Átjárni jó

Ködös, nyirkos a tél dereka Vállajnál, nem csoda, hogy egyetlen embert se látni a takaros falu főutcáján. A forgalom is gyér, elvétve tűnik fel egy-egy autó. Azok is befelé tartanak, kifelé, Románia felé nem halad egy sem. És az SM-el kezdődő, vagyis román, Szatmár megyei rendszámtáblás autók megállás nélkül mennek Nyíregyháza, Mátészalka felé, lehetetlen velük a szóváltás. A vállaji faluvégen barátságos kis horgásztó, jó időben tömve a partja román rendszámú autókkal. Most azonban csupán egyetlen kocsi árválkodik a partján, gazdája a tó túlsó oldalán bóklászik, de mikor meglát bennünket az autója körül, felénk veszi az irányt. 

Fiatal, harminc körüli férfi a határ túlsó oldaláról, Nagykárolyból. Valamilyen üzleti útról Nyírbátorból jövet állt meg a befagyott tónál, ahol annyi szép pontyot, kárászt fogott az elmúlt években, de sokszor gondja volt a zsákmány hazavitelével. A magyar fináncok még hagyták is volna, de a románok gyakran kötözködtek, hogy élő állatot nem lehet bevinni az országba. 

– Hiába bizonygattam, hogy ezek már nem élnek, nem hatotta meg őket. Hát, ennek hál' istennek most vége – mondja elégedett mosollyal, majd elhajt a városa, Nagykároly felé. 
Hamarosan követjük mi is, de a határt őrző épületek előtt megállunk pár percre. Nem látni ott az égvilágon semmit, senkit, de azért elnézelődünk pár percet. S közben felidézzük a határon szerzett élményeinket. Melyek egyáltalán nem szívderítőek, bár tagadhatatlan, ahogy közeledett a schengeni lehetőség, egyre szelídebb lett a helyzet. De azért sose lépte át úgy a határt az ember, hogy ne lett volna benne némi szorongás. 

Az otthonfelejtett irattárca 

Legtöbbször persze a ceaușescui idők barbár okmányellenőrzései jutottak az eszünkbe. Rettenetes évek voltak azok, szatmárnémeti, nagykárolyi barátaink a borzasztó állapotú lakótelepeken, úgynevezett blokkokban éltek, 3-4. emeleti lakásukban fűtés, víz csak nagy ritkán volt, húst meg csak akkor ettek, ha mi vittünk nekik. Már ha össze nem rondították azt is a román fináncok, akik még a sült csirke hasába is belenyúlkáltak, isten tudja, mi után kotorászva koszos mancsukkal. Csengersimánál, Biharkeresztesnél rendszeres gyakorlat volt ez, sose tudtuk meg, hogy mi volt ezzel a cél. Talán az, hogy a szatmári, károlyi barátok hozzá ne szokjanak a húshoz, pláne, ha az magyar. 

De hogy ne csak a rosszra emlékezzünk – pedig abból van ezerszer több! –, szóljunk a legutóbbi, októberi látogatásunkról is, amikor nagyon-nagyon kellemes csalódás ért bennünket. Történt pedig, hogy az egyik útitársunk már Csanáloson, közvetlenül a határ előtt vette észre, hogy Kolozsváron felejtette a kabátját, irattárcáját. Se útlevél, se személyi igazolvány – hogy fogunk így átmenni? Sehogy, gondoltuk, de azért próbáljuk meg. 

– Felőlem jöhetnének, de nem tudom, mit szól majd a román oldal – tárta szét a magyar határrendész a kezét, majd átadott bennünket a kollégájának. 

– Haza szeretnének menni? Felőlem… De hoztak legalább egy kis bort? – kérdezte széles mosollyal az arcán, tökéletes magyarsággal a „román” útlevélkezelő. 

– Hogyne hoztunk volna, méghozzá Szilágyballáról! 

– Az jó bor – nyugtázta a gyönyörű, szatmári ízekkel beszélő „román” határőr, amin, miután szemügyre vettük a dzsekijén lévő névkártyáját, már egyáltalán nem csodálkoztunk, hiszen szép magyar neve volt. 

– Megkínálhatjuk? – nyitottuk a csomagtartó ajtaját, de megállította a kezünket. 

– Majd legközelebb! Már civilben – kacsintott, s intett, hogy mehetünk. 

Hát, azt nem sikerült megtudnunk, mit értett azon, hogy „majd civilben”, de pár hónappal később, már a vállaji polgármesteri hivatalban kapisgálni kezdjük az igazságot. Vilmos István, Vállaj polgármestere vár bennünket, de pár perc türelmet kér, mert váratlan vendégei vannak – két román tiszt a határ-, illetve pénzügyőrségtől. Igaz, már nyugdíjasok, de egyik se lehet több ötven-ötvenöt évesnél. Tán még fiatalabbak is, és magánügyben jöttek. Egyikük testvére itt vett házat Vállajon, s valami adásvételi gubanc támadt, azt jött kibogozni. De társával együtt velünk is szívesen szóba elegyedik, tökéletes magyarsággal beszélnek. Komoly beosztásban dolgoztak, ezredes, illetve alezredesi rangban, s azt mondják, a közös határon teljes volt az összhang a két ország egyenruhásai közt. 

– Én mindig az együttműködés híve voltam, ha valami gubanc történt, együtt igyekeztünk kibogozni – mondja a fiatalabb tiszt. – A határnyitásnak is együtt örültünk, amikor az egyik szemünk sírt, a másik nevetett. 

Egyetértően bólogat az ezredes is, de mi nemigen értjük ezt a közös sírást, mire megmagyarázza. 

– A nyitott határoknak természetesen mi is örülünk, ám ez sajnos sok pénzügyőrünk és határrendészünk állásába kerül majd – magyarázza. – Megszűnik az állásuk. Ha szerencséjük van, talán átvezénylik őket egy másik határszakaszra, mondjuk, valahová az ukrán vagy a szerb, moldáv határra. De az több száz kilométerre van Károlytól, Váradtól, Aradtól – mi lesz az itthon maradt családtagokkal? 

Ez a helyzet bizony jó pár magyar egyenruhást is érinthet, de nálunk nem kell attól tartani, hogy az ország távoli helyeire helyezik át őket, információink szerint például a vállaji határrendészek a közeli a nyírbátori határrendészeti központnál kapnak majd új beosztást. 

Vállaj meg Bátortól talán húsz kilométer, a távolság valóban elenyésző. Vállaj azonban nem csak Bátorhoz, de Nagykárolyhoz, Szatmár vármegye egykori székhelyéhez is közel van, alig tíz kilométerre. 

– Sok romániai család ki is használja ezt a lehetőséget – mondja most már ezt Vilmos István. – Nagyon sokan költöztek már eddig át hozzánk, ha így folytatódik, lassan kicserélődik a lakosságunk. Károlyban ugyanis egy használt, mondjuk, kétszobás lakótelepi lakás ára huszonötmillió forint is lehet, nálunk viszont egy négyszobás, gyönyörű sváb ház hatalmas portán gazdasági épületekkel is jóval kevesebb. Így aztán sokan költöznek, s innen járnak vissza Károlyba vagy a környékbeli falvakba dolgozni. Természetesen nekünk is nagy könnyebbség az, hogy nem kell majd sorban állni a határnál. De vannak azért félelmeink is: a várhatóan megemelkedő forgalom nem biztos, hogy jó tesz majd a falu nyugalmának. Ezért már intézkedtünk is, két traffipaxot is szeretnénk felállítatni a főutcán, ami egyben a közút is, hogy megelőzzük a bajt. 

Megnőtt az érdeklődés 

A forgalomnövekedésére számítanak Csanáloson is, ahol Schupler Tibor polgármester fogad bennünket a szépen felújított községházán. Csanálos épp olyan jómódú sváb-magyar község, mint Vállaj, a házak, a porták, a csűrök is teljesen egyformák. Szerencsés a fekvése, hiszen Nagykároly nyolc kilométer, de Mátészalka, Nyírbátor is elérhető közelségben van, talán ezzel is magyarázható az, hogy a faluban szinte lehetetlen eladó házat találni. 

– Több olyan ismerősöm is van, aki innen jár át Nyírbátorba dolgozni, de olyanok is vannak, akik Vállajra költöztek, s onnan ingáznak Károlyba – mondja a polgármester. – Ha száz egységnek vesszük a határnyitás hatását, akkor én kilencvenre teszem a po­­zitívum mértékét. Az a helyzet, hogy a teherforgalom növekedését nem szeretnénk megélni, de a személyforgalmat nehezítő akadályok megszüntetése nagyon is a kedvünkre való. S nem csak nekünk, csanálosiaknak. A legutóbbi hétvégén például azt tapasztalhattuk, hogy a mátészalkai fürdőben több volt a román rendszámú autó, mint a magyar. A nálunk lévő, kiváló konyhával, személyzettel rendelkező étterem előtt meg pont fordított a helyzet. S nem mindegy az, hogy az éhes, meleg ételre vágyó ember órákat rostokol a határon, vagy észrevétlenül átjut azon. 

Az itteni határállomás a csendesebbek közé tartozott mindig, össze sem lehetett hasonlítani például a közeli csengersimaival, hiszen ott hatalmas kamionok is jártak, de itt is gyakran kilométeres volt az át­­kelésre váró autók sora. Pláne a nagyobb ünnepekkor. A románoknál pedig van annyi „nagyobb” ünnep, hogy a magyarok nem is igen tudják számon tartani azokat. Az ünnepnapokon pedig persze nem dolgozik senki, hanem pihen. Talán ennek is „köszönheti” azt az ország, hogy rég nem látott megszorításokra kényszerül az idén. Többek között az állami alkalmazottak számának csökkentésére, s az anyagi juttatások, a vállaji román főtisztek szerint például a rendvédelmi dolgozóknak járó plusz-pénzek drasztikus megvonására. 

Nagy kamionok megpakolva továbbra se zavarhatják majd az itt élők nyugalmát, de kivételek azért lesznek. A híres károlyi kenyérgyár termékei például ezentúl közvetlenül, a rövidebb úton is eljuthatnak majd Nyírbátor vagy Mátészalka környékére, ahová eddig csak hatalmas kerülővel, Szatmárnémetinek fordulva szállíthattak a romániai fuvarozók. 
A szállítási nehézségek megszűnésében bízik a nagykárolyi festékgyár ügyvezető igazgatója, Czier Attila is. A huszonöt éves cég harminc embernek ad munkát, s nagyon sok országba jutnak el a termékei. Maga az igazgató – aki csanálosi lakos lévén egyben a csanálosi mezőgazdasági szövetkezet vezetője is – sokat van úton, neki se mindegy, mennyi idő alatt jut el a célállomásához. Ámbár az is igaz, hogy néha a váratlan akadályokat is javára fordíthatja az ember. A csanálosi mezőgazdasági szövetkezet például egy defektnek köszönheti a létét. 

– Brassó környékén egyszer elromlott az autónk, s csak hosszú várakozás után jött a segítség. De közben megismerkedtünk egy helybélivel meg a limuzin fajtájú szarvasmarhákkal, s hazajöve úgy döntöttünk, megpróbálkozunk mi is a tartásukkal. Csanálosnak is van ugyanis egy 260 hektáros legelője, ami a rendszerváltás után parlagon hevert egészen 2016-ig. Mert akkor megalakítottuk a szövetkezetet, s vettünk hat darab marhát, majd hamarosan hatvanöt üszőt Magyar- és Franciaországból, később tíz ellős marhát és egy bikát…, így gyarapodott szépen az állomány. Most van egy háromszáz darabból álló gulyánk, s évente száz borjúnk, de azokat eladjuk. A nyereséget pedig visszaforgatjuk a gazdaságba. 

A bolti árak azonosak 

Azt nem tudjuk, hogy mások hogyan forgatják a nyereségüket Romániában, de azt igen, hogy a legfinomabb péksütemények alighanem Károlyban készülnek, mégpedig a Varga pékségben, melynek kalácsait, süteményeit a római katolikus templom melletti üzletben árulják. Ha arra járunk, sose mulasztjuk el, hogy fel ne keressük a boltot – a pozsonyi kiflijük egyenesen utánozhatatlan. Nem olcsó, de azért így is olcsóbb, mint nálunk, minősége pedig klasszisokkal különb. 

Vettünk is egy nagy zacskóval, hazafelé tartva pedig azért benéztünk még egy-két boltba, például Börvelyen egy nemrég nyílt üzletbe, mely egy nálunk is rengeteg bolttal rendelkező nemzetközi üzletlánc tagja. Kíváncsiak voltunk, valóban annyival olcsóbbak-e az itteni termékek, mint azt sokan propagálják? Mi nem sok különbséget találtunk. Az egyik cikk olcsóbb, a másik drágább, de átlagban kiegyenlítik az egyenleget. Felírtuk néhány árucikk árát azért. Kilónként az alma öt-hat lej, a narancs hét, a mandarin hét és fél, a kápiapaprika tizenöt, a paradicsom tíz lej. A kenyér nyolc-kilenc, az egyliteres cseresznyeivólé tizennégy, a kétliteres Coca-Cola tíz lej, a csirkemell kilója harminc, a karaj pedig huszonnégy lej. Megálltunk az italospolcoknál is, ahol egy kétdecis, harmincöt fokos Jägermeistert emeltünk fel, aminek 33,70 lej volt az ára. 
Egy lej manapság nyolcvankét forint. Ki lehet számolni, hol drágább, olcsóbb az élet. Nem fogunk találni nagy eltéréseket.