Hőhullám Marrakeshben

Attól kezdve vágytam Marokkóba, hogy egyszer átrepültem az Atlasz-hegység fölött. Aztán 2006-ban láttam a Bábel című filmet, melynek elején egy marokkói hegytetőn véletlenül eldörren egy lövés – amely embert talál lent az úton egy turistabuszban. A mexikói Alejandro González Inárritu alkotása nem egyszerű krimi, hanem igazi lélektani dráma, melynek szálai Amerikán túl Mexikóig és Japánig vezetnek, elénk tárva, mit él át az áldozat és az őt soha nem ismerő, akaratlan gyilkossá lett kamasz fiú félnomád családja. 
A történelmi emlékekben bővelkedő ország különös városai és változatos tájai egyre jobban vonzottak. Többször ott tartottunk a feleségemmel, hogy megyünk, de nem volt rá pénz, majd a Covid húzta át a terveinket. De a 2022-es labdarúgó-vb után végleg elhatároztam, hogy indulnunk kell. Katarban Marokkó válogatottja úgy jutott be a legjobb négy közé, hogy csoportjában döntetlent játszott az előző vb ezüstérmesével, Horvátországgal, és legyőzte a bronzérmes Belgiumot, majd Kanadát, a kiesési szakaszban pedig Spanyolországot és Portugáliát. Hakimi – akiről a vb után stadiont neveztek el hazájában – és társai az egész világ előtt óriási sikert arattak. 

S a múlt év őszén végre befizettünk egy általunk kedvelt utazási irodánál a Marokkó pompás királyi városai nevű körutazásra. Ahogy közeledünk a nyárhoz, a hőség az északnyugat-afrikai ország nagy részén kezd kibírhatatlanná válni: Marrakeshben júliusban, augusztusban nem ritka a 47-48 fok árnyékban, de két évvel ezelőtt 51 fokot is mértek. Csoda, hogy a környéken, ami lényegében egy félsivatagos nagy medence a Középső- és a Magas-Atlasz előterében, nem ég ki minden. Ez annak köszönhető, hogy az Atlasz vizét nem hagyják elfolyni, hanem víztározókba gyűjtik, onnan pedig vezetékeken a földekre juttatják. Marrakesh körül így is csak főleg olíva és narancs terem – de az kiváló –, az első zöldségeskertek meg az olajfák sorai közt a cukorrépa, a búza, árpa vagy a lucerna csak akkor tűnik fel, amikor közeledünk a hegyvidék felé. 

∗

Marrakeshbe késő este érkeztünk, isztambuli átszállással. A repülőút, míg be nem sötétedett, csodaszép volt: Isztambul látképe sem akármi fentről, majd elrepültünk a Márvány-tenger, az Égei-tenger, Görögország, a Jón-tenger, Szicília, a Földközi-tenger és Málta szigete fölött, hogy Tunisznál elérjük Afrikát. Láttuk a hó borította Olümposzt és Etnát, Tunézia, s még Algéria egy részét is – de Marrakeshből már nem sokat láttunk. 

Hogy milyen szép a „vörös város” – régi arab nevén Al Hamra, a berber szómagyarázat szerint, az amur akush kifejezésből eredően Isten földje –, az a másnap reggel nagy élménye. Zöldellő parkok között, pálmafákkal, narancsfákkal szegélyezett utakon haladunk a hozzá tartozó kisebb településekkel együtt csaknem másfél milliós város határa felé, az innen 500 kilométerre levő Fez irányába. Az éves csapadékmennyiség errefelé nem több 200-300 milliméternél – tudjuk meg idegenvezetőnktől –, de márciusban sok eső esett, a parkok zölden tartására különben is nagy gondot fordítanak. Marrakeshből kiérve aztán eltűnik a zöld szín, a köves, gyér növényzetű földeken csak kiszáradt vízmosások őrzik az esők emlékét, köztük kisebb-nagyobb juhnyájak legelésznek. 
Beni Mellal, ahol először hosszabb időre megállunk, utunk során az első hegyi város a maga kétszázezer lakójával, négytornyú erődítményével – kashbájával –, vízesésével és iható forrásvizével, gyönyörű parkjával. Marokkóban a külföldieknek a vezetékes vizet nem ajánlják, a buszon ásványvizet kapni, s persze boltokban is lehet vásárolni. Beni Mellal lakóinak büszkesége, hogy a víz itt nagyon tiszta, issza és viszi is mindenki. 

Az egész út Fezig gyönyörű, nem egy helyen legszívesebben kiszállnék a buszból, hogy maradjak egy-két napra. Ezt azonban sajnos nem tehetem, így csak az ablakon keresztül bámulom a tájat, a délutáni fényben tündöklő völgyeket és hegyoldalakat, a falvakat, az itt már jól megművelt földeket, a legelőket. Valódi berber édenkertnek tűnik innen, de egy berber ház vendégeként később a Magas-Atlaszban, az Ourika-völgyben képet kapunk arról, milyen nehéz élet ez. Ám a Marokkó lakosságának több mint negyedét, sőt errefelé legalább a kétharmadát kitevő berberek többsége ragaszkodik a földjéhez. 

Estefelé Ifrane városába érünk, s megállunk a hét méter hosszú és két méter magas, 130 tonnás kőoroszlánnál, amit alkotója egy tömbből faragott sok évvel ezelőtt. A hatalmas nagyvad sokak számára Marokkó erejének és hatalmának egyik jelképe, aki teheti, életében legalább egyszer igyekszik eljutni ide. Oroszlánok különben már nincsenek a nálunk csaknem ötször nagyobb, 446 ezer négyzetkilométer területű országban, amelyet közel 40 millióan laknak, az utolsó vadon élő berber oroszlánt 1922-ben lőtték ki. A hegyekben – és különösen Ifrane környékén – annál több makákó majom él, melyek olykor a falvakba és városszéli utcákba is bemerészkednek. 

∗

A négy királyi város, ahová utunk során eljutunk: Marrakesh, Fez, Meknes és Rabat. Marrakeshben körülbelül 1200 kilométeres körutunkról visszatérve majd további két napot töltünk, az első város, ahol egy egész nap a miénk, a körülbelül 1,3 milliós Fez, a Marokkói Királyság spirituális, lelki központja. Hosszú lenne felsorolni valamennyi királyi város nevezetességeit, s megtekintésükre vállalkozni sem egyszerű dolog, de az óváros, a medina mindenütt az UNESCO világörökségi helyszíne, s Fezben különösen sokan, háromszázezren lakják. 
A díszes városkapu, ahol a medinába belépünk, az élet kék színével fogad, belül pedig az iszlám zöld színét látjuk, amely a muszlimok számára – Marokkó lakóinak 99 százaléka, beleértve a berbereket is, szunnita muszlim hívő – maga az élet. Bolyongunk a tömegben a sikátorok közt, a lenyűgöző és számunkra végeérhetetlennek látszó bazárban – ahol a mindenen túl is mindent kínálnak –, megállunk a híres iszlám teológiai iskola, az Attarine medresze udvarán és a még híresebb Karaouine mecset előtt, ahová viszont bemenni nem szabad. A mecsetlátogatás tilalmát az idegenek számára még egy francia marsall vezette be az 1912-től 1956-ig tartó francia megszállás (védnökség) alatt, hogy imádkozás közben ne háborgassák a híveket a katonák, s miután a franciák az ország függetlenné válása után távoztak, ez megmaradt. 

Fazekas- és berber szőnyegszövő műhelyt, ékszer- és bőrmanufaktúrát látogatunk, van, aki vásárol, jól lealkudva az árat. Betérünk egy vendéglőbe, tazsint eszünk tazsinból – így hívják a jellegzetes, kúp alakú agyagedényt, s azt is, amit benne főznek –, ízlik a mandulás csirke kuszkusszal. Alkohol nincs, azt csak a szállodában vagy egy-két, a turisták kedvéért külön engedéllyel rendelkező boltban lehet kapni. 

Másnap szinte „tobzódunk” a világörökségi helyszínekben, Volubilisen és Meknesen át Rabat, a főváros felé tartunk. Vasárnap van, de a földeken sokan dolgoznak, ez a nap – az iszlám hét első napja – állami szünnap, az egyházi ünnep, „az összegyűlés”, a nagy istentiszteletek napja a péntek. A vasárnap a határban jól láthatóan munkanap, a dűlőutak egyre jobban megtelnek a szamárháton, öszvérháton földjükre ballagó férfiakkal, az asszonyok a maguk lábán mennek a jószágok után. Iskola nincs, a gyerekek birkát, kecskét, tehenet őriznek, vagy vezetik a zöldségsorokban a kapálóeke elé fogott öszvért vagy lovat. Marokkó lakosságának 35 százaléka ma is a mezőgazdaságból él, de traktort alig látni az országban. 
Volubilis körül, amit a karthágóiak kezdtek építeni és a rómaiak folytatták, virágoznak a mimózafák, s virágba borult a rét is. Az első ásatások az 1880-as évek végén kezdődtek, s új lendületet kaptak az I. világháború idején, amikor Francia Marokkó katonai kormányzója német hadifoglyok ezreit dolgoztatta itt. Volubilistől alig 30 kilométer Meknes, szintén egymillió fölötti lélekszámmal, amely a XVII. században – csakúgy, mint a különböző korokban a másik három királyi város, köztük Marrakesh többször is – Marokkó fővárosa volt. A világhíres Bab Mansour kapu, amely több marokkói útikönyv címlapján is látható, ebben az időszakban épült. 

S már megyünk tovább, hogy mielőbb Rabatban, a jelenlegi fővárosban legyünk, amely innen csaknem kétszáz kilométerre, az Atlanti-óceán partján fekszik. Közeledve az óceánhoz a termékeny síkság kiszélesedik, majd a fővárostól nem messzire hatalmas tölgy- és fenyőerdőkhöz érünk, tele vannak piknikező családokkal, a csaknem hárommilliós Rabat kedvelt pihenőhelye ez a vidék. Gyönyörű a királyi palota kertje, s maga a palota – amit persze csak kívülről láthatunk –, meg a mecset, ahová VI. Mohamed király – aki kinevezi a miniszterelnököt és a hadsereg főparancsnoka is – elvonul a legfontosabb döntései előtt. A király, aki 62 éves és több mint negyedszázada uralkodik, országában – ahol különben kétkamarás parlament működik – igen népszerű. 

∗ 

Rabatból, a királyi és kormányzati székhelyről autópályán, s többnyire az óceán partján tesszük meg a kilencven kilométeres utat Casablancába, amely az ország gazdasági, üzleti központja. Százötven évvel ezelőtt tízezer lakója volt, ma lélekszáma a környező településekkel együtt megközelíti a hatmilliót. Marokkó lakosságának kétharmada egyébként is a gazdaságilag fejlettebb északnyugati-északi országrészben él, s hatvan százaléka városokban lakik, de a népsűrűség errefelé – a számos munkalehetőségnek köszönhetően – a legeslegnagyobb. Casablanca városképe igazából másnap tárul fel előttünk – mert ide is alkonyat után érkezünk –, s túlzás nélkül mondhatjuk, hogy szemkápráztató. Titkolni sem lehetne, hogy itt van pénz, ez meglátszik a – többnyire fehér – házakon, az utakon és mindenen. 

Elmegyünk az 1942-ben készült Casablanca című film – rendezője Kertész Mihály – legendás Rick kávéháza előtt, majd következik utunk egyik felejthetetlen látványa, a II. Hasszan mecset – ahová be is léphetünk. A világon a harmadik legnagyobb – a mekkai és a medinai nagymecset után –, 210 méteres minaretjénél pedig nincs is magasabb. Hat év alatt, 1987 és 1993 között épült fel az óceán partján – mint helyi idegenvezetőnktől megtudjuk, több mint tízezer ember munkájával. Költségei megközelítették a 600 millió eurót, melynek felét II. Hasszan király – VI. Mohamed apja – a saját vagyonából fedezte, másik részét a hívek adták össze, sőt Marokkó egy-két nyugati országtól hitelt is vett fel, de ezeket mára visszafizette. Belül egyszerre 25 ezer, kint a téren további 80 ezer ember imádkozhat. A fenntartási költségekre elegendőek a turisták belépődíjai. 

∗

S akkor végül Marrakesh, ahol a 36 Celsius-fok ránk tört, de mire a vízből estefelé kijöttem, a hőhullámot hidegfront váltotta fel. Felhők érkeztek a Magas-Atlasz felől, de csak pár csepp eső esett, az is másnap. Az a nap a szabadprogram napja volt, s mi feleségemmel keresztül-kasul bejártuk a várost, vagy huszonöt kilométert gyalogoltunk. Eltévedtünk, s délután egy porvihar is megérkezett, foghattam az előző napon a Menara kertben a leégés ellen vett sapkát, nehogy elvigye a szél, miközben szemünk-szánk tele lett porral. 
Azért így is kellemes órákat töltöttünk a főtéren, a Jemaa el-Fnán – a „Lefejezettek terén”, ahol régi idők „kedves” uralkodói közszemlére tették ki balszerencsés ellenségeik fejét – és a Koutoubia mecset körül, melynél magasabb ház nem épülhet Marrakeshben a helyi rendelet szerint, s színe sem lehet más, csak vörös. 
Nem messze onnan gyerekek fociztak egy üres területen – amiből Marrakesh belvárosában nem sok van –, elnéztem, milyen ügyesek. Már Casablancában, az óceánparti homokon is csodáltam őket, talán ők lesznek a jövő marokkói világbajnokai. 

S elérkezett az utolsó nap: az Ourika-völgyben, a hegyi esőktől és hóolvadástól megduzzadt Ourika folyó mentén meg-megállunk a Magas-Atlasz berber falvaiban. Ám egy ponton vissza kell fordulnunk, mert a szűk úton, a szerpentineken tovább már nem mehet a busz. Marrakeshben, az impozáns, összetéveszthetetlenül marokkói repülőtér parkolójában kitűnő sofőrünktől, Mohamedtől nagy tapssal búcsúzunk. Megemelem piros sapkám, s ő is az övét, az enyémen Marrakesh a felirat – Mohamed marrakeshi –, az övén az Atlasz utazási iroda neve olvasható. Nála jobb reklám, azt hiszem, nem is kell a munkaadójának, megszerette mindenki. S Allah és Isten útjai kifürkészhetetlenek: egyszer talán találkozunk még…