Bőgőzene és pisztolylövés

Délidő van a Rákóczi csarnokban. A sarkon már nem örömlányok kószálnak, mint húsz évvel ezelőtt volt szokás, hanem egy luxusétterem várja a vendégeit, most éppen kevés reménnyel. Bent a csarnokban még az Eldorádó ételkimérés is bezárt, míg korábban öt kifőzde is üzemelt, most egy tart nyitva. Zárva jó néhány zöldséges, húsbolt, és zárva az illemhely is. Hat darab könyv árvállik a közösségi polcokon is, német és angol nyelvű száraz statisztikai kiadványok, egy regény van csupán közöttük, Göran Tunströmtől A tolvaj. Ha a pangást négyzetre lehet emelni, akkor itt a pangást négyzetre emelték. 

Bezzeg tizenöt éve! Akkor is jártam itt, s akkor délidő volt a Rákóczi téri csarnokban. Még hosszú sor képződött a frissensülteket, házias ételeket kínáló kifőzdék előtt. Az egyik talponálló kerek kőasztalánál hatvanas férfi ebédelt. Látszott rajta, hogy valami bensőséges ünnep része, ahogyan étkezik. Nyugodt mozdulatokkal kanalazta a főzeléket, a kanál élével apró fasírtdarabkákat vágott, és a tányér szélére rakta őket. Időnként megszagolta a fűszeres húsgombócot, és ahogy nyelte, behunyta a szemét.

 – Húsz éve nem ettem főzeléket. De ilyen jót talán sohasem! A csirkeraguleves sem volt akármilyen, és most ez a zöldbabfőzelék a fasírozottal! Egyszerűen pompás! – lelkendezett a bőrkabátos asztaltársam. Semmi frappáns nem jutott válaszként az eszembe: – Egyen gyakrabban ilyen főzeléket, de el is járhatna ide néha… – motyogtam. 

– Hja, kérem, Kanadából? Az bajos lenne – felelte nevetve. Bemutatkozott, Markovits Józsefnek hívják, Québecben, Montrealban lakik talán még most is… Kéretlenül mondta az élettörténetét, mintha már régóta kikívánkozott volna belőle. Gyermekotthonban nőtt fel, asztalosszakmát szerzett. Az apja 1956-ban ment ki Kanadába, az öccse pedig a hatvanas években. Hiába kapta a meghívóleveleket, a disszidens rokonság miatt nem engedték ki, és „értelemszerűen” nem mehetett Nyugatra sem. Kiállítások dekorációs paravánjait állította össze a hazai helyszínek mellett az NDK-ban, Bulgáriában, Romániában és a Szovjetunióban. 1976-ban talán véletlenül került a neve a görögországi Szalonikibe induló ácsok listájára, de mindenki őszinte meglepődésére visszajött. Aztán később egy társasúttal öt napra Párizsba ment, és mégis kint maradt. Két évig bútorjavításból élt, majd Hollandiába utazott, ahol hajófestőként próbált boldogulni. Közben idehaza rendre elutasították a felesége és a kisfia kiutazási kérelmét, ám ők kimentek Bulgáriába, onnan Jugoszláviába érve csak a vitorlák irányát kellett átállítani, s végül 1980-ban egy olaszországi, Udine melletti menekülttáborban József megtalálta a családját. 

Szinte fáj most, ahogyan az üres csarnokban felidézem a tizenöt évvel korábbi nyüzsgést, a férfi mondatait… Egy barátja támogatásával Nápoly mellett telepedtek le, ahol egy kisvárosban kukáskocsin dolgozott, majd egy óriásplakát-szerelő vállalkozásnál a plakáttartó vastraverzek összeállításában vett részt. Összesen hat évig. Aztán 1986-ban, mivel rokonai éltek ott, Kanadába ment a családjával. Szerencséjére házmesteri állást kapott, és bár nem volt festőfenomén, ennek ellenére beiskolázták ipari tanulónak. Asztalosból festő lett, s idővel már a fia is besegített. Létrehoztak egy házfelújító céget, télen 7-8, nyáron 20-21 alkalmazottat tartanak. Már akkor nyugdíjas volt, mint mesélte: bejárta már addig a fél világot. Las Vegasban belekóstolt a szerencsejátékokba. Mexikó, Costa Rica, Venezuela, a karibi térség szerelmese. Visszajár Európába, fiatalsága helyszíneire: Olaszországba, Franciaországba, és persze időnként Magyarországra is. Járt drága éttermekben, de nem érezte igazán az ízeket. Aznap, tizenöt éve történt találkozásunk napján kérdezte a taxistól, hogy hová menjen enni, ha normális ételre vágyik. „Hát így kerültem én erre a csodálatos helyre. Előtte, magának elárulom – kacsint –, a zöldségeskofáknál patisszonokat és paprikákat válogattam, hagyma és petrezselyem illatát szívtam magamba. És ez a főzelék! Holnap rizses húst eszem, majd kelkáposzta-főzeléket. És harmadnap tökfőzeléket, ki nem hagyom semmi pénzért…” 

Óh, de hol van már Markovits József! És hol vannak a vásárlók a vegyesboltból, hol vannak a vevők a még kinyitott hentesnél? A kifőzdében is csak egy gyermekes asszony ácsorog, nagy adag rizst kér fél adag pörkölttel, abban reménykedve, hogy nem spórol a szafttal az életunt szakács. 

∗

A Rákóczi téri vásárcsarnok egyike a Monarchia idején épült budapesti vásárcsarnokoknak. Eredetileg 1894-ben nyitották meg, mai formájában pedig 1991 óta működik, s ez az intézmény volt a névadója a 2012-ben létrehozott új józsefvárosi városrésznek, a csarnoknegyednek. Az átadása utáni időkben a Rákóczi tér felőli főbejáraton lovas kocsival is be lehetett hajtani a csarnokba, így könnyítve meg a lerakodást. Már 1936-ra olyan alacsonnyá vált a csarnok forgalma, hogy tervbe vették bezárását, illetve annak uszodává való átalakítását, azonban ezek a tervek később nem valósultak meg. Aztán jöttek és mentek a fénykorok. A csarnok hátsó bejáratán kilépve egy társasház falán emléktáblát látni: „Itt született Pege Aladár Kossuth-díjas bőgőművész, zeneszerző, a magyar dzsessz kiemelkedő alakja.” A 2006-ban elhunyt világhírű nagybőgős, zseniálisan improvizáló virtuóz, akit nemzetközi kritikusok „a nagybőgő Paganinije” néven is emlegettek (nevéből eredő szójátékkal: Pegenini), egyszerre játszott klasszikus zenészt és dzsesszt – e kétféle elhivatottság sajátos kölcsönhatása egyéni színt adott játékának. Fellépett többek között a New York-i Carnegie Hallban Herbie Han­cock együttesének vendégszólistájaként, ami azért is emlékezetes, mert akkor kapta meg a világ legjobb nagybőgősének tartott Charles Mingus hangszerét ajándékba a művész özvegyétől. 

Már az anyaméhben pengetted köldököd.Ördögöd van, Ali: angyali ördögöd! – így szól Utassy József Pegéről írt verse. 

∗

A Tolnai Lajos utcában egy üres telek kerítésén arról a helytörténeti érdekességről olvasni, hogy a korábban még a híres, olasz származású kőfaragómester, Conti Lipót Antal nevét viselő utcában állt egy ház, ahol létrehozták a Magyarországon már rég jelen lévő, de mindent a cég Baden bei Wienben lévő üzeméből importáló Dr. Oetker hazai gyárát: a hivatalosan Dr. Oetker Tápszerművek nevet viselő, számos reklámban egyszerűen csak Ötkerként emlegetett céget.

A háborút követő nyersanyaghiány lassú elmúltával újra széles termékskálával rendelkező cég a levert forradalom után néhány hónappal már citrompótlóval, szalicillel, vitaminos cukorkával, pezsgő-, palacsinta- és levesporral látta el az országot, sőt, a receptekkel teli füzetek gyártása sem állt le. 

Egy most éppen romos sarki ház arról is ismert, hogy ott élt és lett öngyilkos a híres Vidor Pál. Édesapja, aki püspöki gazdatiszt volt, fiát a rozsnyói katolikus gimnáziumba adta kispapnak, de a fiú a 7. osztály után otthagyta az iskolát, és 1864-ben Vidor néven vándorszínész lett. Tíz év alatt gyönyörűen kifejlődött érces, zengő baritonja és énektudása; a magyar nótákat pedig olyan tősgyökeresen adta elő, hogy az egy ízben a vidéken szereplő Blaha Lujza felvitte őt a maga partnerének Budapestre.

A Népszínházban 1878. május 1-jén lépett fel mint Csorba Laci A Sárga Csikóban, az évek alatt általános megbecsülésben részesült, és sokszor ünnepelték a népszínművek hőseként. E mellett 1897-től 1904-ig a Népszínháznak főrendezője is volt; sokat fáradozott a színház külön segély- és nyugdíjalapjának megteremtése körül. 1894. március 15-én a Népszínház igazgatója lett: nagy tervekkel és reményekkel, de természetesen drága primadonnával próbálkozott – de nem szolgált neki a szerencse. Mikor hajója süllyedni kezdett: ő lelkesen kitartott, mindent megpróbált, de mikor fillér nélkül maradt, elkeseredésében pisztolyhoz nyúlt.

A pályatársai által kiadott gyászjelentés a következőket írta róla: „A lármás színházi világból kiköltözik Vidor Pál a temető halálos csöndjébe, ahová úgy vágyódott az ő zaklatott lelke. A magyar színművészei; egyik legnagyobb ihletett apostolát, a magyar népszínmű egyik legelső hősét siratja benne és szomorú elhalálozása megrendíti a nagyközönséget is, amely szeretetébe fogadta a hatalmas művészt és népszerű írót.” 

∗

A Rákóczi úti fitneszterem személyzete nagyon izgatott. Pöfögnek a városnéző buszok a járművekkel telített úton, de amikor végre zöldre vált a gyalogosforgalmat mozgató lámpa, a zebrán egy hatalmas fitneszgépet tolnak át a kollégáik, óh, rövidesen lehet majd kalóriákat legyúrni rajta. Ez olyan nagy dolog, mint száz éve, mikor az ugyanitt üzemelő Hauer cukrászdában egy újféle marcipános süteményt helyeztek ki a hűtött üvegvitrinbe, a vendégek áhítatos csudálkozására. Kilók fel, kilók le.

A cukrászdát Kazilek Nándor alapította 1890-ben, az akkor még külvárosinak számító helyen. Halála után özvegye, Guth Mária 1896-ban hozzáment Hauer Rezsőhöz, aki átvette a cég vezetését is, amit 1899-től már saját nevén üzemeltetett. Az eredetileg egyetlen helyiségből álló kis üzlet az ekkoriban virágkorát élő magyar cukrásziparhoz hasonlóan gyors fejlődésnek indult, 1901-ben uzsonnateremmel bővült, majd egy csokoládé- és bonbonüzem is csatlakozott hozzá, miközben gépparkja is folyamatosan bővült. Gerbeaud Emil halála után, 1920-ban Hauer Rezsőt a cukrász-ipartestület örökös díszelnökévé választotta. Termékei közül a Hauer-krémes volt a legsikeresebb, valamint az ananász és marcipán ízesítésű tejszínes sütemények. Az eredeti, (nagy)polgári megjelenését és fényét különös módon a szocializmus alatt is teljes egészében sikerült megőriznie a rendszerváltásig. A legendás cukrász unokája is itt dolgozott cukrászként: ifjabb Hauer Rezső cukrász-zenész azonban arról is híres, hogy róla írta Fenyő Miklós a Hungária zenekar Multimilliomos dzsesszdobos című számát. Névhasználati viták, elszámolási problémák, máig tartó perek kísérik a cukrászda megszűnését, a helyén 2023-ben nyílt meg az edzőterem. Ahol százharminc évig kalóriák rakódtak fel az emberi testekre, ott most fogyni, csinosodni, erősödni, a testépítők nemzetközi megmérettetéseire vágyó vendégek próbálnak sok-sok kalóriától megválni. 

A Rákóczi út évtizedek óta tartó leépülése egymás után tüntette el az üzlethelyiségeket. A legnagyobb problémát egyértelműen­ az útvonal a szocializmus évtizedeiben városi autópályává való átalakulása okozta, amit a villamosforgalom 1972. végi megszűnése, illetve az autók számának növekedése még tovább erősített. A plázák, az alacsony áron tömegárut adó üzletek, illetve a tömegáru hirtelen megjelenésével a kis műhelyek (órás) és boltok (patika) eltűntek, és csak az ázsiai áruházak, a filléres éttermek, az éjjel-nappali boltok, a telefonalkatrész- vagy használtruha-üzletek képesek huzamosabb ideig talpon maradni. Ma már nem tehet mást a sétáló, egyre többször néz felfelé, mert a homlokzatok még szépek.