat, s ezt a táltos hét nemzetségen keresztül örökli. 

*

Szendrő Iván önkéntelenül, zajban, zűrzavarban vált táltossá. Mindazonáltal sámánélete már színinövendék korában elkezdődött. Ahogy a főiskola hallgatója lett, hirtelen elvesztette minden tehetségét, úgy érezte, képtelen átugrani az akadályokat, szégyenkezve fel kell adnia az álmait. Pedig hát háromezer jelentkezőből választották a tíz legjobb közé! Simon Zsuzsa és Gáti József osztályába került, mások mellett Esztergályos Cecíliával, Császár Angelával, Harsányi Gáborral, Szombathy Gyulával együtt diplomázott. Mindjárt az első vizsga után megállapította: „Megszüntettem magam, vagyis táltos lettem.” Ezt az „őrültséget” azonban titokban tartotta. Reggelente kibuszozott a budai hegyekbe, hogy csöndes magányában kemény gyakorlatokkal sanyargassa magát. Nem keveset akart: megváltoztatni a személyiségét, kiszállni az anyagias világból, nem törődni a konkurenseivel. Az lett a célja, hogy legyen valaki, aki már nem ő, és nem is a szerep megszemélyesítője, hanem a szerep maga. Ivánt idézve: „Olyasmit akartam elérni, ami túlmutat a színházon, ami továbbvisz engem a színpadon túlra, amit úgy hívtam és hívok ma is, hogy – táltos.” 

Már nem volt visszaút. Szendrő Iván pályája Szegeden (1968–1970) indult, játszott Debrecenben (1972–1973), Kecskeméten (1973–1975), a budapesti 25. Színházban (1970–1971), a József Attila Színházban (1971–1972) és az Irodalmi Színpadon (1973), több mozifilmben láthattuk, illetve feltűnt a magyar Bors és a nemzetközi koprodukcióban készült Sztrogoff Mihály tévésorozatokban is. Amikor csak tehette, járta a dél-alföldi tanyavilágot, és hallgatta az egyszerű emberek meséit, akik lemaradva a kortól, petróleumlámpa fényénél még ősi babonák bűvöletében éltek, a Tisza-parti nagykönyvtárban pedig az 1728-as szegedi nagy boszorkányper kézzel írott lejegyzéseit tanulmányozta. Magával ragadták a táltosok és a boszorkák vallomásai. 

Örök lázadóként és új utak keresőjeként vágyott valamiféle szabadságra és önállóságra, valamint szívbéli komédiázásra és üzenetvivésre. Erre 1969 őszén lehetősége is adódott: Kiss István ambiciózus népművelő invitálására egy balástyai tanyaközpontban bemutatta a Vak és Béna című vérbő komédiát, s ezzel lényegében elindult a Tanyaszínház története, ami 1975-ig több fejezetre osztható. Iván partnere főiskolai osztálytársa, legjobb haverja, Harsányi Gábor volt, aki már országosan ismert volt, de boldogan vállalta ezt a különleges felkérést. Kitalálták, hogy visznek magukkal egy tévékészüléket, ami akkor nagy szenzációnak számított, különösen a világtól távol eső tanyákon. A műsor végén jött a meglepetés: lekerült a takaró a televízióról, a közönség pedig megilletődve nézte a varázsdobozt. Pár mozdulattal be is üzemelték. A kéken villódzó képernyőn megjelent a híres bemondó, Takács Marika, aki éppen kellemes hangján köszönt a nézőknek, mire a tanyabéliek illendően és hangosan visszaköszöntek neki: „Szép jó estét kívánunk, Takács Marika!” 

Aztán az 1970-es esztendő elején kiteljesedett az úttörő kezdeményezés: a tanyaszínházi előadásokhoz meglett a szabadhangú és improvizálásra alkalmas forma is, méghozzá a commedia dell’arte, azaz a rögtönzött színjáték. A főként stoppal utazó társulat régi komédiákat, népi játékokat adott elő, sokszor helyi pletykákkal fűszerezve. A csapat oszlopos tagjai Szendrő Iván, Csernák Árpád, Galkó Balázs, Tornyai Magda és Balogh Judit voltak. Amikor Gyurkó László, a 25. Színház vezetője olvasott egy cikket róluk, azonnal találkozni akart az alapítóval. Ez meg is valósult. Nagy volt a lelkesedés, ígéretes jövőbeli kilátásokkal. 

*

Iván nemsokára kapott is egy sürgős telefonhívást a direktortól, hogy tartson velük Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe, ahol társulatuk az 1970. május 13-i szamosi árvíz halálosan megtört károsultjait fogja kultúrműsorral „szórakoztatni”. A vándorszínész igent mondott, de amikor kiderült számára, pontosan miről is van szó, lelépett az ósdi hotelszobából. Miféle ötlet ez, mikor a szerencsétlen emberek házait, jószágait, egész életük munkáját éppen a víz mossa el? Egy újságíró ismerősét kísérve felkapaszkodott egy teher­autóra, és nemsokára a gátakon találta magát. Várták a homokzsákokat, a víz szintje megállíthatatlanul növekedett. Valaki elkeseredésében hangosan megjegyezte: „Hajnó megbosszulta Nagygécnek mind a négy sarkát!” Szendrő Iván ekkor hallotta először Hajnó nevét. Elképesztette ez a baljós átok. Aztán a sártól lucskos gépjármű egy picinyke faluba, Nagygécre fordult be vele, ahol az éjszakai sötétségben a mentő­csapat tagjaként ő is riasztotta az embereket és kergette ki őket a házukból a teherautóra, ami már robogott is velük a száraz területek felé. 

Azon a nyáron egy új Tanyaszínház is alakult másokkal. Iván is csatlakozott hozzájuk. Három hónappal a történelmi pusztítás után elmentek Szatmárba, hogy Csengerben és a környékbeli falvakban előadásokat tartsanak az árvízkárosultaknak. Ekkor a botcsinálta táltos megnézte „faluját” is, mi maradt belőle. Kísérteties látogatás volt. Összeomlott házak, elvadult környezet. A református templomban bokáig állt az iszapos föld. Már sötétedett, mikor a törött lépcsőkön fellépdelt a toronyba. A harang magasabb volt nála, zöldes szájából harangnyelv lógott ki. Addig ügyeskedett, míg sikerült megkondítania. Akkorát szólt, mintha csak az ég zendült volna meg. Fent szétröppentek a galambok, lent pedig néhány ember előbújt megroggyant háza falai közül. Ahogy feloldódott a feszültség, hajlandók voltak Hajnóról is beszélni, merthogy Ivánt igazából ez a titokzatos legenda érdekelte. 

A szörnyű históriát régi öregek idézték fel neki, köztük Kárász Ilona és a néhai Ferenc Papó lánya, Anna. Az történelmi tény, hogy a magyar szabadságharc leverése után, 1849-ben, a tizenhárom vértanú kivégzését követően báró Julius Jacob von Haynau tábornok letelepedett a szatmári vidéken. A „bresciai hiéna”, az aradi hóhér 1853-ban bekövetkezett haláláig a kisgéci részen álló kastélyban bújt el. Az épület eredeti tulajdonosa Majláth gróf volt, aki mindenét odaadta neki, hogy a saját életét megmentse. A földbirtok körül mély árok húzódott, hogy senki se tudja megközelíteni a vérbírót, miközben ő bütykös botjával könnyedén átlibbent az akadályon. Akik mégis beléptek oda, azokat vér­fagyasztó módon kivégezte: elvette az életüket, majd egy őrlőmalomban ledarálta a holttestüket. Lányának, Matildnak szőrös kutyafeje volt, aki beleszeretett Gábor Mihály huszárkapitányba, s ahogy trükkös módon megszöktek Hajnótól, visszanyerte szépségét, mivelhogy apjának nem volt többé hatalma rajta. 

Szendrő Iván elkezdte formába önteni a mítoszt, táltosbotját örökké pörgetve pár hónap alatt megszületett a Vérbíró című előadás. Fehérre festett csomagtartós biciklijével indult vándorútra, ahol megállt, hozzáfogott monodrámájához: „Magyarországból, Szatmárból, Nagygécből, a Vízgödörből jövök. Megyek, negyed, fél, fél dél. Negyed, háromnegyed, és megint éjfél. Kutyák kísérgetnek, kerülgetnek, megyek, rám támadnak és kergetnek, és megint éjfél…” Amikor hallotta, hogy 1979-ben felrobbantják a Szamos-hidat, végleg elzárva ezzel a vízözön sújtotta falucskát, felmerészkedett a szögesdrótokkal elkerített, dinamittal aládúcolt szerkezetre, hogy négyszáz főnyi közönsége onnan hallhassa a legendát. Az emberek örökké emlékezni fognak arra a délutánra. Tanúi voltak annak, hogy egy különleges karakterű személy, Haynau báró hogyan alakult át a nép emlékezetében félelmetes alakká, Hajnó vérbíróvá. Aztán a „biciklis sámán” egyszemélyes színháza a vidék után a fővárost is meghódította, meghívták a Budapesti Műszaki Egyetem klubjába, a Vajdahunyad vára szabadtéri auditóriumába – a kulturális sajtó szuperlatívuszokban írt róla. Egészen 1979-ig tartott missziója, de hiába a sok siker, az avantgárd irányzat iránt is nyitott színésznek nem volt maradása Magyarországon. 

Egy napon megcsörrent a telefonja. Egy fiatalember hívta, aki nem akart bemutatkozni. Másnap találkoztak. A hosszú hajú, farmeres srácról nemsokára kiderült, hogy két éve titokban lehallgatja a telefonbeszélgetéseit, bizonyára jelentett is róla. Most azzal állt elő, hogy elege lett az egészből, új életet akar kezdeni Franciaországban, menjenek ki együtt. Szó se róla, elég meghökkentő kérés egy besúgótól! Aztán hosszan elbeszélgettek az „ajánlatról”, amit a színész végül elfogadott, már csak azért is, mert az ő fejében is megfordult már az emigrálás gondolata. A színész azért kellett az akcióhoz, hogy útközben szóval tartsa a főkolompost, nehogy elaludjon a volánnál. 

Szendrő Iván jól beszél franciául, korábban filmezett is egy francia stábbal. Szerencsére megőrizte a forgatáson megismert haverja címét, aki felajánlotta, hogy hozzá bármikor betoppanhat és lakhat nála. Élt is ezzel a lehetőséggel. Már harmadik napja volt Párizsban, amikor bement a Pompidou Központ igazgatójához, aki soron kívül fogadta. Előadta neki a tervét, hogy szeretné náluk bemutatni a Vérbírót. A történet hallatán a direktor lázba jött, és azonnal ki is tűzte az előadás napját a legközelebbi szabad időpontra, két hónappal későbbre, 1982. március 2-re. Csakhogy Iván kint tartózkodási engedélye addigra lejárt, de mivel a követségen szigorúan elutasították, tovább nem is foglalkozott ezzel a kérdéssel. Számára nem volt fontosabb, mint hogy Hajnó-legendáját hangos ovációval jutalmazza a közönség. És igen! Hatalmas siker volt! Idézet a Libération francia napilapból: „Szimpatikus őrült vagy megszállott? Szendrő Iván előadása minden ízében magas színvonalú, profi munka. (…) Sikerült neki egy ősi kor látomásait átadni a mai ember számára.” 

Párizsban nem maradhatott, mennie kellett tovább. Az 1983-as esztendő New Yorkban találta. Csak a biciklijét és a nagygéci legendát vitte magával. Nem volt könnyű szállást és munkát találnia. Először kerékpáros futár lett, majd edénymosó, szakács, miközben egy percre sem feledte táltosi küldetését és üzenetvivői vállalását. Mindig kereste a módját, hogy a Vérbírót angolul is elmondhassa. Egyszer aztán a New York-i Egyetem professzora, Richard Schechner meghívta, háromszáz hallgató volt rá kíváncsi. Kereste a kapcsolatot Halász Péterrel is, aki avantgárd csoportjával egy nagy házban élt New York szívében. Sikerült vele beszélnie, sőt ígéretet kapott arra, hogy két hét múlva az ő programjuk után, késő este bemutathatja a Vérbírót. Egyetlen magányos nézője lett. Bíró Yvett, a New York-i Egyetem filmelmélet-professzora, ő azonban kis idő után szép csendben távozott a teremből. Halkan köszönt el: „Jó éjt, és jó botpörgetést!”.

*

Iván visszatért a régi kerékvágásba: lelkesen pörgette táltosbotját és unottan morzsolta egyforma napjait, mígnem egy Hollandiából befutó telefonhívás felborította az életét. Meghívást kapott Amszterdamba, egy világméretű színházi találkozóra. A fesztiváligazgató személyesen jött el hozzá tárgyalni a részletekről, minden kívánságát teljesítette. A botcsinálta táltos így jutott el három hónapra a tulipánok földjére, és így sikerült előadnia tíz egymást követő estén a nagy erejű sámáni produkcióját. 

Hajnó története Hollywoodot is érdekelte, készült belőle egy forgatókönyv, de a producer egy másik filmmel megbukott, így hallani sem akart újabb kísérletezésről. Lett belőle viszont képregény, egy brazil grafikusművész rajzolta. A színészből lett táltos azóta a régiek legendája helyett a mai emberek legendáit keresi. Fordulatos magánéletéről további újságoldalakat lehetne írni, most legyen annyi elég, hogy hajdani nagy szerelmével, a „New York-i lánnyal” – akivel Magyarországon, Csengersimán kötött házasságot, s egy ideig Budapesten éltek – huszonöt év után váltak el, azóta sem találkoztak. Két felnőtt gyermekük van. Iván továbbra is a Hudson-öböltől karnyújtásnyira, Piermontban lakik. Sokáig pincér volt, aztán parkőr. Túl van egy szívműtéten és egy sztrókon. Lassan tizenöt éve egy öreg alzheimeres férfit ápol, annak fejében, hogy nála lakhat a padlásszobában. Itt írta a Botcsinálta táltos című könyvét. Ahogy a kora reggeli fény bekacsint hozzá, érzi, mennyire fontos minden lépés, ami még közelebb viszi a Legendához, Mindannyiunk Legendájához.