Pampuskával űzték el a telet

Mátraháza felől érkezünk Parádsasvárra a dimbes-dombos, kanyargós 24-es úton. A hegyek-völgyek árnyékos zugait itt-ott még hófoltok tarkítják, emlékeztetve arra, hogy ha sietős vendégként is, de pár napra azért benézett errefelé a tél. Reggel még kemény mínuszokban indulunk Budapestről, de mire elhagyjuk a falutáblát és elhaladunk a település ékessége, a meseszép, reneszánsz stílusú Károlyi-kastély mellett, ránk mosolyog a nap. A művelődési ház udvarán már gyülekeznek a népek, cukorka- és mütyürkeárusok rendezgetik hosszú asztalokon a portékáikat, a fázósabbakat hatalmas fazekakban gőzölgő forralt bor csábítja. 

Az épület hátsó teraszára érve füst illata csapja meg az orromat. Egy férfiember szítja a katlan tüzét, kevergeti az üstben rotyogó pörköltöt. Odébb, egy másik edényben savanyú káposzta vár a sorára, úgy tíz kiló lehet, mellette jó adag felaprított füstölt hús.

 – Legényváró Felvidéki Káposzta készül „Árpád gyöngyével” – tudom meg a szakácstól, aki faggatózásomra azt is elárulja, hogy az „Árpád gyöngye” nem más, mint az árpagyöngy, vagy ahogy sokan ismerik, a gersli. Délutánra elkészül majd a fejedelmi fogás, kóstolójegy ellenében bárki megízlelheti. 

∗ 

Míg én a szakácsfortélyokat firtatom, fotós kollégám eltűnik egy ajtó mögött. Talán a duruzsoló cserépkályha melege vonzza? Bizonyára az is, de a nyomában járva hirtelen az öltözködő maskarások között találom magamat. Nyurga fiatalember áll a terem közepén, ügyes asszonykezek igyekeznek őt medvejelmezbe bújtatni. Kissé lötyög rajta a kosztüm, igencsak soványnak tűnik egyelőre az a mackó. Sebaj, egy jó vastag mellény a bunda alá gombolva segít felhizlalni! 

– De mi lesz majd a dolgom? – kérdezi tanácstalanul az immár kigömbölyödött medve. 
– Ne törődj semmivel, te csak brummogj! – utasítja nevetve Gotyárné Enikő, aki szakácskötényben, méretes fakanállal a kezében hol a maskarások jelmezeit igazgatja, hol a kondérban rotyogó káposzta fölött tart szemlét. 

Készülődnek a játékos felvonulás főszereplői: fekete szakállt, bajuszt kap a borbély, a segédje meg a perselyes, és előkerül a rozoga bicikli is, amit a vándorköszörűs tol majd mögöttük, hogy tüstént megélezhesse a (fa)borotvát, ha kicsorbulna a nagy munkában. 
A köszörűs ezúttal nem más, mint Kovács Éva, a Parádsasvári Maskarások Hagyományőrző Egyesületének elnöke. Már ősszel elkezdték az idei farsang szervezését, ami kiemelt eseménynek számít a falu életében – meséli. Ez a nap az asszonyok napja, akik az esti bálra valót a férfiak játékos, jelképes „megkopasztásával” gyűjtik össze. 

– Családi kötődésem is van ehhez a kedves hagyományhoz, ami szorosan összekapcsolódik a parádsas­vári üveggyártás történetével. A múlt század elején az üvegmanufaktúrában nagy szükség vasformakészítő szakemberekre, ezért telepedett ide 1917-ben az ükapám, Kinczel Ciprián és a felesége, Schiller Franciska a Felvidékről, a Garam-mentéről. Ma is sokan vagyunk itt rokonok a felmenő ágról, ugyanis ükapámék heten voltak testvérek – idézi a családi legendáriumot Éva. 

– Az asszonyok bejáratosak voltak a gyárba, vitték a reggelit és az ebédet a férjeiknek. Egyszer aztán gondoltak egy nagyot, férfiruhát öltöttek meg mindenféle maskarát, hogy megnevettessék a párjaikat. A tréfájuknak akkora sikere lett, hogy később a falu utcáin folytatták a bolondozást, immár tavaszköszöntő télbúcsúztatásra hangolódva. Daloltak, nevettek, elkapták és megborotválták az útjukba eső férfiakat, de púder helyett liszttel csapkodták be az arcukat, a kész művet pedig tükör helyett egy lyukas szitában mutatták nekik. Volt, akitől krajcárt, aprópénzt kaptak fizetségül, de a hátyijukban (puttony formájú, háton hordott kosárban) gyűjtöttek lisztet, tojást, cukrot, sót is, hogy fánkot süthessenek belőle, aminek errefelé pampuska a neve. Este aztán a kantinban macskabált rendeztek, ahova csak az asszonyok voltak hivatalosak. Egyetlen férfi tehette be oda a lábát, a harmonikás, aki a talpalávalót húzta. Az addigra kisült sok-sok pampuskát mulatozás közben rumos teával elfogyasztották, az összegyűlt pénzből meg kifizették a muzsikust – foglalja össze dióhéjban a szokás keletkezésének a történetét Kovács Éva. 

– De vajon miért macskabál a macskabál? – merengek el a szó jelentésén. 

– Az ötlet az ükmamámtól ered, aki annak idején redszerint cigány javasasszonynak öltözött a farsangon, kártyából jósolt, és egy kalitkában macskát is vitt magával – magyarázza nevetve. 

Hozzáteszi, hogy igyekeznek közel azonos módon megjeleníteni ezt a kedves hagyományt, a régi idők mesterségeit idéző jelmezeket, a hátyit cipelő asszonyokat, a drótostótot, a javasasszonyt, illetve a köszörűst, aki köszörüli a borotvát. A háború után, az '50-es évektől kezdődően azonban már borbélyjelmezben, fehér köpenyben, fehér nadrágban borotválnak. Végül elárulja, nagy tervük, hogy a Mátrai Borotválós Asszonyfarsang egyszer bekerüljön a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékébe. Mert a borotválás szokása ugyan máshol is dívik, de ahogy Parádsasváron teszik, az egyedülálló az országban. 

∗

A művelődési ház udvarán már sokasodik a tömeg, a játékos lelkű emberek, kicsik és nagyok maskarát is öltöttek: boszorkány fogja egy apró termetű Superman kezét, jól megtermett csiga kortyolja a forralt bort egy sárga kacsa társaságában. Harsány dudaszó jelzi a parádi parádé kezdetét, a jó hangulatról a Hollóének Hungarica Régizene Együttes gondoskodik. Egyszeriben színre lépnek a borbélyok meg a perselyes, a köszörűs is előtolja a biciklit. 

– Fenjük már a borotvát! Fényesítjük a tükröt! Készítjük a szitát és szórunk lisztet mindahányra, hogy elűzzük a telet valahára! – harsan a kiáltás, és ennek a fele sem tréfa, máris hófehér lisztfelhő lepi el a teret meg a bámészkodókat. Felhangzik Figaro belépője, színre lép a borbély meg a segédje. 

– Levágom a szakállad, hogy ölelhesd a babádat – perdülnek az első borotválandó fiatalember elé, aki szabódva tartja oda orcáját az asszonyborbélyok faborotvájának. 
Zsolt Egerből érkezett, kifejezetten a mulatság kedvéért. Pénzt dob a perselyes szitájába, hadd gyűljön a pampuskára való. 

– Régóta jár az asszonyfarsangra? – faggatom a lisztes képű vendéget. 

– Minden évben eljövünk. 

– Miért szeretik ezt a rendezvényt? 

– Mert ez egy jó buli… 

– Egyre népszerűbb a télűző eseményünk, minden évben megrendezi a falu az önkormányzat támogatásával, anyagi segítségével. 600 fánkkal, forralt borral és jóféle hegyvidéki fenyőpálinkával várjuk és kínáljuk a vendégeket – jut szóhoz végre Holló Henrik, Parádsasvár polgármestere, miután jelképesen őt is megfosztották ősz szakállától. 

Gyönyörű kis alpesi település a miénk, fantasztikus a levegője – teszi hozzá. Ha idejön valaki üdülni, három napig csak kóvályog, mint aki részeg, mert olyan ózondús errefelé a levegő, hogy kell egy kis idő a szervezetnek, mire megszokja. 

∗ 

Régen az üveggyártásáról volt nevezetes a falu, családok százai éltek egész szépen a messze földön híres parádi kristályüvegnek köszönhetően. Fénykorában közel 700 dolgozója volt az üveggyárnak, zömében a környékbeliek. A mesterség errefelé apáról fiúra szállt. Még az 1970-es években a termékek közel fele külföldre készült, nemcsak Európába, de Japánba és az USA-ba is. Királyi családok, emírségek voltak a megrendelők között, még a Vatikánnak is szállítottak. 2005-ben leállt a gyár, az egykori hutacsarnok romos épülete ma csúnya sebként éktelenkedik a település szívében. Hogy mi lesz a sorsa? 

– Hál' Istennek megvették, most intézzük az építési engedélyeket, szállodaként éled majd újjá. A falu jövőjét kimondottan az idegenforgalomra, a vendéglátásra, a turizmusra szeretnénk építeni. Jobbára most is ebből élünk, és olyan szerencsénk van, hogy a települést körbevevő erdők mind állami tulajdonban vannak – el is nevezték őket jóléti erdőknek –, ami azt jelenti, hogy szabadon lehet bennük sétálni, kerékpározni, számos csodaszép túraútvonal vezet errefelé. A közeli fürdő, a régi templomok és egyéb látnivalók, a közelben a Kékes, mind-mind az aktív pihenés remek kiindulópontjai lehetnek. Egyelőre az a célunk, ne csak egy-egy hétvégére, hanem tovább is itt tartsuk a vendégeket, ezért is kell különböző rendezvényeket tartanunk – osztja meg velünk Holló Henrik, aki 1989 óta a falu polgármestere, immár 36 éve szavaznak neki folyamatosan bizalmat. 

– Az önkormányzat legnagyobb problémája, hogy elöregedőben van a település, a 380 állandó lakosból 350-en hatvan év felettiek. Az idősek gondozása, egészségügyi ellátása, az ebédkihordás rengeteg munkát ad. További gondunk, hogy Parádsasvár vonzerejének köszönhetően ma már több itt a víkendes, mint az állandó lakos, és mi az utóbbiakra kapjuk az állami támogatást. A nyaralók persze ugyanúgy használják az infrastruktúrát, de egy forint sem jár utánuk, hiszen nem ide vannak bejelentve. Nem tudom, hogy mit hoznak a következő évek, de aggódom, mert kevés a fiatal. De látja, nagyon szép ez a kis falu, ma is rengeteg turista érkezett. Mi ebből élünk, más lehetőségünk nincs.