Szép az élet a Havannán

A fővárosban önálló kisvárosként emlegetett lakótelep egykori lesújtó, napjainkra némileg megfakult rossz hírneve nem volt megalapozatlan. Egy 2001-es újságcikk említi, hogy a terület egykor Cséry gróf tulajdonába tartozott, vagyis itt húzódott a Cséry-telep – egy hatalmas szemétlerakó. Egykor ezen a helyen lőszereket gyártottak, majd menekültnegyeddé vált, későbbi hivatalos intézkedéssel Állami lakóteleppé, ahol az 1930-as évek végén csaknem tízezren éltek rendkívül egészségtelen körülmények között. 1977-ben indult meg az új lakónegyed tervezése, amelyből kinőtte magát a mai Havanna. 
Mivel a város szélén húzódott, és lakossága összetétele vegyes volt, meglehetősen rossz híre kelt a helynek. A rendszerváltás után az egyik leghírhedtebb lakótelepként ismerték, ahol a bűnözés, a rossz közbiztonság, a szegénység a jellemző. A róla terjengő amolyan városi legendák sem segítették a megítélését… 

Messziről indult 

A Havannáról szólva érdemes kicsit mélyebben elmerengeni a múltba. Az első világháború végeztével, a Tanácsköztársaság bukása után az addig itt működő Lipták-vállalat lőszergyártó részlegét leszerelték, s az épületeket, a műhelyeket átalakították szükséglakásokká. A lakótelepet eredetileg azzal a céllal építették, hogy az 1920-as években a trianoni határon túlról menekülteknek, hadirokkantaknak, munkanélkülieknek, szegényebb rétegeknek biztos fedelet, menedéket nyújtson. 

A kőfallal körülzárt, kertes, bérlakásos zárt világ változatos volt: a szűkös, egyszoba-konyhás lakásokban tíz-tizenöten is meghúzták magukat, de élt itt olyan neves arisztokrata is, mint Barkóczy Ilona tanítónő, aki kilépve nemesi származása korlátjai közül negyven éven át tanította a telepi gyerekeket. Kevesen sejtették és tudják a mai napig, hogy számos neves színész, sportoló került ki innen – így írta egykoron a legavatottabb krónikás, Somogyi László plébános. 

Nem lehet a hely történetének szomorú részletei mellett szó nélkül továbbhaladni. 1944-ben a telep egyik félreeső zugában hozták létre a zsidó lakosság szégyenteljes elkülönítésére a gettót. Pestszentlőrinc becsületes lakói életük, szabadságuk kockáztatásával, ahol tudtak, segítettek. Azonban a mintegy 1500 zsidó közül a koncentrációs táborokból tragikusan kevesen tértek haza. A második világháború után – természetesen – a hajdani Állami lakótelepen is egy másfajta élet kezdődött. A hetvenes évek elején mégis elhatározták a bontását, de csak pár évvel később adták ki a megbízást új lakónegyed építésére. 

A feladatra Cságoly Ferencet és Virág Csaba kétszeres Ybl-díjas építészt kérték fel. A megbízók szűkszavú utasításban csak azt közölték, hogy a csaknem hatvanhektáros területen építsenek fel hatezer lakást. A munkálatok 1977-ben kezdődtek. Szinte rekordgyorsasággal, egy év alatt felhúzták az első házakat, és már be is költözhettek lakóik. 1985-ig teljesen befejezték a nagyszabású beruházás kivitelezését, amely a főváros lakásépítési programjának egyik lényeges állomását jelentette az akkoriban már-már katasztrofálissá váló lakásínség enyhítésére. 
A jelenleg 140 – önálló házszámmal rendelkező, házgyári technológiával készült, tíz-tizenegy emeletes – panelépületben több mint hatezer lakás található, többségük 1,5-2 szobás, 55–75 négyzetméter alapterületű. Jórészt szociálisan rászorultak és fiatal családok jutottak itt otthonhoz. A lakosság összetétele miatt meglehetősen rossz hírneve kelt a lakótelepnek. A nem túl barátságos megítéléshez az is hozzájárult, hogy a rendszerváltás előtti években a (jórészt) tanácsi lakásban élők kevésbé érezték azt, illetve annak közvetlen környezetét a magukénak. 

Szerencsére a lakások folyamatosan átkerültek magánkézbe, és akik a bérleményt nem akarták vagy tudták fenntartani – vagyis éppen a Havanna rossz hírnevét keltők –, előbb-utóbb kénytelenek voltak elköltözni. Attól fogva sokat változott a hely arculata. A sétányokon megjelentek a vállalkozók, egyre több üzlet nyílt, saját piaca lett a kerület legnagyobb lakótelepének. Lassú fejlődésnek indult, tiszta levegőjű, csendes, szimpatikus városrésszé nőtte ki magát. Ma már csak a római katolikus és az unitárius templom épülete, valamint a Vörösmarty-iskola emlékeztet mementóként a múltra. 

Már egy másik világ 

Fákban, bokrokban, zöld területekben nincs hiány a Havannán. Élénk, vidám tónusú háztömbök között vörös színű futópálya tekereg, amely mellett táblák állnak motiváló idézetekkel. Ép padok, játszóterek, minikertek, amelyek odafigyelésről, gondoskodásról árulkodnak. Olybá tűnik, nem érvényesül az a lehangoló szemlélet, hogy ami mindenkié – az senkié. Itt vigyáznak a rendre… 

Frodó és Honey (angol jelentése: méz) névre keresztelt ölebekkel indul szokásos útjára Kovács Gáborné Sipos Katalin, aki a 19-es számú háztömbben él. Egy szem lánya a fővárosban dolgozott, a férje pedig betegsége miatt sokszor feljárt kórházi kezelésekre. Így felköltözött a család Budapestre. Tulajdonosoktól 2002-ben vették meg a felújított lakást. Több környéket, házat megnéztek, de megtetszett nekik a mostani, és maradtak a Havannán. 
Egyből a lényegre térve kérdem, hogy nem tartotta-e vissza őket a lakóhely rossz híre. A nyugdíjas asszony először csak szúrós tekintettel válaszol, de szavakban sem rejti véka alá a véleményét: haragszik érte, amikor valaki előhozakodik ezzel a felvetéssel. A beköltözésükkor is szüntelen riogatták őket, s manapság is gyakran neki szegezik a kérdést: „Nem félsz este kimenni?” 

– Húsz éve, amióta itt élek, nem tapasztaltam semmi zűrt. 2002-ben térfigyelő kamerákat szereltek fel, ami tovább javítja a közbiztonságot. 2003 óta működik itt rendőrőrs, szolgálati autókkal rendszeresen ellenőrzik a környéket – oszlatja el kételkedésem. Levegővételnyi szünet után hozzáteszi: – Tudja, itt is élnek olyan emberek, akik a társadalmi normákat sértő, mások nyugalmát zavaró módon tengetik napjaikat. Drogfogyasztás, magukban kiabáló zűrös alakok, lopások előfordulnak. De mutasson olyan helyet nekem, ahol nincsenek ilyenek! Csakhogy bármi negatív történik, a média rögtön úgy közli a hírt, hogy „persze, a Havanna”. 

– Mi a helyzet a helyi rémmel, aki zavarja az egyik háztömb előtt elhaladókat? 
– Azt is a sajtó fújta fel. Egy különc nyugdíjas férfi tényleg dobál ki dolgokat: szemetet, ruhaneműt az ablakon. Vigyázni kell vele. De az ide vonatkozó cikkben megjelent kifejezések – „rettegésben tartja”, „újra lecsapott”, „kísért a környéken” – túlzók. 

Van közösségi élet 

A sárga virágot bontó boglárka előtt válunk el. A dús bokor alatt felelőtlenül eldobált tejesdoboz, üdítőitalos palack éktelenkedik. Hopp, két közterület-felügyelő jár épp arra, és szedik fel az oda nem illő dolgokat. Pár háztömbbel odébb fűnyíró zümmög, nem zavaró módon. 
A lakónegyed neve egyébként megér egy külön misét. Először a csaknem nyolcszáz méter hosszú utcát keresztelték el Havannának, majd az hamarosan az egész telepet jelölte. Ilyen nevű utca Budapesten nem volt, másrészt az elnevezést a kubai forradalom 1984-ben esedékes 25. évfordulója és az ott rendezett Világifjúsági Találkozó ösztönözte. Az ut­ca­név­vá­lasz­tá­soknál egyébként ügyeltek arra, hogy a kiválasztott személynek helytörténeti kötődése is legyen. Példa erre a Margó Tivadar utca. A kiváló természettudós – akinek nevét Darwinnal együtt említik – mintegy húsz évet élt itt. 
A tízemeletes paneltömbök egyhangúságát fogazott épületek, üveges erkélyek teszik változatossá. Az égbe nyúló toronyházak között alacsonyabb épületeket is látni: óvodát, iskolát, egészségügyi intézményt, rendőrséget. A telep szívében található, 1986-ban épült Kondor Béla Közösségi Ház (egykor: Havanna Közösségi Ház) előtt időzünk. Válogathatunk a bőséges és változatos programból: babaszínház, nosztalgia-táncdélután, barkácsklub szerepel a programlistán. Egy ismerős név bukkan fel: Dulai Péter kriminalista, bűnügyi újságíró – kedves kollégánk, Dulai Sándor fia – tart előadást májusban a Kádár-korszak női kivégzettjeiről. 

– Pénteken nincs piac, kedves – válaszolja egy idős hölgy érdeklődésemre. – Szerdán és szombaton pakolnak ki az árusok. Bár inkább csak hétvégén, mert hétköznap nincs olyan vásárlóforgalom. Húsért, zöldségért csak ide járok, egyébként pedig több közért gyalogtávolságra elérhető. De BKV-val pár megálló a Határ út vagy Kőbánya is – azzal felszáll a megálló buszra. Utasok jönnek-mennek, mit sem törődve a csendben csepergő esővel. 
Egy, a Havannára elsők között beköltöző férfival is összetalálkozunk az újságírókhoz mindig jóságos véletlen jóvoltából. A panelház aljában ácsorog barátjával. Karakteres arcvonása akár egy filmfőhősé. Az első puhatolózások után elmondott élettörténete regénybe illő. 
– Solton születtem. Miután édesanyám meghalt, négyen testvérek intézetbe kerültünk. Több nevelőcsaláddal éltem. 1976-ban, miután megismertem a feleségemet, megfordult velem a világ. Született három gyermekünk, és ma már hat unokának örülhetünk. Előtte albérletben laktunk tizenöt évig, majd 1979-ben az elsők között költöztünk be a lakótelepre. Egy földszinti, hatvan négyzetméteres, összkomfortos lakásban élünk, amelyet becsülettel fizetünk – regéli Kovács Sándor, és pipára gyújt. 

– Az építőiparban dolgoztam víz-, gáz-, fűtésszerelőként. Harmincöt éve leszázalékoltak. Érszűkület miatt az egyik lábam lecsapták combközépig. Minden áldott nap sétálok egyet, mert jót tesz a vérkeringésnek a mozgás. Elmegyek a boltba, a lottózóba, majd haza. A kocsmát hiányoljuk, azt bezárták – mosolyog össze cinkosan cimborájával, aki inkább csak hallgatja a társalgást. 

– Volt alapja a Havanna rossz hírének? 

– Még a kétezres évek elején sok munkásember lakott itt, akkor talán. Tartoznak a helyhez legendák is, hogy lovat vittek fel a házba, ott dolgozták fel, az például igaz volt. Előfordulnak ilyen esetek, elvégre csaknem tízezer ember él itt. Ha felmerül egy negatív hír a környékről, a Havanna neve előkerül… 
Apropó lottózó, mellette található hentesbolt és egy zöldséges, ahová betérünk. Friss az áru, bőséges a kínálat. Balogh Krisztián alkalmazott szolgál ki minket, aki tapogatózó információcserék közepette elárulja, itt nőtt fel. Kérdem arról, hogyan emlékszik vissza a telep akkori mivoltára. Sok mindent látott, megélt, de szándékosan nem bocsátkozik részletekbe. Csak annyit jegyez meg, hogy ma is akadnak olyan emberek, akik nem ide valók. A közösség nagyon családias, segítőkész és összetartó. Meg akarták szüntetni az oktatást a lakótelep közepén álló Kondor Béla Általános Iskolában. De a szülők tiltakoztak, aláírást gyűjtöttek, aminek köszönhetően az intézmény működhet tovább a megszokott módon – egészíti ki kolléganője. 

Az elmúlt évek során sokan a helyi önkormányzattal összefogva tettek a Havanna környezetéért, életkörülményeinek javításáért. Zöld területeket hoztak létre, közösségi programokat szerveztek, közbiztonságot javító intézkedéseket tettek – derül ki egy, a két­ezres évek elején íródott újságcikkből, amelynek tartalma ma is érvényes. A lakótelep régen épült, a rossz hírneve némileg megkopott, de még emlékeznek rá az emberek. Ugyanakkor hibát követnek el azok, akik csak a szembeötlő negatív vonásokat fedezik fel, mert ha nyitott szemmel és szívvel járunk utcáin, megérezhetjük, hogy mégiscsak szép az élet a Havannán…