Színt vallanak a festmények

Fizetne ötvenmillió forintot egy hamis Munkácsy-képért? Bár létezik az a szakmai vezérelv, hogy a műtárgyak értékét annak állapota, továbbá a festőművész neve, az alkotói korszaka, amelyben a kép keletkezett, határozza meg. De akad egy rossz hírem: mindezt mégis felülírja a piaci kereslet, vagyis a festmények pont annyit érnek, amennyit a vevő ad értük. Fillérekért is vásárolhatunk eredetit, ahogyan rosszat, hamisat is mélyen a zsebbe nyúlva. Nem segíti a helyzetet az önérzetünk sem: makacsul hinni akarjuk, hogy igazi kincsre leltünk. 

„Az igazsággal az a probléma, hogyha kiderül, az a gond, ugyanúgy az sem jó, ha rejtve marad” – az idézet Végvári Zsófiától, a Festményvizsgálati Labor vezetőjétől ered, aki az előbbi célért harcol több évtizede. Az ország első, magánkézben lévő ilyen laborjának létrehozója, tulajdonosa nem túl derűs képet fest fel elöljáróban: 

– A leginkább hamisított magyar szerzők között a mai napig a századforduló és az azt követő időszak kiváló alkotóit találjuk. Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál, Rippl-Rónai József, Scheiber Hugó, Schönberger Armand, Kádár Béla, Vaszary János híres magyar festőművészek képei a legkeresettebbek, ezért drágán értékesíthetők; vagyis kis befektetéssel igen nagy nyereségre lehet szert tenni az alkotásaik hamisításával. Az utóbbi hónapokban a kezeim között megfordult Mednyánszky László tizenhat alkotása közül csupán kettő eredeti akadt. Az elmúlt húsz év alatt egyetlen olyan magángyűjteményt láttam csak, amelyben nem voltak hamisítványok – szemlélteti példákon át. 

A vevő hinni akar, az eladó pénzhez jutni. Persze az is elképzelhető, hogy az árusító nem tud az átverésről, és jóhiszeműen kínálja a hamis festményt drágán. 

Nála jobban talán senki sem tudhatja, mennyi rossz szándékot, sőt: kínt, fájdalmat szül a vagyonosodási vágy. A laborja létrehozásához éppen egy ilyen méltatlan eset adta meg a döntő löketet. Édesapja, dr. Végvári Lajos neves művészettörténészt – aki nem mellesleg a Fővárosi Képtár, illetve a Szépművészeti Múzeum egykori főigazgatóhelyettese, a Képzőművészeti Főiskola Művészettörténeti Tanszékének vezetője, és elismert Munkácsy-kutató volt – 2004. május 29-én bekövetkező halála után azzal vádolták meg, hogy hamis szakértői véleményeket adott bizonyos műtárgyakhoz. 
Zsófia elhatározta, hogy megtisztítja édesapja nevét az alaptalan vádaktól. Kitartó elszántsága mögött nem üres szavak álltak. Hozzáértése, hivatásszeretete csírája már mélyen a gyermekkorában gyökerezett: édesanyja, Máger Ágnes festőművész által is a műalkotások természetes közeget jelentettek számára.

Az ELTE BTK Művészettörténeti Doktori Iskolájában folytatott tanulmányai és kutatómunkája során mélyrehatóan foglalkozott Munkácsy Mihály, majd később Csontváry Kosztka Tivadar művészetével. 

Sok dolog szükséges egy alkotás meghatározásához. Tisztában kell lenni az építészeti stílusokkal, a ruhaviselettel és a kompozíciók szerkesztésével is; a műalkotáson szereplő alakok ruhája vagy a környezetet jelentő építmények alapján a művek datálása könnyebb, bár a festészeti praktikák, a színek keverése és a technikák ismerete nélkül ez a tudás sem alkalmazható tökéletesen. A tudás elsajátításában nagy szerepet játszott első diplomája a Képzőművészeti Egyetemen. 

2008-ban megnyitotta a Festményvizsgálati Laborját. A legkorszerűbb technikai felszerelés segítségével, sokrétű tudására támaszkodva hamar tisztázta, hogy az édesapja elleni vádak nem állják meg a helyüket. Kiderült, hogy a probléma többrétű: visszaélve a professzor nevével, hamisítványokhoz írtak szakvéleményeket, továbbá néhány esetben a tőle származó jó szakvéleményhez tartozó festményt cseréltek hamisra. 

– A labor első pár éve maga volt a pokol – mondja beszélgetőtársam. – Vádak, rágalmazások, fenyegetések követték egymást, csak, hogy ne derüljön ki az igazság egy-egy kép eredetiségéről. Makacs ember lévén kitartottam az igazam mellett, és az élet rövidesen igazolt: kezdetekből napjainkig a laborba bekerült festmények csaknem hetven százaléka hamisítvány. 

– Hiába „hasonlít” egy festmény egy adott művész stílusára, elengedhetetlen a vászon és a festékek elemzése, mert a vizsgálat eredményei sosem hazudnak. Nincs két egyforma festék, ahogyan két ugyanolyan műalkotás sem. A színek alkalmazása divatszerűen változott; gondoljunk csak az 1960-as évek hippi­viseletére vagy a '80-as évek diszkóstílusára. A XIX. század elején egészen más alapanyagokkal dolgoznak, mint manapság – regéli az elszánt laborvezető, akinek hivatásává vált a hamis festmények vadászata és a műtárgypiac megtisztítása. 

– Tehát hol tudok milliókért jó hamisítványt venni? 

– Ha kényelmesen akar sok pénzt költeni, akkor lehet vásárolni nepperektől vagy az online térben. Amennyiben rajong a kincsvadászatért, akkor nézzük meg a felhozatalt! Jöjjenek ki velem az egyik használtcikk-piacra vasárnap reggel. 

∗

Így is teszünk. A kavicsos, bokatörő részen álló standok között sétálunk, amelyeken halomban állnak a használati tárgyak, bizsuk, régi órák, kerámiák, porcelánok, és szép számmal találunk festményeket is. 

Egy alaposan bebugyolált alak egyszeriben ráköszön Zsófiára: – Te itt? Miért most jöttetek? Lemaradtatok egy Renior-rézkarcról. Nemrégiben pedig egy Dürer-grafika jött velem szembe, amit valaki egy húszasért elvitt. Később kiderült, hogy eredeti volt. 
A gyűjtő és műkereskedő barátunk társaságában sétálunk végig a piacon. Régi rongyszőnyegeken egymás mellett katonás rendben sorakoznak a változó kvalitású festmények. Zsófia kíváncsian szemügyre veszi őket sorban. Talál Kádár Béla jelölésű képeket és Scheiber Hugó műveire hasonlító két alkotását, ami teljesen egyforma, és persze az összes hamisítvány. Az árus mégis eredetiként próbálja nekünk eladni, szuper befektetésként feltüntetve a rettenetes műveket. A legnagyobb szenzáció egy saras BMW-kocsikeréknek támasztott eredeti Csontváry-festmény. A képet egy idősebb férfi kiszemeli magának. Látva érdeklődését, eladónk megszólítja: 

– Mennyit adsz érte, cimbora? – a nézelődő azonban vonakodik egyértelmű választ adni. Ezért az tovább biztatja: – Eredeti, vedd meg! 
– Ki hitelesítette? – veti oda végül. 

Végvári Zsófia, pont itt áll mellettem – mosolyog össze a két régi ismerős. 
Egy másik standon valósággal hemzsegnek ezek. Nem káprázik a szemünk, de mindenből kettőt látunk: Gulácsy, Scheiber, mintha csak sokszorosítógéppel készültek volna. A rutinos kereskedő érdeklődésünket látva megszólítja kalauzunkat: 

– Elviszed? Adj érte harmincat! Eredeti! 
Talán tízért, mert kell egy előadásomhoz illusztrációnak egy hamis Scheiber. Legyen betétdíjas, jövő héten visszahozom – alkudozik Zsófia. 
Dehogy veszem vissza! Ötezret sem ér, mert nem kell a kutyának sem! De én ebből élek… 
Nos, így jutunk el röpke három mondat alatt a kendőzetlen, őszinte valósághoz. 

∗

Egy hét múlva ismét a Festményvizsgálati Laborban találkozunk Zsófiával, már abból a célból, hogy lássuk a „rálelek, vágy ébred bennem, akarom, megveszem” után a folyamat következő lépését, a kép természettudományos vizsgálatát. Közben megtetszik egy, a falon függő mitológiai jelenetet ábrázoló kép. 

– Ez eredeti? – kérdem. 

A laborvezető csak ennyit válaszol: – Teljesen mindegy, nem? Láttuk a piacon is, hogy a kép értékénél sokkal fontosabb annak a marketingje. 
A festményvizsgálat lényegében olyan, akár egy orvosi eljárás. A teljes körű elemzés során multi­­­spektrumú fotográfia, majd makrofelvételek készülnek az alkotás felületéről. Ez után következik az anyagvizsgálat XRF-technológiával és lézeres analizátorral; ezekkel az eljárásokkal viszonylag gyorsan és egyértelműen tisztázható a kép kora. A röntgenvizsgálat felfedi, hogy milyen réteg rejtőzik a látható kép alatt. 
Mivel a piacon végül otthagyjuk a kiszemelt művet, Zsófia két másik, régóta a laborjában heverő képen mutatja végig a festményvizsgálat folyamatát. Elővesz egy Tiziano-másolatot (ez esetben, a hamisítvánnyal ellentétben, nincs szignó rajta), és egy másikat, amelyen Rippl-Rónai József neve áll. Az előbbinél a keletkezés dátumára vagyunk kíváncsiak, a második esetben arra, hogy eredeti-e. 

– A festmények hamar színt vallanak. A művészet nagyon szubjektív, ugyanakkor személyes dolog. A festő mindig önmagát adja, ha ecsetet ragad. Jó hamisítvány nincs, mert az anyaghasználatot, a stílust lehetetlen tűpontosan lemásolni – foglalja össze a laborvezető. Leül a mikroszkóp mellé, és tízszeres, végül már nyolcvanszoros nagyításban vizsgálja a Tiziano-másolatot. 

A műszer segítségével a repedéshálót nézi meg. Az olajfesték természetes tulajdonsága, hogy bizonyos idő (nagyjából negyven év) elteltével a festékréteg az oxidáció során végbement száradás során megrepedezik. Rózsaszínes, apró, de homogén foltok jelennek meg a kivetítőn, az idő során megsérült felület több helyen kipergett, ezért retusálni kellett. A rózsaszínes, régi festékréteg alatt vörös alapozóréteget fedezünk fel, amely néhol kilátszik a felső festékréteg alól a repedéseken keresztül. Vesz egy apró, szabad szemmel aligha észrevehető mintát belőle, amit kutatómik­roszkóp alatt vizsgál. Felfedezni abban piros, sárga pigmentszemcséket. A szemcsék alapja és viselkedése alapján egyből megmondja, melyik klasszikus szín jelenik meg 1000x nagyításban. 

Bekapcsolja az UV-lámpát. A sötét, apró pöttyök a festmény javított területeit jelentik. – Ilyen módon nemcsak a javításokat látjuk, hanem a ráfestéseket is. Az új szignók egy régi képen feketén „világítanak”, hiába próbálják vastag lakkréteg alá dugni – mutatja. 
Előveszi a sarokból a másik vizsgálandó képet, amely kartonra készült. A festmény tényleges keletkezési dátuma megállapításának döntő lépése a roncsolásmentes anyagvizsgálat. 

Az erre szolgáló kézi mérőműszert ráhelyezi a festményre, amely kimutatja az azon található festéket alkotó kémiai elemeket. A kép Rippl-Rónai 1890 körüli stílusát utánozza, amikor a fehér festékek csak ólomfehéret tartalmaztak nagyrészt. A gép azonban mást mutat: titán jelenlétét mutatta ki, amelyből a készült fehér színt csak 1917-ben szintetizálták. Ezenkívül látjuk radioaktív szennyeződések nyomait (atomenergia felhasználásának következménye) is a felületen, amik alapján inkább 100 évvel később, 1980–1990-es években keletkezhetett a kép. Vagyis: hamis. 

– Több mint tíz éve itt áll a laborban ez a portré, mert a tulajdonos – ahogy általában lenni szokott az ilyen eredménynél – nem jött érte. De mit is mondhatna, ha mégis betoppanna ennyi év után: „kérem vissza a hamis Rippl-Rónait”? 

∗ 

Annak érdekében, hogy még árnyaltabban láthassuk a műtárgypiac helyzetét, ellátogattunk a fővárosi Kieselbach Galéria Megtalált képek kiállításra. Molnos Péter művészettörténész rengeteg látogatót vonzó nyilvános eseményként meghirdetett tárlatvezetéséből érdekes adalékokat csemegéztünk, amelyek tovább árnyalják benyomásainkat. 

Érdekes az a történet, hogyan került elő Perlrott-Csaba Vilmos Parkban című képe külföldi árverésen. Röviden úgy, hogy a festmény alsó sarkában Rippl-Rónai József szignója díszelgett, a párizsi aukciós ház ekképpen bocsátotta kalapács alá. Egy magyar műgyűjtő megvásárolta, így került Budapestre. Restaurátor kezei között látszott, hogy egy enyhébb oldószer is leszedi az utólag ráfestett szignót. A festményhamisítás egyik módja ugyanis az, hogy a kevésbé híres festő alkotta képre ráírják a nevesebb művész nevét, hogy azt drágábban el tudják adni. Tehát a ráfestés alatt halványan ott állt az eredeti szignó. A század közepén született minőségi festmény és a sokáig rejtve maradt kivételes művész élete azóta méltó helyet kapott a magyar művészettörténetben.