Itt van atyám!

Nem tudni, mi jár a fejében. Ősi erőket sugárzó tekintete gerinces jellemére utal, karakteres megjelenése történelmi időket idéz. A vásárhelyi puszták emberének fizimiskája, beszéde, gondolkodása, tartása, kézfogása rendkívüli keménységről, elszántságot tükröző szikárságról, sorsához való különleges viszonyulásról árulkodik. Amikor a veterán negyvennyolcas honvéd a város híres fényképészének műtermében beült a rozoga fonott karosszékbe, 64 esztendős volt. Öltözéke alapján úgy tűnik, téli időszakban készült a felvétel. A nyakánál összekapcsolt, cserzett birkabőrből varrott bekecse alatt ezüst pitykegombos mellény feszül, ami alól zsebórája lánca alig észrevehetően kandikál ki. Bal kezében viseltes posztókalapját, jobb kezében hosszú szárú tajtékpipáját tartja, szíve fölött nemzetiszín szalagon függő emlékérem díszeleg. Csizmaszárba húzott, térdénél foltozott nadrágja puritánságára utal, ami a nazarénus vallásúakra amúgy is jellemző volt, márpedig biztosan lehetett neki ünneplőruhája. Faragott tölgyfa botja a széknek támasztva. Tökéletes beállítás, valósághű ábrázolás – a fényképész értette a dolgát. Hosszan nézve a fotográfiát, arra gondolok, nem szerettem volna ennek az embernek az ellensége lenni. 

Pinkó Tóth Mihály egyike annak a 150 negyvennyolcas honvédnek, akiket a makói születésű Plohn József (1869–1944) fényképész üvegnegatívon örökített meg a hódmezővásárhelyi műtermében. A magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 45. évfordulóján, 1894. március 15-én a Kolozsvári Országos Történelmi Ereklye Múzeum felhívást tett közzé, melyben egyebek mellett a még élő egykori honvédek lefényképezését kérték, s a dokumentumokat a millennium idején nagyszabású kiállításon tervezték bemutatni. A hír Hódmezővásárhelyre is eljutott, s a helyi honvédegylettől Plohn József megbízást kaphatott a mezővárosi negyvennyolcas veteránok fényképen való megörökítésére. Erre két alkalommal is sor került, először 1894–95-ben 84, majd 1902-ben – Kossuth Lajos születésének 100. évfordulója és a Mátyás király szobrának avatása tiszteletére – 72 felvétel készült. Mivel másodjára több olyan személy is a mester kamerája elé ült, akiket előzőleg már lefényképezett, így összesen 156 fotográfia képezi ezt a gyűjteményt. Kezdetben homogén háttér előtt karosszékben ülő, hétköznapi viseletű, félalakos portrék, később pedig már ünneplőruhás, egész alakos, műtermi kellékek között beállított kompozíciók voltak a jellemzőek. 

Plohn Józseftől a város még életében, 1929-ben megvásárolt 300 fényképet a néprajzi gyűjteménye számára. Később, 1952-ben pedig a holokauszt ál­dozatául esett fotográfus özvegyétől vették meg férje 1635 darab üveglemezből álló hagyatékát, benne a honvédportrékkal. 1968-ban a múzeum akkori ­igazgatója, dr. Dömötör János tanulmányt írt az ér­tékes kollekcióról, és felhívta a figyelmet az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egykori honvédjeit, ­tisztjeit megörökítő sorozat jelentőségére. Az eltelt idő alatt ez az anyag számos hazai és külföldi kiállításon szerepelt, 1992-ben pedig a Negyvennyolcas portrék címmel albumban is megjelent, minek alapján két ­család is jelentkezett, hogy a képeken felismerték ­őseiket. 

– Jelenleg a Plohn József által készített felvételeken szereplő honvédek közül 90 személynek ismerjük a kilétét, vagy azért, mert a fényképész ráírta a nevét az üveglemez szélére, vagy azért, mert a nevük szerepel az 1929-ben vásárolt fényképeken, esetleg azért, mert, a leszármazottak beazonosították őket – tudom meg Bernátsky Ferenc történésztől, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum Helytörténeti Gyűjteményének vezetőjétől. 

– Sajnos azonban továbbra is van 61 ismeretlen honvéd, de reméljük, sikerül az ő személyükre is fényt derítenünk. A veterán hősök közül százharmincöten büszkén viselték az 1848–49-es Honvéd Emlékérmet, míg többükön egy azonosítatlan magyar kitüntetést is láthatunk. A fennálló politikai berendezkedéssel történő megbékélés hangulatát tükrözi, hogy tizenhárman Ferenc József császárrá koronázásának 50 éves jubileumára kibocsátott emlékérmet is feltűzték mellkasukra a fotózás alkalmával. 

∗

Mint írtam, Plohn József Negyvennyolcas portrék című albuma, illetve a fotográfiákból rendezett kiállítások nagy érdeklődést váltottak ki. A névtelen hódmezővásárhelyi honvédek megnevezésében eddig két leszármazott segített. Farkas Miklósné Lőkös Magdolna és sógornője, Lőkös Sándorné a rokonuk, Ferenczi Péter (1825–1902) portréját ismerték fel, aki a szabadságharc után csizmadiaként dolgozott a városban. Kovács Benjaminné P. Tóth Lídia is rájött nagyapja, Pinkó Tóth Mihály személyazonosságára. Ez utóbbi családdal egy véletlennek köszönhetően kerültem kapcsolatba. A negyvennyolcas honvéd ükunokája, a 69 esztendős Tóth Mihály kérésemre így idézi fel ráeszmélésük döbbenetes pillanatait: 

– A történet a hetvenes évek közepéig, vagyis gimnazista koromig nyúlik vissza. Egyszer a keresztanyámnál jártamban az Új Tükör című kulturális hetilapban felfigyeltem egy képekkel illusztrált cikkre, ami a negyvennyolcas vásárhelyi honvédokról szólt. Az egyik fotón szereplő férfi nagyon hasonlított az édesapámra. A múzeumban volt egy fotós ismerősöm, aki készített egy jó minőségű reprodukciót erről a képről. Miután nem hagyott nyugodni a dolog, felkerestem az egyik távoli rokonunkat, az Érden lakó, 91 esztendős Kovács Benjaminné P. Tóth Lídiát. Róla azt kell tudni, hogy Pinkó Tóth Mihály Sándor nevű fiának a lánya, vagyis a negyvennyolcas veterán unokája volt. Megmutattam neki a fotót és kérdeztem tőle, jól gondolom-e, hogy apámat látom benne. Mire ő rávágta: „Itt van atyám!” Azonnal felismerte a nagyapját, még azt is tudta róla, hogy a bal fülcimpája sérült volt. Lidike néni nem sokkal előtte esett át egy szürkehályogműtéten, ami olyan jól sikerült, hogy nem kellett szemüveget hordania. Rendkívül művelt volt, mind az öt gyerekét taníttatta, diplomások lettek. Nagyon jól éreztem magam nála, harmóniumon játszott és énekeltünk is. És persze mesélt a nagyapjáról, aki 1829-ben született és 1923-ban halt meg, 94 esztendős korában. Tizennyolc évesen önkéntes Kossuth-katonaként vett részt a szabadságharcban. Azt követően Gorzsán gazdálkodott, és ő az egyik alapítója a vásárhelyi Tóth Malomnak. Feleségével, Meszlényi Sárával öt gyereket neveltek fel, Mihályt, Sándort, Zsófiát, Zsuzsannát és Juliannát. Hódmezővásárhelyen a Klauzál utca 24. szám alatt laktak. Lidike néni arra is emlékezett, hogy nagyapja nehezen tudott elaludni, vele főzetett mákgubóból teát, hátha azzal könnyebben álomba szenderül. 

Riportalanyom keveset tud ükapja szabadságharcban való szerepéről. Édesapjától azt hallotta, hogy ott lehetett Kossuth Lajos 1848. október 3-i vásárhelyi toborzóbeszédén, ahonnan lelkesen tért haza, felnyergelte a lovát és jelentkezett önkéntes katonának Damjanich seregébe. Valószínűleg a délvidéki harcokban vett részt, Óbecse és Törökbecse térségében, a Szeged ellen irányuló szerb offenzíva visszaverésében. Hogy mikor és miként tért haza, arról nem szól a fáma. Az viszont tudható, hogy azt követően kőművesként dolgozott. Kivette részét a Klauzál utcai nyolcszobás kúria építéséből is, aminek telkén előtte szárazmalom állt és annak bontásanyagát hasznosította újra. 

– Noha az ükapám jobbágynak született, a szabadságharc után változhatott a helyzete, hiszen ügyessége és tehetsége révén viszonylag gyorsan talpra állt és sikerült egzisztenciát teremtenie – rakja össze az emlékmozaikokat vásárhelyi otthonában Tóth Mihály. – Feleségével mind az öt gyereküket kiházasították, házat vagy tanyát vettek nekik, s mellé földeket. Ez nem kis teljesítmény! Nagyanyám, Meszlényi Sára a dunántúli Meszlényiek távoli rokona – kiknek több kastélyuk is volt a Fejér vármegyei Velence környékén – s vallási okok miatt kerülhetett ide. Nem tudni, mekkora vagyont hozott a házasságba, de feltételezhetően nem keveset, hiszen ükapám 1881-ben, 51 éves korában a Tízöles úton tudott venni egy olyan tanyát, amit száz hold föld vett körül. Családi levéltárunkban megvan az erre vonatkozó, kézzel írott adásvételi szerződés, valamint több közjegyzői irat, hitelfelvételi kérelem és egyéb korabeli dokumentum. Ez gorzsai tanya most az én tulajdonomat képezi, kárpótlási jeggyel szereztem vissza. Sajnos sem az épület és sem a két artézi kút nincs már meg. 

∗ 

Pinkó Tóth Mihály református vallású volt, 1866-ban lépett be a nazarénusok felekezetébe. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy az öreg negyvennyolcas honvéd sírja a hódmezővásárhelyi nazarénus temetőben található. Vallási szokásaik szerint a halottaikat jeltelen sírba helyezték örök nyugalomra, amint ezt a vásárhelyi sírkertben is láthatjuk, ez alól azonban kivételt képeznek az újabbak, azokon már vannak névvel ellátott keresztek. Így persze nehéz lenne megtalálni Pinkó Tóth nyughelyét, a beazonosításban viszont segít az a családban fennmaradt információ, miszerint eltemetésekor egy tölgyfát ültettek a sírhantja mellé. Ez a tölgyfa ma is megvan, 102 éves. A gyerekei köréje temetkeztek, amit egy téglalap alakú kőtábla igazol, aminek oldalán a „P. Tóth Sándor és neje, Megyaszay Jusztina” felirat olvasható. Mindazonáltal a rokonság mindig ide járt emlékezni az őseikre. Március 15-én még ma is ott vannak. A városi ünnepség részeként pedig a református temetőben egy másik szabadságharcos hős, Szamecz András (1810–1899) százados síremlékénél szoktak koszorúzni a vásárhelyiek, egyébként az ő arcképe is szerepel Plohn József negyvennyolcas fényképei között. Pinkó Tóth Mihály sincs elfelejtve, az ő nagy méretű fotója több harcostársáéval együtt kikerült a helyi gimnázium könyvtárának falára. 

– A történelem viharai a mi családunkat sem kerülték el, s aki életben maradt, annak nagyon megkeményedett a lelke – szögezi le Tóth Mihály, miközben azt is elárulja, nagyon nehéz újra átélnie a régi sérelmeket. – Szüleim 1946-ban kötöttek házasságot, ami után a gorzsai tanyára költöztek, apám szüleihez. Édesapámnak, mint legkisebb fiúnak kellett a gazdaságot továbbvinnie. Százötven holdas majorról beszélünk, három halastóval, több száz gyümölcsfával. A hatalmas lakóépületben mindennek megvolt a helye, külön szobában helyezték el a könyveket, illetve a fegyvereket. A gazdasági udvarban istállók, górék sorakoztak. Amikor 1949-ben elkezdődött a téeszesítés, pribékek lepték el a tanyát, akik durva szavak kíséretében kuláknak nevezték az ott lakókat és elzavarták őket a tulajdonukból, mondván, kell a hely a másnap reggel megalakuló Sallai Téesznek. Benn, a városban, a Klauzál utca 24. szám alatt leltek új otthonra, azt a házat is az ükapám építette. Egy év sem telt el, és onnan is menniük kellett. Nagyapámat sokan szerették, egyik éjszaka bekopogtatott az ablakán egy jóakarója, aki figyelmeztette: „Ernő bácsi, maguk következnek!” Gyorsan kellett cselekednie. Másnap reggel felkeresett egy helybéli gazdag kereskedőt, akinek jelképes összegért felkínálta a házát, mindössze annyit kért érte, hogy vehessen belőle egy szoba-konyhás-kamrás vályogépületet. Csakhogy a végrehajtó itt is utolérte őket. Nagymamám betegen feküdt az ágyban, de ez nem gátolta meg a betolakodót abban, hogy kihúzza a feje alól a szépen díszített párnát. Azzal csapta rájuk az ajtót: „Mocskos kulákok, ide se kell többet jönnöm!” Már csak azért sem, mert már nem volt mit elkobozni tőlük. Nyomorban éltek, éheztek. Nagyapám nem tudta feldolgozni a történteket, 72 éves korában a bánat vitte el. A többi rokonomnak is hasonló megpróbáltatásokat kellett elszenvedniük, de egyiküket sem lehetett megtörni, végig emelt fővel jártak. Mai áron számítva több száz millió forint értékű vagyont koboztak el a Pinkó Tóth famíliától. 

∗

Csönd telepszik közénk. Vendéglátómat arra kérem, meséljen magáról. Tizennégy éves korában vesztette el édesapját, aki a szeme láttára kapott infarktust, mikor a konyhában beszélgettek. Jó tanuló lévén előbb orvosi pályára készült, majd történész akart lenni. Nem voltak olyan anyagi helyzetben, hogy elhagyhassa lakóhelyét, ezért a hódmezővásárhelyi mezőgazdasági főiskolára járt, 1979-ben kapott állattenyésztési üzemmérnöki diplomát. Lett munkája, családja, otthona. Neki már nem kellett tartania attól, hogy származása miatt bármilyen hátrány éri. Azt mondja, őseinek minden tette, szívóssága, lázadó szelleme, keménysége, habitusa, élethez való viszonyulása máig erőt ad neki, ha úgy tetszik, felkészítették a túlélésre. Anyai nagyapja, „Szép” Nagy Imre lett a pótapja. Ahogy hazaért a gimiből, már rohant is hozzá a sóshalmi tanyára. Hogy együtt morzsolhassák a kukoricát vagy íziket vágjanak a teheneknek. És közben beszélgettek. Az öreg példakép egyetlen mondattal többet tudott mondani, mint mások órákig tartó süketelésükkel. 

Tóth Mihály otthonában sok minden idézi felmenői emlékét. Itt van például az apai ági nagyapja, Pinkó Tóth Ernő 1950-ből származó fényképe alapján megfestett portréja, Lelkes István festőművész alkotása. A szekrénypolcon pedig az ükapa, Pinkó Tóth Mihály fehér márvány tintatartója áll, a közelében pedig egy zöld mázas butella, ami a rajta lévő dátum szerint 1901. december 10-én készült, felirata pedig: „Tóth Mihály uramé ez a butéla. Készíttette nem magának, hanem sok jó barátyának. Igyál pajtás belőle, csak fel ne bukjál tőlle.” És találni egy kéregdarabkát abból a nyárfából, amit még az ükapa ültetett a gorzsai tanya tavirózsás tava közelében, térképészeti pontnak számított, míg a téesz ki nem vágta. Megvannak az ükapa vadászpuskájának kakasai. S a csizmája. Aztán számos megsárgult fénykép és irat. Milyen igaz: a tárgyak (is) mesélnek, mi pedig hallgatjuk őket.