Ez egy másik élet

Hatalmas robbanás rázta meg a környéket. Viktoriia pontosan emlékszik arra a napra, amikor hozzájuk is elért a háború. Addig békében éltek Ukrajna szívében, Cserkaszi városban. Aztán egyik percről a másikra minden megváltozott. A férjét behívták katonának, ő pedig egyedül maradt fogyatékos ikerlányaival. Hatalmába kerítette a félelem, kitört rajta a pánik. Miután összeszedte magát, eldöntötte, itt nem maradhat tovább. Belátta, ha nem mennek, csak a pincében tudnak elbújni, az pedig nem tenne jót a gyerekei állapotának. Ismerőse ajánlotta, próbáljon segítséget kérni önkéntes civilektől, akik részt vesznek az emberek kimenekítésében. Sikerült hozzájuk csatlakozni. Nyugat-Ukrajnáig jutottak el, a lengyel határ mentén fekvő Lviv városig. Az asszony végig az úton csak arra tudott gondolni, hogy olyan helyet kell találnia, ahol lányai megfelelő ellátást kaphatnak. Külföldi segélyszervezetektől hallott a szabadszállási Strázsa Tanyáról, ahol felkarolják a nehezített sorsú, elsősorban értelmi fogyatékossággal élő embereket, illetve befogadják az ukrán menekülteket is. 

– Már vártak bennünket a magyar határon. Nagyon gyorsan történt minden – idézi fel emlékeit a 47 esztendős Lushpihan Viktoriia. – Tudtam, hogy ettől ­kezdve biztonságban vagyunk. De azért féltünk is, hiszen nem tudtuk, hová visznek bennünket. Mire a tanyára értünk, besötétedett és sűrű erdő vett bennünket körül. Sosem felejtem el a dátumot: 2022. március 26-án, 19 órakor léptük át a szobánk küszöbét. Azért is izgultunk, hogy Alexandra miként reagál majd az új környezethez, érzelmi kitörései miatt vele otthon sem volt könnyű. Marija mozgásproblémái jobban kezelhetők, ő vissza is ment tanulni a cserkaszi nemzeti egyetemre, most is ott tartózkodik. A férjem, Nikolai is kint maradt, egy év után leszerelték az egészségi állapota miatt. Bízom benne, hogy minél előbb sikerül átjönniük és együtt kezdhetünk új életet. Szívesen laknánk falun, kertes házban. Oda megyünk, ahol munkánk is lesz. 

∗

Szabadszállás határában, a Strázsa Tanyán járunk, nem először. Az akácossal körülvett birtok tökéletesen alkalmas a pihenésre, régebben jöttek is a vendégházba turisták, kiknek ellátásáról fogyatékossággal élő fiatal munkatársak gondoskodtak. Az orosz–ukrán háború kezdete után pedig ukrán menekülteket is elkezdtek befogadni. Az uniós tagállamok megállapodása értelmében három évig tartózkodhatnak itt. Ez a határidő az imént megismert Viktoriia esetében nemsokára lejár, így most újabb sorsforduló előtt áll. Amint hallom, indul egy új projekt, melynek keretében rendeződhet a helyzete és megtörténhet a családegyesítés magyar földön. 

– Minden felmerülő problémát igyekszünk megoldani – mondja Németné Horváth Beáta, a Strázsa Tanya Közhasznú Szociális Szövetkezet vezetője. – Hangsúlyoznám, hogy nem szociális intézmény, nem alapítvány, hanem társadalmi vállalkozás vagyunk. 2012 óta fogadunk fogyatékossággal élő embereket, úgyhogy elég nagy tapasztalattal rendelkezünk az ellátásukkal kapcsolatban. Amikor 2022. február 24-én kitört az orosz–ukrán háború, számunkra evidens volt, hogy a hazánkba érkező ukrán menekültek közül olyan célcsoportnak segítsünk, akik máshol nem feltétlenül kapnak számukra megfelelő ellátást. Tudomásom szerint rajtunk kívül nincs is olyan befogadóhely az országban, ahol nagyobb számban és speciális gondozásban részesülhetnek nehezített sorsú, fogyatékossággal élő menekültek. 

Bea meséli, az elején úgy gondolta, a férjével együtt szívesen látnak az otthonukban két anyát a gyermekeikkel. Nem lehetett tudni, meddig húzódik el a háború. Aztán a történelem mindent felülírt, megindult a menekültáradat. Elsőre tizennyolcan jelentkeztek náluk, azóta pedig összesen több mint 300 embert szállásoltak el a Strázsa Vendégházban, sőt a környező településeken és a fővárosban élő sérülékeny családokat is patronálnak. Ellátásukat uniós és belügyminisztériumi pályázati forrásokból finanszírozzák, de volt olyan időszak is, amikor nem találtak támogatókat és hitelfelvételre kényszerültek. 

∗ 

Kellemes meleg van a szobában. A franciaágy egyik oldalán Rud Serhii, másik oldalán Nyikolaieva Iryna ül. Mindketten egészségügyi problémákkal nehezített sorsot cipelnek. A hölgy a Bahmuttól 15 kilométerre fekvő Soledarból jött, az amputált lábú férfi pedig Ukrajna második legnépesebb városában, Harkivban, egy tízemeletes panelházban lakott, mígnem a háborús támadások lehetetlenné tették az életét. 

– Félelmetes érzés volt bombázások közepette egyes­egyedül tartózkodni a lakásban – vallja be. – Járóképtelen lévén még a biztonságot nyújtó pincébe sem voltam képes lemenni. Azt vártam, mikor omlik rám a ház. És ha netán életben maradok, a törmelék alatt meg sem tudok mozdulni. A mínusz 10–15 fokos hidegben ez maga a lassú halál. 
Serhii 2022. március 16-án elhagyta az otthonát. Lvivben nem fogadták valami kedvesen a nyugat-ukrajnaiak, így jobbnak látta, ha Magyarországra jön. Amikor a magyar határőrök észrevették, hogy mankóval biceg, azonnal szereztek neki egy kerekesszéket és megkülönböztetett bánásmódban részesítették. Egyetlen válltáskával érkezett, amiben néhány tiszta ruha és egy fogkefe lapult a hivatalos iratai mellett. Mindenét hátrahagyta harkivi lakásában, ahol egy héttel a háború előtt cserélte le a nyílászárókat. Lánya és fia még békeidőben elköltözött Lengyelországba, ő pedig a Nógrád vármegyei Hont menekülttáborában kötött ki. Itt töltötte be hatvanadik születésnapját, még tortája is volt. Amióta elvesztette bal lábát, hanyagolta az ünnepeket, a kerek évfordulón gyerekei szorgalmazták a köszöntést. Az is ajándék volt számára, mikor a szabadszállási közösségbe érkezése után végre megfelelő szemüveghez jutott és megkapta a régen áhított végtagprotézist is. 

– Mutatok egy videót a lebombázott házunkról – veszi elő mobiltelefonját. – A hatodikon volt a lakásom, ami teljesen megsemmisült. Hátrahagytam a múltam, itt pedig építem a jövőm. Ez egy másik élet. Amikor Hontról eljöttem a Strázsa Tanyára, rám talált a szerelem is. Irynának köszönhetem, hogy megmaradtam. A háború sodort ide bennünket. Én egyedül éltem, ő pedig özvegyen. Nincs nagyobb boldogság annál, mint 62 évesen felfedezni a szerelmet, amit egész életemben kerestem. 

– Lesz esküvő is? 

– Igen, tervezzük. 

∗ 

Vikovska Olena is jól érzi magát a Strázsa Tanyán. Rokkantsági ellátást igénylő nyugdíjasként került ide, ahol biztonságban tudhatja magát. A természetben tett séták gyógyítólag hatnak rá. Esténként azonban óhatatlanul visszagondol szülőhazájára, elpusztult városára. 

– Sokáig békés, nyugodt életem volt: fogorvosként dolgoztam, szerető család vett körül, élveztem a szabadságot. Aztán 2014-ben gyökeresen megváltozott a helyzet, Kelet-Ukrajna Donyecki és Luganszki területén kirobbant a fegyveres konfliktus, ami rengeteg civil áldozatot követelt. Akkor három férfi rokonom halt meg 45, 39 és 20 évesen. Reménykedtem benne, hogy nem lesz többé vérontás. De nem így történt. A 2022 februárjában kezdődő orosz–ukrán háború újabb tragédiát okozott, elvesztettem a 15 esztendős unokámat. A lányom szinte könyörgött, hagyjam el a lakóhelyemet, Torecket, ami később szinte teljesen elpusztult. Kijevbe evakuáltak. Nem messze innen, Bucsán március elején megtörtént a tömeges mészárlás és felgyorsult a kijevi lakosság kimenekítése. Busszal hoztak bennünket Magyarországra. A lányomék maradtak. A férje és ő is orvos, nem jöhetnek el Ukrajnából. Sokat önkénteskednek és féltve óvják két kisgyereküket. 

Olena két és fél évig kapott ellátást egy budapesti menekültszállón. Orvosként bizonyos dolgokat átvállalt az önkéntesektől, például, ha kellett, kórházi vizsgálatokra kísérte az időseket. Aztán újabb helyre került, ahol finoman szólva mások voltak a körülmények, melyek elfogadásához igencsak erős akaraterő és türelem kellett. Jól tudta persze, akire ez a sors méretett, nem válogathat. Sötét gondolatai voltak, kétségek gyötörték. Családja, barátai tartották benne a lelket. Pszichológiai tréningekre járt, esténként kötögetett. Még egy angol–magyar nyelvi kurzusra is beiratkozott, hogy lefoglalja magát. És sokat imádkozott. Erőt adott neki a hit. Már úgy gondolja, hogy Magyarországon szeretne letelepedni. Azzal köszön el, ha legközelebb találkozunk, már szeretne magyar nyelven diskurálni. 

∗ 

A kelet-ukrajnai Dombász régióban lévő Kramatorszk várost súlyos csapások érték a háborúban. Az embereket Harkivon keresztül menekítették ki vasúton. Teslenko Yuriy és felesége, Teslenko Tanija is köztük volt. Mint mondják, egy ilyen helyzetre nem lehet felkészülni, ahogyan egy természeti katasztrófára sem. Nincs idő átgondolni, mit vigyenek magukkal. Személyes tárgyaik a lakásukban maradtak, csupán a családi fényképeiket fotózták be mobiljukba. Legrosszabb a bizonytalanság, a kiszámíthatatlan jövő. A nyugdíjas mérnökházaspár néhány hete tartózkodik a Strázsa Tanyán. Telefonjukon mutatják, mivé lett az otthonuk, volt szomszédjuk küldte a videót. 
Tanija: – Január 15-én bombatalálat érte a tízemeletes házat, ahol laktunk. Negyven lakásból hat van használható állapotban. Kétséges, hogy valaha is visszatérhetünk oda. Életveszélyessé váltak a körülmények, mi pedig az evakuálást választottuk. Csapnál két út állt előttünk: Szlovákia vagy Magyarország. Sodródtunk az emberáradattal, így kerültünk Budapestre. Befogadott bennünket egy hölgy a saját otthonába, három hónapig laktunk nála. Meglepődtünk, milyen emberséges bánásmódban volt részünk. 

∗ 

– Az MMIA Plusz Program keretében, az Európai Unió és Magyarország társfinanszírozásával nemrég indult el a 2027-ig tartó projektünk a speciális ellátást igénylő menekültek támogatásáért – újságolja Németné Horváth Beáta. – Részt veszünk egy másik, halmozottan sérült emberek ellátására meghirdetett pályázaton is. Azoknak szeretnénk segíteni, akik meglévő élethelyzetükből maguktól nem képesek kikerülni és elindulni az önállósodás útján. Szövetkezetünkben és programjainkban együttesen mintegy hatvan munkatárssal, többek között mentorokkal, pszichológusokkal, szociális ápolókkal, gondozókkal, tolmácsokkal és a napi működéshez elengedhetetlen tevékenységet végzőkkel együtt teljesítjük a vállalásainkat. Nehéz érzelmek nélkül emberi sorsokat intézni, én nem is tudnám máshogy tenni. Számomra fontosak a személyes kötődések. Szerencsére a pozitív élményekből van több. Hadd említsek egyet a sok közül. Az első ukrán menekültek között érkezett hozzánk egy anyuka Down-szindrómás kislányával, majd később jött utánuk az apuka is. Másfél év után költöztek el tőlünk, példaértékű, ahogy felépítették az életüket. 

Most éppen hozzájuk autózunk, Kiskőrösre. Bea útközben mesél róluk. Vorozskinék az ostrom alá vett Harkivból indultak útnak, a tiszabecsi határátkelőnél találkoztak. Az elsők között kerültek a Strázsa Tanyára. Eszembe villan, hogy egy korábbi riport során már találkoztam velük. Akkor csak annyit írtam róluk, hogy az anyuka és kislánya azon a délutánon költözött el a tanyáról. Csomagjaik a teraszon várakoztak, a gépkocsi is útra készen állt. Svitlána azonban meggondolta magát: maradni akart. Bea három órán át győzködte: „Erős vagy! Meg tudod csinálni!” Végül kisírt szemmel csak elindultak. Azóta több mint két esztendő telt el, kíváncsi vagyok, mi történt velük. 

A kiskőrösi lakópark egyik takaros lakásában fogad bennünket a 46 éves Vorozskina Svitlána. Nemrég hozta haza a speciális iskolából Down-szindrómás kislányát, Anasztáziát. A családfő, Anatolij a hét öt napján kamion­sofőrként dolgozik, alig várják, hogy leteljen az összes fuvar és együtt lehessenek. Aranyszívű a főnöke, nemcsak az állást, hanem az albérletet is neki köszönhetik, sőt a költözésük után tett velük egy kört a városban, hogy ismerkedjenek választott településükkel. 

– Eleinte féltünk a házból kimozdulni, csak az udvarig merészkedtünk – vallja be a fiatalasszony. – Aztán GPS-szel nekivágtunk a környéknek. Sokszor eszembe jutott Beáta biztatása: „Meg tudod csinálni!” Mivel a férjem dolgozott, mindent nekem kellett intézni. És, bizony, volt rá példa, hogy a hivatalokban – képletesen szólva – botot dobtak a küllőbe. Szerencsére Anasztáziát sikerült helyben neki megfelelő gyógypedagógiai intézményben elhelyezni, óvodásként kezdte, most már első osztályos. Nagyon szeret oda járni, mindenki imádja őt. Csak hálával tartozunk a pedagógusoknak. Kiskőrös szép és tiszta város. Megtaláltuk az új otthonunkat, nem akarunk innen elmenni. 

Svitlána nehezen tud szabadulni a háborús emlékeitől. Felkavarják az otthoni hírek. Amikor az egykori lakóhelyükhöz közeli utcát bombatalálat érte, az ő tömbházukban is keletkeztek károk. A szomszéd házaspártól tudták meg telefonon, olyan erős volt a becsapódás, hogy a légnyomásváltozás egyiküket a konyhából kilökte a lépcsőházba. A riportunk elején szereplő Viktoriia mesélte, neki is elszorul a torka, ha ukrajnai rokonai, barátai, ismerősei veszteségeiről hall. Ilyenkor magát hibáztatja: miközben őt nem érheti baj, mások odahaza a háború áldozataivá válnak. A következő pillanatban pedig belátja, csakis a gyerekei biztonsága érdekében menekült el szülőföldjéről. Elképzelni sem tudjuk, milyen lelki tusát vívnak magukban a menekültek. Néha beszéd közben elcsuklik a hangjuk, hosszú csönd telepszik közénk. Vajon hozhat-e számukra némi megkönnyebbülést, ha szemükből a könny kicsordul?