Egy álom valóra válik

Több mint húsz éve, hogy először találkoztunk. Kun kalapban, lóháton jött elénk, a tekintete nyílt volt és erős a kézfogása. Az ilyen ember nem csapja be a másikat – gondoltam, s máris otthon éreztem magam. Ezt érzem most is, amikor a kunkereszt után bekanyarodok balra, az Eördögh-birtokra, majd végigmenve a legelőt átszelő, tél végén is jól járható úton, megállok az udvaron a tanya előtt, s kiszállok a kocsiból. 

András egyedül van itthon, aztán nemsokára megérkezik Györgyi, a felesége is, aki régi ismerősként üdvözöl. Két kislányuk, a hatodikos Virág és a negyedikes Zengő ilyenkor a kiskunfélegyházi Waldorf-iskolában van, ahol Zengő egy osztályba jár édesapja unokájával, Máriával, aki első házasságában született Réka lányának gyermeke. Tanyán él az ő családjuk is, innen alig egy kilométerre, de nem lakik messze Sára sem, aki 1992-ben született (Réka '94-ben), s a Waldorf-iskolában tanít. Ő holland férjével éveket töltött Ausztráliában, de hazahozta a honvágy. Így most együtt, egymás közelében élnek mindannyian, s Andrásnak ez igazi boldogság. 

Első feleségével, Dórával évfolyamtársak voltak Debrecenben, a tanítóképző főiskolán. András az utolsó évet a kitűnő néprajzos és festő, példaképe, Makoldi Sándor tanítványaként levelezőn végezte, és tanított egykori budapesti iskolájában. Életének 1985-ben lezárult eme időszakából különben szép emlékeket őriz, nemrég el is érzékenyült, amikor osztályának negyvenéves találkozóján többen megemlítették azt az órát, amikor krétával felrajzolta Nagy-Magyarország térképét, határait a táblára. 
Negyven éve mégis úgy döntöttek, váltanak. Elkezdtek divatáruval kereskedni, boltot vettek Sopronban, András ingatlanügyekkel kezdett foglalkozni. Ebből már jobban meg lehetett élni, de valami hiányzott az életéből. A föld, a természet – és a ló. 

– Édesapám tüzértiszt volt a második világháborúban – mondja –, védte az Árpád-vonalat. Egy partiumi elszegényített, kifosztott nemesi család sarjaként lépett katonai pályára, és a nyíregyházi kaszárnya lovassport-életének jó hírét próbálta öregbíteni. A háború után a Kossuth Akadémián tanított. Rákosiék kommunista hatalomátvétele után az akadémia parancsnokát kivégezték, édesapámat lefokozták és leszerelték a hadseregből. Lovas pályafutása ezzel véget ért, de sokat mesélt a lovakról, a lovaglásról nekem, aki 1955-ben születtem – novemberben hetvenéves leszek –, és a hatvanas években kezdtem fölcseperedni. Apám gyakran elmondta, hogy a város – és különösen a főváros – lakhatatlan, vidékre, földközelbe kell menni, ott kell keresni az életet. Családomnak egykoron Ördögábrányban, Érmelléken földbirtoka, ménese volt, számomra azonban akkoriban reménytelennek tűnt, hogy valaha földem, lovam lehessen. Édesanyám „klerikális” – a Kádár-rendszerben is népellenesnek tartott –, papi családban született, a rezsim lelket nyomorító, hazug diktatúrájában nem állt valami jól a szénánk. De mindig nagyon jól éreztem magam Kállósemjénben a nagyszüleimnél, és apám szava erőt adott, folytattam az álmodozást lóról, lovaglásról, tenyésztésről.

– Hogyan jött a gondolat, hogy tanyát vásárolsz az Alföldön? 

– Mindig vonzott a kunok világa, akik számára igaz magyarként a megtartó hagyományaik nagyon sokat jelentenek. A Teremtőtől kapott hatalmas lehetőségnek tartottam, amikor 1992-ben, miután a tanyám már megvolt – Eördögh őseimnek köszönhetően – redemptus, vagyis egykori földmegváltó család sarjaként földhöz jutottam itt, a Kiskunságban. Elhatároztam, hogy őshonos állatokat fogok tenyészteni, ragaszkodva a családi hagyományainkhoz. Az első feleségem, Dóra azonban ezzel nem értett egyet, nem akart tanyára jönni, az sem győzte meg, hogy a városban – Kiskunfélegyházán – tízszer annyiba kerül egy kis panellakás, mint egy tanya, ami azért mégiscsak más. Így aztán elváltak útjaink. 

∗

– És hogyan ismertétek meg egymást Györgyivel? 

– Ő nálam húsz évvel fiatalabb. Már nem éltünk együtt Dórával – akivel különben ma is korrekt a viszonyunk –, amikor 1998. augusztus 24-én (ezt napra pontosan tudom) elmentem Keszthelyi Tiborhoz Nógrádba, Jákotpusztára, mangalica kanért. Tibor, aki 2002-ben sajnos elhunyt, és ott, a pusztán van eltemetve, a Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének tanáraként, etológusként, ökológusként nemcsak az állatok viselkedését és a környezeti összefüggéseket kutatta, hanem hitt abban, hogy a tanyáknak van jövőjük, és vonzotta az erre fogékony egyetemi hallgatókat. Így került oda egy barátnőjével gyakorlatra a Kertészeti Egyetemről Györgyi – akinek a neve is Kertész Györgyi –, és így találkoztunk. Elmeséltem, mit csinálok, és később eljöttek hozzám. Kétezerben Györgyi, akit a lovas élet is nagyon érdekelt, végleg hozzám költözött, a millenniumi lovas zarándoklatra, amikor a régi határok mentén megkerültük a történelmi, ezeréves Magyarországot, és 111 nap alatt négyezer kilométert tettünk meg lóháton, már együtt mentünk. 

A 25 évvel ezelőtti nagy zarándokút a kettejük közös életének meghatározó, óriási élménye volt, de ez a csapat minden tagjára igaz. Belgrádon át például olyan rendőri felvezetést kaptak, amire nem is számítottak. Amikor már vagy két kilométer hosszan feltorlódott mögöttük a kocsisor, András szólt a rendőrparancsnoknak, hogy félreállnának és elengednék az autósokat. Mire a parancsnok azt felelte, ne is törődjön ezzel: akik a lovas magyar nemzetet képviselve ilyen útra vállalkoztak, azoknak Szerbiában mindenütt kijár a tisztelet. És ugyanígy fogadták őket a románok, a szlovákok és mások, egy rossz szó el nem hangzott sehol. 

Ezt az utat újabbak követték: a 2020-as nagy trianoni zarándoklat, a székelyföldi Szent László zarándokút, lovas portya a székelyföldi tündérvárakhoz kunfakók hátán gyerekekkel, és sorolhatnánk tovább. Az utóbbiról félórás film is készült, öröm volt látni a gyerekek szemével a csodálatos tájakat és hallgatni történeteiket. 
Az ő lányaik úgy ülnek a kunfakójuk hátán, mintha ott születtek volna. Láttam őket négy-öt éves korukban, s ez már akkor is így volt. Virág osztályából, a Waldorf-iskolából különben sokan járnak lovagolni az Eördögh-tanyára, de jöhetnek más osztályokból is, és mindez ingyenes. Öröm látni őket, amikor a buszmegállóból ballagnak a tanya felé az erdőn át, a homokos dűlőúton, jó időben mezítláb – a távolság vagy két kilométer –, még az okostelefonjukról is elfeledkeznek, vidáman csivitelnek. 

– Mi nem a lovakból, hanem a lovakkal és a lovakért élünk – ezt Györgyi mondja. – És persze a gyerekekért meg a barátainkért, minden jószándékú emberért, akinek elege van a mesterséges, gyakran mesterkélt világból. 

– És nem a természetből, hanem a természettel, a természetért – teszi hozzá András, majd szinte együtt mondják: – A természet tisztán tanít… 

∗

Györgyi indul a félegyházi iskolába a gyerekekért, mi pedig a kunfakó születéséről beszélgetünk. András a tanyáján, amely közben szépen bővült, kezdettől fogva csak őshonos állatot tartott, mangalicát, szürke marhát, később borzderest, még kutyának is csak magyar pásztorkutyát „alkalmazott”. De a lónál valahogy elakadt. Történelmi lófajtáink a XIX. században alakultak ki, de ő a „kalandozó” magyarok lovát szerette volna tenyészteni, amely kinézetében az íjfeszítő népek lovára hasonlít, tulajdonságaiban pedig azt akarta elérni, hogy alkalmas legyen nagy távolságú, több ezer kilométeres málhás lovastúrák, zarándoklatok megtételére – s nem utolsósorban gyerekbarát ló legyen. 

– Lassan harminc éve már, hogy egyre többet gondoltam arra, milyen lehetett az a lótípus, melyen őseink­ egész Európát katonai ellenőrzés alatt tartották – meséli. – A tanyánk ötven kilométeres körzetében tártak fel szkíta, avar, hun, magyar és kun lovas sírt, melyekből azonos típusú lovak leletei kerültek elő. Hecker Walter, Bökönyi Sándor, Vörös István és Hankó Béla írásai megadták számomra a tenyésztési irányt: megerősítettek abban, hogy az avar és a magyar lovak gyakorlatilag a szkíta lovak utódainak tekinthetők, és őseink lova eurázsiai elterjedésű, arab hatást mutató tarpán leszármazott. Hankó Béla még a színét is meghatározta: szíjalt hátú fakó, és az átlagos marmagassága 140 centi. A tarpán mint vadló egyik legközelebbi rokona a lengyel konyik, amely színében megőrizte a vadló színét, szintén szíjalt hátú fakó. Ezt a fajtát szerettem volna a tenyésztés alapjává tenni, s arab fajtával nemesíteni. Az ötletem tetszett a feleségemnek és a családomnak. 

Találtak egy magyarországi konyiktenyésztőt, akitől nem kis anyagi áldozattal sikerült megvásárolni Narógot, a fedeztetési engedéllyel rendelkező ménjét a háremével együtt. Ám a Póni- és Kislótenyésztők Országos Egyesülete, amely a haflingi, a fjord, a hucul fajták mellé a konyikot is befogadta, megtagadta Naróg további fedeztetési engedélyének kiadását. 

– A Teremtő azonban ezúttal sem hagyott cserben – sóhajt egy mélyet András –, 2005-ben Hárskuti László kandidátus elhozta a tanyánkra Hecker Waltert, akinek a nevét minden lótenyésztő ismeri. Széles körben elismert, nemzetközi hírű lovas szakember, a Pannon Lovasakadémia nyugalmazott igazgatója, egyetemi magántanár, a Magyarországi Arablótenyésztők Egyesületének tiszteletbeli elnöke, mindemellett kitűnő szakíró. Tüzetesen megvizsgálta Narógot, és kiváló alkatú fedezőménnek találta. Ekkor elmondtam, hogy nincs érvényes fedeztetési engedélye, ráadásul mi egy új fajtát szeretnénk kitenyészteni, ami a konyiknál kicsit magasabb, elegánsabb, jobb maralakulású, emiatt­ arabbal, shagyával szeretnénk finomítani, s ehhez tenyésztőegyesületre lenne szükség. – Jól hangzik – mondta –, szívesen segítek. Legyen az egyesület neve: Ősi Lófajtákat Tenyésztők Egyesülete. – Felkértük, hogy ő legyen a születendő egyesület elnöke, de ezt szelíden elhárította, mondván, nekem kell az elnöknek lennem. A tenyésztésvezetői posztot viszont örömünkre elfogadta, s ő az egyesületünk örökös tiszteletbeli tenyésztésvezetője. A szakigazgatási hivatalba már együtt mentünk vele, s ott Zámbori Márta nagyon kedvesen fogadott. Javasolta, hogy a lengyelektől mint fajtatulajdonosoktól szerezzünk engedélyt a konyik magyarországi tenyésztéséhez. Így történt, hogy tizennyolc esztendeje, 2007-ben megszületett a tenyésztőegyesületünk, Hecker Walter elkészítette a tenyésztési tervet, és megkaptuk a szakhatósági engedélyt a munkához, Naróg, ez a nagyszerű mén pedig három év után ismét fedezhetett. A konyikon kívül arab és shagya kancákat is fedeztettünk, hogy létrehozzuk az úgynevezett nukleusz – magtenyészet – populációt. Az új lófajtának a kunfakó nevet adtuk, mivel a kun vezérek egykori szálláshelyén folyik a tenyésztésünk, a lovaink színe pedig fakó. 

Később, 2015-ben ajándékba kaptak Németországból egy arab telivér mént, Sir Pieter Ibn Armanit, általa lehetővé vált a cseppvérkeresztezés apai ágon is. Így született meg Harka és Irán, a két kunfakó fedezőmén. Aztán 2020-ban Oroszországból, az Udmurt Köztársaságból érkezett az égi segítség egy vjatka fajtájú fedezőmén „személyében”, amihez a hazánkban élő orosz születésű lovas szakember, Elena Cutting közreműködésével és hathatós anyagi támogatásával még két vjatkát, egy fedezőmént és egy tenyészkancát sikerült vásárolni. A vjatka, amely szintén tarpán leszármazott, szíjalt hátú fakó, és a genetikai kutatások szerint az avar lovak rokona, így válhatott részesévé a kunfakó fajta kialakításának. 

Feltétlenül idetartozik, hogy 2016-ban Nyulas Imre kunfakó kancacsikókat vitt székelyföldi birtokára, hogy ott is megkezdődhessen a tenyésztés, és megalakult az Erdélyi Kunfakó Tenyésztő Egyesület. Ma már a kun­fakók száma Kárpát-medence-szerte négyszáz fölött van, s ha elindulunk bármerre, ötven kilométeres távolságban bizonyosan találhatunk kunfakótenyésztőt. 

∗

Nagyon sokszor bejártuk Andrással az Eördögh-birtokot, ezt tesszük most is. Reggel még kemény mínuszokat mutattak a hőmérők, de a kora tavasziba hajló késő téli délutánban már kikeleti illatokat érezni. Száraz volt a tavalyi nyár, legelőt ugyan – ha másutt nem, a lápréten – találtak a lovacskák, de kaszálni nem volt mit. 

A kisebb-nagyobb csikókkal együtt 22 kancát számolok össze – a csődörök, heréltek, köztük András és a családtagok hátasai a tanya túloldalán vannak –, de a létszám holnapra már változhat. Odasereglenek körénk, a kunfakónál szelídebb lovat én még nem láttam. Kun bajuszú, szakállas gazdájuk egy-egy puszit lehel a szeretetre legéhesebbek homlokára, én meg csak nézem, hogyan legelik a homokon a szinte semmit, de nem semmi az, mert ha picit is, de zöldül már a föld, lesz itt legelő – derül András arca, s az azóta eltelt idő őt igazolta: március közepén végre megjött az eső. 
Eördöghék tartanak mangalicákat és marhákat, tegnap is épp disznót vágtak. A marhaállományt viszont most túlságosan kicsinek találom. 

– Igen, csúnyán átvágott valaki – hajtja le a fejét András. – Megnyertünk egy LEADER-pályázatot, és belevágtunk egy nagy beruházásba, de balszerencsénkre összeakadtunk egy olyan céggel, amelynek a vezetője fűt-fát megígért, aztán jól átvert, hatmillió forintunk bánja. Ezért a borzderesállományomat – két tehén kivételével – kénytelen voltam eladni, hogy valamiképpen helyre jöjjünk. 

Visszafelé újra megállunk a lovaknál, s amikor azt kérdezem, mi lesz, ha az aszályos nyarakat és a száraz teleket újabbak és még rosszabbak követik, András így felel: 

– Kiben hinnénk, ha nem a teremtő Jóistenben? Kaptunk egy feladatot, és igyekszünk a teremtésben társak lenni. Fohászkodunk, hogy legyen ehhez bennünk elég szeretet. S még annyit, hogy a lovaink miatt­ nem kell aggódni: egy kunfakó tartása tizedannyiba kerül, mint egy szarvasmarháé. Bízom benne, hogy rövidesen pecsét kerül minden papírra, és a kunfakó végre hivatalosan is önálló fajta, igazi magyar ló lesz. Valaha csak álmodoztam erről. Nagy nap lesz, amikor ez az álom valóra válik.