Szemünkben vibráló káprázat

Régóta tervezem, hogy meglátogatom otthonában a 91 esztendős Keserü Ilonát, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas festőművészt. Csakhogy az 1960-as évek közepén induló neoavantgárd művészgeneráció egyik legjelentősebb alkotójáról és művészetéről nálamnál szakavatottabb emberek szinte mindent megírtak már, ezért sokáig halogattam a találkozást. Mígnem kiötlöttem, hogy talányos „játékra” kérem riportom főszereplőjét. Megkértem két tanítványát, tisztelőjét, írjanak mesterüknek egy-egy olyan üzenetet, amiből kitalálható a személyük. 

Kezdjük az elsővel. 
„Keserü Ilonát 2003-ban ismertem meg. Felhívtam a vezetékes telefonján és megkérdeztem, találkozhatnánk-e? Pár nap múlva felmentem hozzá a Belgrád rakparti lakásába, és fotókon mutattam meg neki az első festményeimet. Nagyon nyitott és érdeklődő volt. Onnantól kezdődött el közöttünk egy párbeszéd a festészetről.” 

– Jééé! 
„2004-ben megnyitotta egy kiállításomat a Vadnai Galériában. 2005-től hozzá jártam a Pécsi Tudományegyetem doktori iskolájába. Ilona szinte minden kiállításomat megnézte azóta, sokszor találkozunk nála a műteremben és beszélünk a munkákról. Ami nekem nagyon jó érzés, hogy nemcsak mint festő, hanem mint mentor és barát áll/állt mellettem az elmúlt húsz évben.” 

– De ki ez? 
„A festészetemre az egyik legnagyobb hatással a 2007-től indult Színerő kurzusa volt. Akkor a még romos Zsolnay-negyed elhagyott csarnokaiban festhettünk akkora formátumban, amiben egyik tanítványa sem tudott volna dolgozni a saját műtermében. Ezeken az alkalmakon nekem összesen öt darab 210×500 cm-es és négy darab 210×210 cm-es vásznam készült el. Ez a dimenzió mindent elsöprő hatással volt rám.” 

– Zsófi! Barabás Zsófi! Ilyen méretekben csak ő festett ott. Mondtam neki, akkora vásznat kap, amekkorát akar. 

∗

Elhelyezkedünk a fotelben. Keserü Ilonától először azt kérdezem, ha visszatekint az életútjára, mire emlékszik leginkább. Azonnal mondja: „Állandóan rajzoltam!” Édesanyja adott először ceruzát a kezébe. Talán egy-két éves lehetett. Mások mellett Jászai István, a nagybátyja – aki tanárember és kézműves asztalos volt – is felfigyelt rá, hogy kisgyerekként minden papírt telerajzolt, később nagy kartonlapokat is. Az egyiket elismerése jeléül 1945-ben megvette tőle egy pengőért. Az ebből az időszakból származó alkotások közül sok megvan, de soha nem láthattuk kiállításon. 

Ilona a következő évben már pécsi nyolcosztályos gimnáziumba járt, s rendszeresen megmutatta rajzait a 15 év után, 1945-ben Párizsból Pécsre hazatérő Martyn Ferenc festőművésznek, aki a tanítványává fogadta, és akit azóta is legfőbb mesterének tart. Az ő javaslatára iratkozott be a Pécsi Képzőművészeti Szabadlíceumba. Innen került egyik szénrajza egy budapesti kiállításra, ahol olyan nagy sikerrel szerepelt, hogy a szervezők biztatására átjelentkezett a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba, így az utolsó két évet ott végezte el. Azután 1952-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakára vezetett az útja, ahol Bencze László, majd Szőnyi István lett a tanára. 
Keserü Ilona apai nagyapja a pécsi Angster-féle orgonagyárban asztalosként dolgozott. Jogvégzett apja 1945–1947 között vármegyei alispán volt, azután tanító. Anyja, Jászai Ilona tanárként ment nyugdíjba. Egy időben Máramarosszigeten éltek – a családfő ott kapott jobb állást –, a II. világháború végén innen menekültek a harcok elől a Sopron megyében, Rábatamásiban lakó nagyszülőkhöz. Rokonságukban híres Jászaiak voltak. 
– Jászai Mari, a Nemzeti Színház színésznője nagyapám testvére volt. Anyámra hagyta a zongoráját, amin gyerekkoromban volt szerencsém gyakorolni. Nagyon ragaszkodott ehhez a hangszerhez. Jászai Mariról rengeteg képünk volt, most a húgomnál, dr. Keserü Katalin művészettörténésznél vannak. A másik híres rokonunk: Jászai Mari unokahúga, Jászai Joli néni, anyám húga, az én keresztanyám volt. A férje az Esterházy hercegek gazdatisztje volt. Joli néni felnevelt öt gyereket, majd túl a hetvenen beállt színésznek és filmen és színházban is sikeres lett. Fantasztikus személyiség volt. És még valami! Nagy dolognak tartom, hogy egy ekkora városban, mint Budapest, közteret neveztek el Jászai Mariról, és fújhattak bármilyen szelek, soha nem változtatták meg a nevét. Budapestet kezdettől fogva csodálom és rajongásig szeretem. Ha autóval visznek valahová, olyan, mintha a saját múltamba mennék vissza, pedig sok minden megváltozott. Amikor Pécsről feljöttem a Török Pál utcai művészeti gimnáziumba, a Vendel utcai középiskolás kollégiumban laktam. A későbbiekben meg albérletekben. Első saját lakásom a Belgrád rakparton, a Szabadság híd lábánál volt, amit később sikerült elcserélnem erre a mostani, pár háztömbre lévő nagyobb műteremlakásra. Pályám elején, 1967 és 1976 között színházi díszlet- és jelmeztervezéssel is foglalkoztam, a maradék időmben pedig kedvemre festettem. 

∗ 

Rátalálok a 2024. december és 2025. október között a svájci Susch falu magánmúzeumában Flow címmel megrendezett kiállítás plakátjára. A látványos fotón azt látom, amit korábbról már tudtam: Keserü Ilona zokniban festi a földre terített nagyméretű képét. Ezeket a pillanatokat élettársa, Vidovszky László örökítette meg felülnézetből. Szeretnék erről többet megtudni. 

– Mivel a vásznat a mérete miatt nem lehetett a festőállványra tenni, ezért a földön helyeztem el és ott festettem. Cipővel nem mehettem rá, úgyhogy zokniban mászkáltam rajta, így könnyedén eljutottam a kép egész felületére. Érdekes volt a megszokott, függőleges dimenziótól eltérő módon, vízszintes felületen alkotni. László pedig felállt egy létrára és úgy fényképezett. Ennyi történt. Nem hiszem, hogy a kívülállóknak ez jelentene valamit is. 

– Szerintem érdeklik a képzőművészet iránt érdeklődőket az ilyen kulisszatitkok… 
– Nem mindig festettem így, csak a nagyméretűeknél. Eltévedtünk ezen az úton…

Menjünk tovább! 
– Mit kell tudni a Vidovszky László Kossuth-díjas zeneszerzővel közösen megalkotott Hang-Szín-Tér ­audiovizuális installációjukról? 

– Mindkettőnknek sok munkája van benne. Először 1982 nyarán mutattuk be Hang-Szín-Tér 127 festett sípra címmel, ez volt az első közös kiállításunk. A lényegét lehetetlen röviden elmagyarázni, de megpróbálom. Százhuszonhét háromméteres, árammal táplált PVC-cső, vagyis különböző színekkel megfestett síp van felfüggesztve egy adott térben. Ezek hangja és színe egy megadott rendszer szerint változik, és a benne mozgó ember folyamatosan változó hang- és színélmény részese. El tudja képzelni? 

– Hogyne, hiszen láttam a legutóbbi kiállításán. 

– Minden alkalommal változott. És sosem lesz kész. 

– Van olyan műve, amit nem ad ki a kezéből? 

– Ilyen nincs. Nem szoktam eldugni a képeimet, de azért vannak olyanok, melyek nem kerülnek kiállításra. Ilyenek például a régi, fiatalkori rajzaim. Azok a lányom által vezetett gyűjteményben találhatók. Az én feladatom volna beazonosítani őket. Itthon is régóta rendezgetem a fotókat, reprodukciókat, melyek az élettörténetemet és a műveimet dokumentálják. Jobb ezt nem bízni másra, én tudom, mit ábrázolnak a felvételek. 
Egy kis pihenőt tartunk beszélgetésünkben. Odamegyünk a könyvespolchoz és tallózunk a katalógusok között. Keserü Ilona kihúz közülük egy vékonyka kiadványt, keresve sem találhatott volna találóbbat, mint az 1983. december 21. és 1984. január 15. közötti, Műcsarnokban megrendezett gyűjteményes kiállításának füzetét. Budapesten 50 éves korában kapott először ilyen nagyméretű bemutatkozásra lehetőséget. 

– Más ilyenkor már jóformán befejezte a pályáját – jegyzi meg halkan. – Erre a kiállításra írtam össze először azoknak a rokonaimnak, barátaimnak, ismerőseimnek a nevét, akikkel valaha is találkoztam. Nézze csak, több százan vannak. Ültem a papír fölött, és aki eszembe jutott, azt feljegyeztem. Egyik név hozta a másikat. Ezt az ötletet később sokan átvették tőlem. Ebben a katalógusban az összes igazolványképem is benne van. 

Én a szemben lévő könyvespolcon böngészek. Itt főleg olyan kötetek sorakoznak, melyeket Keserü Ilona illusztrált és borítójukat is ő tervezte. A legelső Barta Lajos Öten a hóban című elbeszéléskötete volt, a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1960-ban. Aztán jött a többi, köztük Ottlik Géza, Szabó Magda művei. Gyakran foglalkoztatta a Móra Ferenc Kiadó is. Azt megelőzően a korszak népszerű újságjai számára készített grafikákat, ilyen volt a Jövendőnk, a későbbi Képes Újság. Feljegyzem, hogy több lapnak a Kossuth tér sarki épületben volt a szerkesztősége, és felkapom a fejem a főleg mezőgazdasági témákkal foglalkozó Földeáki Béla újságíró nevére, akit jóval később a Szabad Földnél magam is ismertem. 

Miközben ezt konstatálom, kihúzom a kupacból Keserü Ilona legutóbbi, a Műcsarnokban 2024. október 11. és 2025. január 26. közötti, Hommage – Tiszteletadás című kiállításának katalógusát, melyben egy zseniális életpálya követhető nyomon, annak apropóján, hogy az alkotó több mint 70 éve szolgálja tudatosan és ösztönösen a színeket. 
Ilyenek a véletlenek. Egyikünk kezében az első, másikunkéban a legutóbbi műcsarnokos tárlat brosúrája. A két bemutató közt eltelt negyven év. Kicsit elgondolkodunk, és mosolygunk. 

∗ 

„Délelőtt beszélgettem egy doktoranduszjelölttel itt a műteremben, és éppen bizonyos módon vetődött egy fénypászma a nyitott ajtóból a falra, hosszan néztem. Behunytam a szemem. Gyönyörű látvány jelent meg a lecsukott szemhéjam mögött: a fényjelenség utóképe. Még ma meg akarom festeni. Hihetetlenül boldogító inspiráció. Egyenesen a természetből jön. A fényből. Az ember testének működéséből. Abból, hogy nyitva tartom a szemem, becsukom a szemem, káprázatot látok. Régen ezt nem tekintettem volna festészeti témának” – nyilatkozta Keserü Ilona egy korábbi interjújában. 
Amikor ezt olvastam, eldöntöttem, én is akarom látni ezt a káprázatot. Most van alkalmam a mesterhez fordulni segítségért. 

– Ha becsukom a szemem, tényleg látok színeket? 

– Hogyne! Egyik legnagyobb felfedezésem a behunyt szemmel érzékelhető látvány. Ezt neveztem el utóképnek, amit az ember agya és szeme hoz létre. Fantasztikus! 

– Meg tudná nekem tanítani? 

– Nehezet kér. 

– A fény felé fordulok. Becsukom a szemem. Sárgán vibráló, ovális alakzatok úszkálnak előttem. 

– Ez az utókép. De annak csak egy mozzanata. 

– Ön mit lát? 

– Ahhoz az kellene, hogy a fénybe nézzek. 

– Ha megdörzsölöm a szemem, akkor is varázslat tárul elém… 

– Csillagokat lát, ugye? Ahogy mindenki. 

– Ez másik történet? 

– Mindegyik az. 

„Az utóképek festménypróféciák, rájuk nézve nem felejthetjük, hogy ami a látványból megragad bennünk, az annak a rajtunk áthaladó élménye, a nyitott szem zajában eltűnik és csendben nyomot hagyva veszik belénk örökre” – ezt Varga Tünde adjunktus mondta egy Keserü Ilona tiszteletére rendezett pécsi konferencián. 

∗

Riportalanyom Ilona Keserü Ilona művésznéven pályája során többször bemutatta alkotásait külföldi kiállítótermekben. Amikor pedig a világbeli pénzmozgások kedvezően hatottak a háború utáni absztrakt művészet felkarolására, egyre élénkebb érdeklődés mutatkozott a magyar alkotók iránt is. Keserü Ilona művészetének reprezentatív darabja, a Falikárpit sírkőformákkal című varrott textilje 2017-ben került a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeum gyűjteményébe, amit a 2018-as nemzetközi kiállításukon tártak közszemlére. A szív alakú sírkőmotívumokból megalkotott falikárpit hatalmas utat tett meg, először 1969-ben a Fényes Adolf Teremben volt látható, 1983-ban a Műcsarnokban és 2004-ben a Ludwig Múzeumban. Ahogy a másik, a Rekonstrukció című, 1960-ban festett alkotásának 1990-ben átfestett változata is, ami 2021 tavaszán lett Európa legrangosabb modern és kortárs gyűjteményének, a párizsi Musée National d’Art Moderne – Centre Pompidou kollekciójának egyik ékköve. Hozzáteszem: azóta Keserü Ilona művei magyarországi kortárs árveréseken is keresettek. 

– Új képet festek-e? – töri meg otthonának csendjét a világhírű festőművész. 

– Nem nagyon. Van egy-két művem, amit be kellene fejeznem. 

– Tartja a kapcsolatot a kortársaival vagy a fiatal művészekkel? 

– Kortársaim nincsenek. Már csak én vagyok. Kevés helyre tudok elmenni. Ha mégis, akkor örülök, hogy a régiek közül találkozom olyasvalakivel, aki még köztünk van. A fiatalok készen kaptak tőlünk egy világot, vegyék ezt ajándéknak. Mindegyikük szeretettel vesz körül. 

∗ 

Végezetül derüljön fény arra, ki írta az alábbi sorokat. Olvasom: 
„A pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen 1992-ben, közvetlenül az államvizsgák előtt jutott el a fordulóponthoz az életem: Keserü Ilona tanárnő megszólított a folyosón, hogy felvételizhetnék az István-aknán szeptembertől induló festő-mesteriskola hároméves ösztöndíjas képzésére.” 

– Tasi Zsuzsa? 

– Nem. 

„Boldog voltam, mert úgy látszott, talán mégis festő lehetek. Konkoly Gyula tanítványaiként monumentális méretű, expresszív gesztusfestményeket készítettünk. Ezután hosszú kihagyás következett, s csak a DLA elvégzése, doktori értekezésem megírása és megvédése után, immár a pécsi egyetem festőtanszékének főállású oktatójaként, Keserü Ilona festőművész 2007-ben alapított Színerő mesterkurzusán kezdtem el újra festeni. A Zsolnay-gyár használaton kívüli üzemcsarnokaiban, kínzó tehetetlenségemben kevertem ki az első, azonos tónusértékű színárnyalatokon át körbeérő, összefüggő szivárványszínsoromat, ám azóta is ezt a rendszert vagy színkeverési alapelvet fejlesztem tovább és alkalmazom a tőlem telhető legváltozatosabb módon.” 

– Losi! Losonczy István. Csontváryval is foglalkozott. 

– Igen. Olvasom tovább… 

„A Nyolcak pécsi kiállítása kapcsán, 2012-ben jelent meg a Csontváry Kosztka Tivadar színhasználatáról szóló írásom, melyben egyebek mellett a Baalbek színkompozíciójának párhuzamaira helyeztem a hangsúlyt. Egy telefonbeszélgetés során megemlítettem ezt Keserü Ilonának, és meglepetésemre rögtön rávágta, hogy az 1972-ben történt festői fordulata után, vagyis, mikor színtanulmányai során már a teljes színspektrum világító fokozatait kezdte összevetni, a Baal­bek előtt állva »egyszerre meglátta«, hogy annak »megvalósulási képlete« ugyanaz, vagy valami nagyon hasonló ahhoz, mint amivel ő maga is foglalkozik.” 

– Nagyon örülök neki. Nem is gondoltam, hogy ilyen feladat elé állít engem. Hogy találta ezt ki?