Betyárforgatag a csárdánál

Anagy költőnk így ír a helyről: „A harangszó a távol falukból Meghalni jár ide”, de ma már a környéken nyoma sincs ennek a langyos pangásnak. Az úton lovas kocsi fordul le előttem a csárdához. Ostorok pattognak, népi ének lengedez a pusztában, s mindent ellepnek a bő gatyás betyárok. Piros, kék, zöld, felül fűzött vagy buggyos ujjú, egybe- és külön részes ruhákat öltött a fiatal lányok legtöbbje is az alkalomra. Hasonló viselettel dugig teli egy vásáros sátor. Odébb kézzel készült fajátékokat kapni, másutt bőr betyárviselet-kiegészítőket, s akad még szemnek-szájnak bőven ingere a patakpart mentén húzódó árusoron végighaladva. A szalmaugráló és a népi játszótér gyerekzsivajtól hangos. 

A csárda vékony üveget viselő faajtóján belépve mintha kétszáz évet visszarepülnénk a múltba. A szorosan álló, vaskos, fehérre meszelt falak közé csak egy apró, rácsozott ablakon át fut be a visszafogott fény. A bejárat mellett, a hosszú padon egy csapat dalra fakad, egyikük kobzán kíséri énekük – hajdanán is hasonló lehetett itt a hangulat… 
Már a XVIII. század végén is itt állt egy fogadó (neve több változatban élt: Kutya Kaparás, Kaparási, Kutyakaparási, Kutyakaparó csárda), amit szóbeszédek szerint pásztorok kérésére Kocsér község épített. Balla Antal – a település szülöttje, Pest megyei mérnök – 1766-os térképére már felrajzolta az épületet a törteli, a kocséri és a jászkarajenői hármas határ közelében. Az itt elterülő magaslatot emlegették Kutyakaparásnak akkoriban. A névről, amiről később a csárdát is hasonlóan elkeresztelték, több legenda kering. Az egyik szerint pásztorok vagy útonállók valakit itt agyonvertek és elföldeltek a homokos dombon. De nem temették mélyre, mert a kutya kikaparta. Más mendemondák úgy tartják, hogy a juhász mellett szolgáló eb aranyat ásott a földből, bevitte gazdájához, aki fogadót épített belőle, a Kutyakaparót. 

Történetírók és a helybéliek állítása szerint Petőfi – az akkoriban Nagykőrösön tanárként tevékenykedő Arany János társaságában – többször betért az általa leginkább szomorúként, mélabúsként jellemzett csárdába, amelyről az 1847. januárban keletkezett, azonos című költeménye szól. A csárda már nem a régi – a nádfedeles épület ugyanis 1926-ban leégett, amit a helyi önkormányzat újjáépített – a Petőfi által leírt fogadó és környéke hétköznapi nyugalma mit sem változott azóta. Bár egészen más a látkép, amikor betyárok töltik meg élettel a helyet. 

A falu vérkeringése 

Finom illat árad. A fadeszkás kerítéssel határolt csárda udvarában méretes bográcsokban toroskáposzta és alföldi gulyás rotyog a tűz felett. A nyárson jókora ökör forog, lassan aranybarnára pirul. A látványsütéssel éppen szemben, a csárda cseréptetős teraszának hűvösében találkozunk a község polgármesterével, Hriagyel Csabával. Össze sem lehet őt téveszteni mással, hiszen Kocsér feliratú pólót visel. A logón az ikonikus épület és a mellette egykor itt álló gémeskút is látható, amelyet korai feljegyzések szintén említenek. 

– Az önkormányzatnak régi vágya volt, hogy a Kutyakaparó csárdát, ami a település egyik legjelentősebb irodalmi és építészeti emlékhelye, megvásárolja. Korábban az a Nagykőrös és Vidéke Áfészhez tartozott, majd hosszú éveken át magánkézben volt. A gazdag múltú épületet, ami ez év tavaszán került vissza a tulajdonunkba, a tervezett felújítási munkálatokat követően az eredeti funkciójának megfelelően akarjuk működtetni, így tovább őrizve kulturális örökségünket – mesél a csárda helyzetéről, amely bár országos hírű Petőfi-emlékhely, mégis kevesen látogatják. 

– Mit jelent ez a gyakorlatban? 

– Építettünk rá egy márkát – tekint a pólójára, majd az asztalon lévő logózott poharakra. – A tervek szerint a csárdát folyamatos nyitvatartással szeretnénk üzemeltetni, és különféle programokat idehozni. Abonnyal együttműködve, amely településnek szintén megvan a maga történelme, hétköznapokon hagyományőrző rendezvényeket, interaktív történelemórákat tartanánk itt. Negyedévente pedig kézműves vásárokat rendeznénk. 

– Ha fel akarunk kerülni Magyarország turisztikai térképére, ezzel tudunk leginkább. Amellett, hogy Kocséron áll kilenc (nyolc régi és egy lakossági összefogással emelt új) kereszt, amelyek egy megközelítőleg harminc kilométeres túra során végiglátogathatók – ad egy rövid kitekintést a település vendégcsalogató vonzerőiről, amely lehetőségekre jól tudnak építkezni. 
Elkalauzol bennünket szóban a község múltjába. A város az 1970-es években élte fénykorát: akkoriban csaknem négyezerötszázan lakták, sokan közülük a tanyavilágban éltek; a helyiek többnyire mezőgazdasági termelőszövetkezetekben dolgoztak. A kétezres évek elején jelentősen csökkent a népességszám, de számottevően nőtt az utóbbi tíz esztendőben. 

– Az ország közepén vagyunk: Cegléd, Szolnok és Kecskemét nincs messze tőlünk, a főváros egy óra alatt elérhető autóval. Kocsér napjainkra pihenőfaluvá vált, amit a béke, a biztonság és a nyugalom jellemez. Tehát azt tovább kell erősítenünk, hogy jó érzés legyen ide hazajönni. Közintézményeinket, köztük az óvodát, a megközelítőleg 130 gyerekkel működő iskolát, az orvosi rendelőt felújítottuk, a művelődési ház tavaszra készül el. Hangsúlyt helyezünk a közösségépítésre is: nagyszabású gyermeknapot tartunk, ugyanúgy az augusztus 20-i kakasfőző versenyhez évről évre egyre többen csatlakoznak. Szépen beilleszthető a sorba az Országos Betyártalálkozó és Kézműves Vásár, amelyet idén hetedik alkalommal rendeztünk meg a Ceglédi Hagyományéltető Baráti Körrel karöltve – foglalja össze a polgármester. Majd azt tanácsolja, vessük magunkat bele a forgatagba. Ekképpen teszünk. 

Zsiványok a pusztában 

Istenért, hazáért, a családért. Lő! – ezzel a kiáltással előbb egyszerre, majd sortűzként durrannak a pisztolyok a kört alkotó betyárok kezében. A fegyver hangja visszaverődik az erősödő napsugarak sárgává perzselte sík pusztát szegélyező fasorról. Másik oldalon egy mély meder alján csendesen csordogál egy patak. Néhányan időnként leszöknek ide, hogy karjukat megmártva vagy arcukat mosva kicsit felfrissüljenek a már beköszöntő nyári melegben. 

Folyamatosan pattognak, cserregnek a karikás ostorok a hagyományőrzők kezében, a pusztán szerte összeverbuválódott betyárok jóízű eszmecserét folytatnak. A bő gatyából, paraszt vászoningből, mellényből, csikós­kalapból álló hagyományos viseletből csak a cifraszűr hiányzik most, de a szükséges kiegészítők aligha. 
Szedlják István – aki, mint megtudom, népi iparművész – a bőrtarsolyát magának készíti. Nyakában egy kisméretű faragott szaru lóg. 

– Arra való, ha hirtelen inni kell – indokolja, és megmutatja a szintén ezt a célt szolgáló, fából faragott kosfejes pálinkáspoharát is, ami a marhabőrből készült széles fegyverövén függ. – A Békéscsabai Történelmi Íjászkör képviseletében érkeztünk, vagyis helyi sajátosságként szilvapálinkát és kolbászt hoztunk magunkkal – fog hosszabb mesébe a csapat szószólója. – Először járunk ezen a rendezvényen, de megmelengeti a szívünket, hogy sok olyan rég nem látott társunkkal, betyárokkal és jó pásztoremberekkel találkozhatunk itt, akik őrzik ezt a szép magyar tradíciót. Ez a múltunk, amelynek ismerete, tiszteletben tartása nélkül nincs jövőnk. 

Némileg arrébb egy magában mélázó korombéli betyárral elegyedek társalgásba. A viselethordásról kérdezem őt. – Ez igazán én vagyok. Tisztelem, viszem tovább a hagyományt, amit a felmenőimtől kaptam örökségül. Nem lehetséges csak divatból betyárgúnyát húzni, szívből kell jönnie a szándéknak – s odalép mellé egy sötét színű, fehér hímzéses ruhát viselő, derék asszony. Haját szabadon lengeti a szellő, a fekete, térdig érő bocskorában magabiztosan tapossa a száraz mező olykor lábat szúró növényzetét. 

Az íjászat és a pónilovaglás úgyszintén népszerű foglalatosság. De az alkotó kedvű kicsik és nagyok a foltvarrást, a vesszőkötést, a hordókészítést egyaránt kipróbálhatják. A szalmakockákból kirakott nézőtér előtti nagyszínpadon szintén zajlik az élet a jóízű ebédet követően. Épp a Ceglédi Táncegyüttes koptatja a fadeszkákat. 

– Gyönyörű! – jegyzi meg velem egyetértésben egy karakteres arcú betyár, akinek nagy kalapja alól csak a szemei és íves bajusza látszik ki. Nyakába kötött fekete kendőjén ez áll: „Ne bántsd a magyart, mert pórul jársz!” – Hétköznap is szívesen hordom a betyárviseletet, ha dolgozom a határban: vadkerítés-építés közben is felteszem a fejrevalót. Ugyanúgy, ha étterembe megyek, felhúzom a hagyományos gúnyát. Néhol tisztelettel tekintenek rám, olykor pedig gúnyosan, de akkor sem teszek máshogy, mert a szívemben én betyár vagyok. 

A megforgatott ostor 

Egy szekér mellett ácsorgok, amelyen „eladó" felirat áll. Rajta különféle ostorok pihennek. Bővölőjük előbb egyet, majd párhuzamosan kettőt is forgat kezeiben. – Meg lehet ám próbálni – veti oda, amikor észreveszi, mennyire belefeledkezve bámulom a tudományát. Kételkedem, hogy ez nekem menne. De kíváncsiságból mégis kötélnek állok. Mögém lép és vezeti mozdulataim. Egy kört és kettőt forgatok az ostorral, majd, mielőtt hátraérne, előre kell rántani. Az elmélet egyszerű, a siker pedig ráérzés és gyakorlás kérdése. Párszor próbálom, majd inkább ráhagyom a betyárokra, és jómagam inkább megmaradok nézőnek. 

A sörivó verseny után betyárolimpia zajlik, de lesz citerajáték, népi ének, később csikósbemutató, pusztaötös-hajtás – ismerteti a még hátralévő változatos programot Bekő Dezső főszervező. A hangosítás átmenetileg megadja magát. S amíg érkezik az aggregátor, a határozott fellépésű, ámbár szelíd mosolyú férfi mindent kiválóan kézben tart. Erélyes hangjával kikiáltja a soron következő eseményt, és beáll a betyárkör közepére, hogy egy ritmusra vezesse az ostorcserregést. Figyel, beszélget, szalad egyik helyről a másikra. A Ceglédi Hagyományéltető Baráti Kör sátránál kapom el őt pár szóra. 

Olybá tűnik, a hagyományéltetés az összetartozás egyik jelképe – foglalom össze a tapasztalataimat. 
Jól érzi. Pont ezeken a rendezvényeken mutatkozik meg, hogy mennyire fontos együtt lenni. Nemcsak jókat eszünk, iszunk, mulatunk közösen, hanem igyekszünk megeleveníteni a magyar értékeket néptánc, kézművesség és különféle tevékenységek tükrében. A XVIII–XIX. századi magyar betyárok szerepe a köztudatban egyértelműen negatív volt, holott a gazdagokat rabolták ki, a népdalok igazságtevő hősként emlegetik őket. Eredetileg pedig a hetyke, bátor, virtusos legényt nevezték betyárnak, amelyek viszont megkérdőjelezhetetlen erények. 
Tehát lakozik egyfajta felelősség is ebben a feladatban. 

Mint a társaság „főkolomposa” két éve szervezem ezt a betyártalálkozót, amit elődömtől, Tukacsné Horkai Ágnes kocséri kötődésű, egyébként kézművesként is tevékenykedő hölgytől kaptam meg. Évekig vezettem hasonló programot többek között Hortobágyon, Tiszafüreden, Ásotthalmon vagy Veresegyházán. Mindig méltón kell hordani a betyárviseletet, hitelesen, lelki valóval kell képviselnünk ezt a hagyományt, amit az őseinktől kaptunk. Látva, hogy az egyik fiatal íjjal lő épp, vagy amott a fiú ostort próbál forgatni, megéri a fáradságot a munkánk. Magyarnak lenni büszke gyönyörűség…