Angyalkert a vadonban

Komoly logisztikai feladat a velünk élő három unoka óvodába vitele. Hárman két helyre járnak, és ha anya vagy apa dolgozik (ez elég gyakori), akkor jön a nagymama és jómagam, a nagypapa. Ha betegek lesznek, általában egyszerre történik, és amikor már láztalanok, de még nem mehetnek közösségbe, az jut eszembe: de jó, hogy valaki feltalálta az óvodát! Ez a valaki Brunszvik Teréz. 

Kinek a szerelme volt Beethoven? 

Hősnőnk 1775-ben Pozsonyban született, ugyanebben az évben kapja nagyapja a grófi rangot Mária Teréziá­tól. Fiatalon leginkább a zenetanulás érdekelte, ezért húgaival Bécsbe ment, és Beethoventől vett zongoraleckéket. Mély barátság alakult ki a lányok és a zeneszerző között. Később a mester is többször tiszteletét tette a családi birtokon, Martonvásáron. Egészen napjainkig tartotta magát az a „pletyka”, hogy Beethoven „halhatatlan szerelme” Teréz volt, de a művész titkos levelei alapján ma már biztos, hogy az egyik húga, Jozefin a választott, sőt, azt is feltételezik, hogy esetleg egyik gyermekének a bécsi mester lehetett az apja. Teréz életében fordulópont 1809, nagyhét szerdáján Pisában a katolikus lányt egy megtérésélmény éri, akkor alakul ki a küldetéstudata is. Ehhez persze az is kellett, hogy egy évvel korábban Pestalozzi vendége legyen Svájcban. A pedagógusnál 6 hetet tölt, ő lesz a pedagógiai példaképe és mintája. 

Végül ezzel a motivációval 1828-ban megalapítja az első magyar kisdedóvót, az Angyalkertet a budai Mikó utcában, minden pénzét, energiáját ebbe fekteti. Egyesületet is létrehoz annak fenntartására. Ugyan azt ellehetetlenítik hamis vádakkal, de közben külföldi útjai során több ilyen intézmény születésénél bábáskodik Európa-szerte. A kisdedóvó kétnyelvű volt: német és magyar, de a foglalkozások itt is, és a később alapított egyéb magyar helyszíneken is magyarul folytak. 1848 végéig hivatalosan 89 kisdedóvóról tudni idehaza, de valószínűleg még több volt. 

A nevelés teremti meg az embert 

„Pestalozzitól tanultam meg azt, amire a lelkem szomjazott: hatni kell a népre! Szellemi törekvésem a tanulásra meg a tevékenységre, valamint Pestalozzi arra tettek hivatottá, hogy megváltsam a népet az elnyomástól, tompaságtól, szolgaságtól és tudatlanságtól.” 
Ha a svájci író, pedagógus alapelveit nézzük, mai szemmel is értékállónak nevezhető. Úgy vélte, a gyermeket minél korábban kell fejlesztés alá vonni, akár kétéves kortól. (Korai fejlesztés – milyen ismerős fogalom a mai szülőknek! Persze akkor kicsit más értelemben használták.) Brunszvik Teréz így fogalmazott: „A korai nevelés a legfontosabb. Amit az ember gyermekként lát, az segíti egész életében, hogy a jó felé orientálódjék.” 

Pestalozzi elvetette az ütleget, azaz a testi fenyítést, az erkölcsi nevelést tartotta elsőrendűnek, de a differenciált tehetséggondozást és az élményalapú oktatást is ő alkalmazta. Teréz szerint: „A gyermekek mindig igazságosak. Azonban a kisdedóvó legfontosabb alapelve, hogy jutalmazzon, nem pedig, hogy büntessen. Ahelyett, hogy a gyermekeknek hibáikat szemügyre vesse, azon igyekszik, hogy azokat elfelejtesse és egész figyelmüket a jó szeretete, a tisztaság, a szorgalom és munkásság, a rend és csend felé irányítsa, úgy, hogy ne legyen idejük rosszra gondolni, még kevésbé rosszat cselekedni.” Ehhez a vallásos nevelés az alapkövetelmény, ma úgy mondanánk, hogy a helyes istenkép kialakítása a feltétel, erre épül a másik ember szeretete. Rászoktatják a gyermekeket, hogy egymásnak szívességeket tegyenek, ha kell, bocsánatot kérjenek, a szelídség legyen rájuk a jellemző. 

A szemléltetés alapja a Biblia: történetek, amiket meg tudnak jegyezni, dalok, zene és bibliai témájú képek, litográfiák. 

„A tanítók legfeljebb csak 10 gyermek nevelésével kezdjék, s csak akkor állítsanak fel új osztályt, ha az első már jól működik. Az igazgatótól és a tanítóktól legfőképp igazságosságot és vidámságot követelnek. De bármilyen tulajdonságaik legyenek is nekik, nem érnek el semmit, ha nem az Úr ébreszti fel bennük a lelkiismeretet, felelősségük tudatát.” 

A nevelést embernemesítésnek nevezi, hasonlóan a tudományhoz és a művészethez, de még nagyobb a felelősség, mert „nem kőben s vásznon vagy nyomtatásban s írásban alkotja meg remekműveit, hanem a lelkeket formálja”. 

Új szemlélet, hogy a kisdedóvók nem az arisztokrácia kizárólagos körét célozzák, másrészt Teréz kiegészítené azt a szakiskolák, a tanítóképzők rendszerével. Nem utolsósorban pedig nőnevelő intézeteket hozna létre, hogy az anyákat tudatosan is felkészítse erre a szerepre. Ezt majd unokahúga, Teleki Blanka valósítja meg. 
Különleges kultúrmissziója, amiről kevesen tudnak: kölcsönkönyvtárat tartott fenn, országszerte kölcsönözte a könyveket, a szegényeknek is, akik nem tudtak fizetni. 

Történelem testközelből 

Hallatlan szerencse, hogy a XIX. század nagyjai közül azon kevesek közé tartozik, akinek fennmaradtak a naplói. Ezeket még teljeskörűen nem adták ki, de két létfontosságú év: 1848–49 naplója már megjelent és olvasható. 

Sorai arról árulkodnak, hogy érdekelte és foglalkoztatta a politika, rendkívül tájékozott volt, észlelte és megértette az európai, illetve magyar változásokat, a mélyebb társadalmi összefüggéseket is felismerte. Forrásai a sok személyes ismerősön kívül elsősorban a német nyelvű lapok (Allgemeine Zeitung). A napló németül íródott, de például ’48. november 27-én a naplójába másolta – magyarul – Petőfi A vén zászlótartó című versét. 

Vajon hogyan érintették a sorsformáló események? 
Március idusa után így ír: „Pirossal feljegyezve, ez az évszázados rabságtól való megszabadulás napja volt. Amit már 50 év alatt felismertem és szívemben éreztem és ápoltam, most napvilágra került, van törvény, szabad, szabad… A nemesség megszünteti a robotot, a papság a tizedet, a parasztság teljesen szabad. Komoly idők mindenütt.” 
Reménnyel telve, máskor aggódva követi a gyors történéseket, az osztrákokat nem kíméli, „osztja” rendesen. „Micsoda gyalázat! 4-5 hónapja támadtok egy nemzetet, amellyel hosszú évszázadok óta mindenféle módon visszaéltetek, és amelyet lezüllesztettetek. Mit tettetek 300 év óta a vérünkkel és a pénzünkkel, talán a javunkra szolgáltátok? Ti most is rablók vagytok.” 

Buda visszafoglalásáról mint élete legszebb napjáról emlékezik meg, de Világos után őt is megfogja a gyász. „Három álmatlan éjszaka és szomorú nappalok: Magyarország vérzik a hóhér kezétől, önkény és nyomorúság, ahová csak nézünk.” Az aradi tizenhármak kivégzése után pedig három hétig egy szót sem tud a naplóba írni. „Oly soká hallgatott a tollam az iszonyattól megbénulva! Amikor már nem marad számunkra más, mint a halál!” 

Egyik utolsó bejegyzése arról szól, hogy ’49 novem­berében hivatalosan is átadják a Lánchidat, természetesen Széchenyi nélkül, de Haynau jelenlétében. A hallgatás itt az úr! 

A rémuralom alatt Teleki Blankát tíz év, Leövey Klárát (az első magyar újságírónő, Teleki Blanka nevelőtársa) 6 év várfogságra ítélik, Terézt is beidézik, és vád alá helyezik, de korára való tekintettel elengedik. (Teleki Blanka kedvezménnyel néhány év múlva kiszabadul, ezt Brunszvik Teréz még megéli.) 

Széchenyi és Kossuth 

Családi kapcsolatai, származása révén Széchenyivel sokkal közelebbi a viszony, mint Kossuthtal. A felfogásuk is több dologban egyezik: nagy küldetéstudattal végzik munkájukat a hazáért, és mindketten a nemzeti (ön)nevelésben látják a jövő egyik kulcsát. 

Amikor a kisdedóvót átadják, Teréz elhívja előkelő barátját, később együtt sétálnak át a készülő Lánchídon. Van, hogy napokat töltenek együtt, például 1848. május 8-án, és együtt tervezgetik, milyen közösségi lakóhelyeket lehetne építeni. Amikor a Hitel megjelent, tiszteletpéldányt kapott tőle. Feltehetőleg tudott Széchenyi további tragikus sorsáról is az akkor már Vácdukán élő asszony. 

Kossuth Lajossal meglehetősen ambivalens érzéseket táplált: felpanaszolja, hogy még pár sort sem engedett közölni a hírlapjában a kisdedóvóról, ugyanakkor például '41 telén beszélgettek egymással. Előbbihez Kossuth azért nem járult hozzá, mert rosszallotta, hogy nem kizárólag a magyar a kisdedóvók nyelve. A naplójában van, ahol géniusznak tartja, egy helyen bátor és szellemes Kossuthnak hívja. Máshol meggondolatlanságot ró fel neki. Többször Posa márkihoz hasonlítja Schiller Don Carlosából: merész játékot játszott, és vesztett. Görgeyt sem tartja árulónak. 

Martonvásári nyomkereső 

Ha útba ejtjük a Brunszvik család „bölcsőhelyét”, Martonvásárt, Teréz nyomaira is rábukkanhatunk. A családi kastély ma már ugyan csak részben látogatható, de a parkban sétálva R. Törlei Mária szobrát is megpillanthatjuk az óvodaalapítóról, az óvodamúzeum pedig Brunszvik Teréz jelentőségét van hivatva bemutatni. A múzeum igazgatója, Miklós Gergely muzeológus vezet bennünket körbe, akinek az ükapja a Brunszvik család egyik házitanítója volt, tehát igencsak erős kapocs fűzi a történethez. 

A múzeum épülete az első martonvásári kisdedóvó felújított és kibővített épületében kapott helyet. Az alapító viszont nem Teréz volt, hanem az unokaöcs, Brunszvik Géza, aki gyermekei halálának emlékére alapította ezt az itteni első óvodát 1883-ban. 

A múzeum egyik helyiségében az Angyalkerttől a XX. századi napközis óvodák koráig tekinthetjük meg az egykori játékokat, foglalkozási tárgyakat, maketteket. Az Angyalkert makettja is látható, inkább egy iskolához hasonlít első pillantásra. Ha a leltárjegyzéket szemügyre vesszük, szembetűnik, hogy a bibliai illusztrációk viszik a prímet, de találhatók illusztrációk az állatvilágból és az iparismeretből is. A gyermekek legnagyobb örömére(?) már számológép is az óvóbácsik rendelkezésére állt. 

Miklós Gergely elmondása szerint már Teréz felfedezte, hogy hiába engedik haza délidőben a kicsiket ebédelni, a szegényebbek éhesen tértek vissza, így kitalálta, főzzenek nekik kolompérlevest, hogy délután se essenek össze az éhségtől. 

Egy másik teremben a Brunszvik család relikviái, családfája és korabeli berendezési tárgyak láthatók. Teréz sokat utazott, de általában évente kétszer hazalátogatott a kastélyba megpihenni és gondolatait, terveit összerendezni. 

Az emlékév kapcsán kérdezem a múzeum igazgatóját, aki ironikusan megjegyzi: neki minden év emlékév, hiszen ő és társai folyamatosan a hagyaték feldolgozásán fáradoznak. Hornyák Mária történész, aki a legtöbbet tette Brunszvik Teréz jelentőségének bemutatásáért, és mostanában hunyt el, összerendezte a kiadatlan, de már lefordított naplókat, és ennek közzététele most a legnagyobb célja a múzeumnak. 
Amikor a főváros felé rákanyarodunk a 7-es útra, az a jóleső érzés kerít hatalmába, milyen jó, ha egy település méltóképpen emlékezik híres szülöttére.