A Gondviselés mindig segített

A házba belépve úgy éreztem, mintha egy múzeumba csöppentem volna. Nem tévedtem, ugyanis a Makovecz Imre által tervezett csodálatos épületben a ház ura 2010-ben megnyitotta a Hitel Múzeum-Galériát, ahol személyes tárlatvezetéssel fogadja a bejelentkező csoportokat. 

Meghatódom, amikor kiderül, hogy a hatalmas asztalnál éppen Tamási Áron székére huppanok le. Tasi bácsi mindegyik székről tudja, hogy melyik kié, hiszen amikor átmenekítették a bútorokat – és persze sok minden egyebet is –, akkor gondosan ellátták a székeket a „gazdáik” nevével. 

A házigazda abba a fotelba telepszik, amelyikben egykor a nagymamája ült, ő pedig a lábához kuporodva hallgatta a történeteket. A 94 évet megélő nagymama – aki Madách Imre unokahúga volt – ugyanebben a fotelben még Tasi bácsi lányának is mesélt. No, de vágjunk is bele a család történetébe! 

– Az Madách-Majthényi anyai nagyanyám polgári házasságot kötött a nagyapámmal, aki gyógyszerész volt, és az egyik legjobb ember, akit valaha ismertem. Nyolcszor mentek tönkre, de mindannyiszor talpra álltak. Gyermekük, az én édesanyám sokoldalú, tehetséges lány volt. Budapestre ment tanulni, a nagynénje, Malvin néni – Zsolnay Miklós felesége – biztatására végezte el Rákosi Szidi színiiskoláját. Hazatérve a – Janovics Jenő-féle – Kolozsvári Magyar Színház vezető színésznője lett. Hort Idy művésznőt a tenyerén hordozta a közönség. Édesapám – aki Erdély utolsó királyi jószágkormányzójának a fia volt – hadi érettségi után önkéntesként megjárta frontot. Miután hazatért, beiratkozott az agráregyetemre, s még egyetemistaként ismerte meg anyámat. Hatalmas szerelem szövődött köztük. Összeházasodtak, és amikor megkezdték közös életüket, anyám otthagyta a színpadot. Nem lett belőle unatkozó háziasszony: például lecsapoltatott egy tavat és sárgadinnyét termesztett a helyén. A királyi földreform miatt majdnem mindenüket elveszítették, csak Pusztakamaráson maradt meg egy százholdas birtok. Édesapám nem tette le az esküt, nem állt román zsoldba, hanem elment egy angol céghez segédmunkásnak, majd a ranglétrát végigjárva inspektor lett. Takarékosan, beosztással éltek, és anyám tervei alapján felépítették a kolozsvári házunkat, ahová összegyűjtik az erdélyi értelmiség színe-javát. Anyám sokoldalúságát mi sem bizonyítja, mint hogy ő volt Erdély első női fotóművésze, továbbá szobrokat is készített. Kudelász Károly festő, szobrász, díszlettervezőtől tanulta a mesterséget. 

Én 1938. július 15-én születtem meg több mint másfél évtizeddel a házasságkötésük után, amikor már talán le is mondtak a gyermekáldásról. Ehelyett egy folyóiratot fogadtak örökbe. Nem sejtették, hogy a kolozsvári Hitel nemzetpolitikai szemle a bátyám lesz. Annak tekintettem, hiszen már kisgyermekkori emlékeim között is ott vannak Erdély akkor élő nagyjai. Fel tudom idézni Áronka (Tamási hiteles neve a hitelesek között) simogatását, majd későbbről az akkoriak hangját, például Albrecht Dezső keresztapámét. Évtizedek múlva jöttem csak rá, nem véletlen, hogy nem születtem korábban, mert akkor már nem élnék, és ezeket az emlékeket senki nem hozta volna magával. Ez lett az én egyik küldetésem, az öröklött szolgálatom. A Gondviselés mindig jól időzít, csak mi, „kicsik” nem látjuk át Isten nagyobb tervét. A háború idején a front miatt kettészakadt a családunk. Mi édesanyámmal a nagyszüleimhez menekültünk Magyarországra, Tarcalra. Anyám unokatestvére – Kisbarnaki Farkas Ferenc hadtestparancsnok – katonai teherautót küldött értünk és így menekített minket. Dunakilitiben édesanyámnak köszönhetően eldőlt a sorsunk, mert leszálltunk a teherautóról, és azt mondta, hogy ő nem hagyja el Magyarországot. Apámat eközben egy román feljelentés alapján – Vita Sándorral és Teleki Bélával együtt – elhurcolták az oroszok, de miután Malinovszkij marsall a kolozsvári baloldaliaktól tudomást szerzett a hitelesek szerepéről a kiugrási kísérlet elindításában és a politikai foglyok kiszabadításában, végül szabadon bocsátotta őket. Viszontagságos úton-módon, de újra egyesült a család Kolozsváron. Apám az általa vezetett – Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület – felszámolása után a Bolyai Egyetem alapító tanára lett, mezőgazdasági közgazdaságtant tanított. Elkerültük a kitelepítést is, mert jó érzékkel már az államosítás előtt lemondott a birtokáról, ezért amikor elhurcolták, a román parasztok kiszabadították. Furcsa világot éltünk: évekig ki volt készítve az úticsomag, hogy kéznél legyen, ha mennünk kell. 

Nagyszerű, ám korántsem egyszerű volt Tasi bácsi gyerekkora. Kettős életet kellett élni: otthon őszinte hangnem, az osztályharc korának iskolájában képmutatás, az utcán pedig csak óvatos magyar büszkeség a tiszta román környezetben. A kis Tas kitűnő tanuló volt, és szovjet mintára a négyéves gimnáziumot két év alatt kellett elvégeznie, így 16 évesen vörös diplomával érettségizett, ezért fel kellett venniük a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre. Ötödéves korában azonban kirúgták. No, nem azért, mert három évvel korábban, 1956-ban a társaival Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című versét hallgatták, hanem, hogy megfélemlítsék a diákságot az egyetem románosítására készülvén. 

– Azt hallottam, hogy az egyetemre a visszaút a leggyorsabban a nehéz fizikai munkán át vezet, ezért elmentem egy máramarosi ólombányába dolgozni. A melósok szerettek: doktorkának hívtak. Én orvosi tanácsokkal láttam el őket, ők megtanítottak a munka fogásaira. A Gondviselés ismét közbeszólt: a zord téli időjárás miatt nem tudtunk visszatérni a bányába, ezért burkoló lettem, majd kitanultam az ólomablak-keretezést is. Élmunkásként kerültem vissza az egyetemre. A diploma megszerzése után sem várt kikövezett út a doktor úrra. 

– Ugyan Kolozs tartományban lettem körzeti orvos, de egy olyan helyen, ahova még út sem vezetett. Itt hoztam létre az első falusi kis kórházat. Dolgoztam Tompaházán és Csombordon is. Időközben megnősültem, a feleségem – aki Wass Albert unokahúga volt – elvégezte az egészségügyi főiskolát és műtősnő lett. Versenyvizsgák sora után véletlenül kerülhettem be Kolozsvárra pszichiáterként. Itt megszerveztem a Mentálhigiénés Intézetet. A hatalom mégis el akart távolítani: a politikai pszichiátriát is jelentő piszkos munkát végző vidéki intézetbe akartak helyezni igazgatónak. Ez fordulópont volt, ekkor határoztam el, hogy a szülőföldről az oly sokat csodált anyaországba távozunk. 

Azonban ez is nehezített menet volt, három év papírokra várakozással töltött bizonytalanságban telt. 

– Szervátiusz Tiborral – akivel tucatszor álltunk sorba nyomtatványokért – rájöttünk, hogy a Securitaténak a Szász-villa kell. De még ahhoz is egy csomó engedély kellett, hogy valakinek elvegyék a házát. A Gondviselésnek köszönhetően ugyan időben kicentizve, de meglettek a papírjaink, és elhagyhattuk az országot a feleségemmel, két gyermekünkkel és özvegy anyámmal, akinek sokat köszönhetek, hiszen élete fő művéről, a Hitel emlékeit őrző, maga tervezte házról mondott le értünk. 

A bakonyi Pápakovácsiban leltünk új otthonra, mert az ottani kert nagyon hasonlított a kolozsvári udvarunkra. 

– Tíz évig éltünk Pápakovácsiban, ahol építettem és épültem, de végül a gyerekek továbbtanulására való tekintettel Leányfalura mentünk. Alapító tagja lettem az Orvosi Kamarának, illetve elnöke a Dunakanyar Orvosi Kamarának. Negyven éve foglalkozom írással, tagja vagyok a Magyar Írószövetségnek és a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak is. Az egészségpolitika és a nemzetpolitika témaköre egyaránt foglalkoztat. A családom folyamatosan gyarapodott, két gyermekem, nyolc unokám és négy dédunokám van. 2006-ban elveszítettem a feleségemet. Magamra maradva átalakítottam a házunkat a Hitel folyóiratok múzeumává. Igazán színes életem során megtanultam, hogy a mi feladatunk a munka a közösségért. Megtanultam azt is, hogy a sok megtévedt és megtévesztett ember mellett újra meg újra felbukkannak a jók, a példamutatók, a tiszteletre és követésre méltók. És mindenekfelett ott van a Teremtő, aki csodálatos türelemmel nézi, s ha kell, terelgeti botladozó lépteinket.