A tizenöt gyermekes pap

Hetvenöt évesen nyugdíjazzák a papokat a katolikus egyházban, bár gyakran ez a paphiány miatt nem lehetséges. Magam is ismertem olyan atyát, aki még 85 évesen plébánosként aktívan szolgált. 

Nagy Károly, akit a barátai csak Csárli atyának ismernek, 75 évesen püspöke akaratából nyugállományba került, de most, majd’ 80 évesen annyi a dolga, hogy alig tudunk sort keríteni egy beszélgetésre. Vasárnap három misét tart, hétköznap temet, a veszprémi kórházba hetente jár a betegekhez, zarándoklatokon, táborokban vesz részt. Háromszor kellett időpontot egyeztetni, mire sikerült őt „nyakon csípni” veszprémi otthonában, ahol Sárival, a húgával él. Sári súlyos, daganatos betegségből gyógyult, hívek és testvérek százai imádkoztak a gyógyulásáért, és fel is épült, bár az orvosok a diagnózis megállapításakor két hónapot adtak neki. 

Károly atya életét – így vallja – végigkísérik a csodák, bár a gyermekkora éppen nem volt viszontagságok nélküli, hiszen a kommunista rendszerben osztály­idegennek számítottak. 
A családjában iparosok, gyárosok voltak: az egyik ágon húsüzemet tartottak fent, a másik ágon főleg ötvösművészek voltak, akik restaurálással foglalkoztak. Ők gondozták például Szent László király hermáját, egy érdekes élménye volt, hogy gyerekkorában a saját kezébe foghatta a lovagkirály koponyáját. Nagyapja restaurálta a szombathelyi bazilika kegytárgyait. A háború után természetesen minden vagyonunkat és ingatlanjainkat elvették, amikor a front után Budapestre jöttek, a házaikat már államosították, és csak a házmesterlakást kaphatták meg Óbudán, ott is született. (Érdekes, hogy a rendszerváltás után visszaadták volna ezt az óbudai ingatlant a sok lakással, de a költségek miatt az édesanyja már nem élt a lehetőséggel.) Egyszeriben szegények lettek. 

– Hogyan jutott eszébe a papi hivatás? 
– Nem voltam hitetlen, de sokáig eszembe se jutott, hogy pap legyek. Középiskolás koromtól fogva vízilabdáztam, ifjúsági válogatott voltam már, Gyarmati Dezső, Kárpáti Gyuri, id. Szívós pólózott „felettünk” – erős generáció volt! Egyszer a Dózsa kapusaként a Honvéd ellen játszottunk a Tüzér utcában, és én a vízből megláttam a Huba utcai templom tornyát, és azt éreztem, hogy nekem oda el kell mennem. Meccs után nem csatlakoztam a többiekhez a közös csapatvacsorára, hanem a templom felé vettem az irányt. Mint később kiderült, ez a karmeliták temploma volt. Beléptem, teljes sötétség és csend, csak elöl világított egy gyertya. Hátul nyitva a gyóntatófülke, beléptem, és másfél óráig gyóntam a karmelita atyánál, aki hívott, jöjjek hozzá máskor is. Ez a meghívás nagyon mély nyomot hagyott a lelkemben. Legközelebb pedig egy szentmise után, ahogy álltam az oldalfolyosón, jött az asszisztencia (a ministránsok meg a pap), és ahogy az újmisés atya mellém ért, egy hangot hallottam teljesen tisztán: miért ne mernéd ezt vállalni? Ez olyan élesen vágott belém, hogy szinte megszédültem. Mivel nem volt pénzem villamosra, meg amúgy is szerettem volna, ha letisztulnának a gondolataim, gyalog mentem át az Árpád hídon Budára. Hatalmas sötét felhők gyülekeztek, vihar lesz, mondtam magamban. A budai hídfőnél fekvő Péter–Pál-templomba betértem, hogy ott vészeljem át az égi áldást, és ahogy imádkoztam, a Jézus-szobor kezében megpillantottam a villamosjegyem árát, 70 fillért, így a jeggyel haza tudtam érni. Nekem ezek jelek voltak. 

A történetét így folytatja: 
– Szüleim viszont azt szerették volna, ha folytatom a családi hagyományokat: ötvös vagy mérnök leszek. Nem tűnt könnyűnek beavatni őket! Édesanyámnak a „Balaton közepén”, Alsó-Bélatelepen úszás közben árultam el a titkomat: édesanyám, én pap leszek. Ő megfogta a kezemet, és azt mondta: a titkodra egy titokkal válaszolok. Elmesélte, hogy a szülésnél rendellenesség lépett fel, az orvosok választás elé állították: vagy megszüli a fiát, és belehal, vagy az újszülött nem éli túl. Ő a falon lévő feszületre nézett, mintha az megemelkedett volna, és rögtön kiabált a műtősöknek, bármi is lesz, megszüli a fiát. Életben maradtam, a segédkező Vincés szerzetesnővér pedig a kezébe fogott, és azt mondta anyámnak: lássa, belőle pap lesz! Apám korántsem örült ennyire, egy évig szóba sem állt velem, de aztán megbékélt a helyzettel. A szeminárium alatt felmerült az is, hogy mellette a művészettörténet szakot is elvégezzem, de gyóntatóatyám, akinél először is gyóntam, azt mondta, hogy nekem az emberekkel kell foglalkoznom, nem tárgyakkal. 

∗ 

A szeminárium elvégzése után, a pályája elején megpróbáltatások érték részben a kommunista államhatalom részéről, részben az egyházi berkekben is. Például alig egy évvel a pappá szentelése után helyettesítésre Balatonfüredre küldték. Az atya, aki szabadságra ment, megmutatta neki, milyen hosszú legyen a fű, a kocsiját pedig mindennap előre-hátra kellett gurítania a garázs előtt, hogy „ne rozsdásodjon be”. Amikor hónapokkal később visszajött, mérőszalaggal lemérte a fű hosszát, a kocsiban pedig ellenőrizte a kilométer-számlálót, aztán nagy kegyesen annyit mondott: ha ledoktorál, tegeződhet vele. Itt is, meg az utána következő állomáshelyén, Nagykanizsán is embert próbáló időszak volt, megalázó helyzetekkel a plébános részéről. Egy rövid veszprémi kitérő után, ahol már az államvédelmi hatóságok is piszkálni kezdték, Tapolcára került káplánnak, itt a plébánosa mindig megvédte az állami támadásoktól: 

– A papi pályám legszebb évei voltak ezek (1977– 82) – vallja –, a munkának pedig gyümölcse is lett, itt 400 hittanosom volt. A beteg plébánosomat ápoltam, amikor pedig meghalt, engem kívántak kinevezni a helyére, de az ÁEH (Állami Egyházügyi Hivatal) közbeszólt. Végül a püspököm az egyházmegye legrozogább helyére, Nemesgulácsra küldött, a plébánia épülete egy vizes, sötét helyiség volt, az ajtót még zárni sem lehetett, a templom kulcsát és a bankbetétemet a Szent József-szobor alá rejtettem, a legjobb biztosítás… És micsoda véletlen, még aznap éjjel beállított az ÁVH egyik tisztje, hogy tépjem össze a kinevezésemet, ők szeretnék, ha Tapolcára mennék. Tudtam, mi az ára, úgyhogy hiába ígértek fűt-fát, maradtam, és 10 évet töltöttem itt. 

– Hogyan tett csodát a kommunista fellegvárban, Várpalotán a rendszerváltást követően, 1992 és 2009 között? 
– Amikor az elődöm meghalt, a temetésen már ­céloztak rá, hogy idekerülök: azt mondták, szokjam a levegőt (akkoriban közismert volt, hogy mindenki ódzkodott ettől a helytől, mert szó szerint büdös volt a levegő). Este pedig felhívott a püspök, hogy gratulál az új várpalotai plébánosnak, kérdem, ki az? Hát te vagy – feleli –, majd te rendet csinálsz ott. Úgy fo­gadtak, mint egy leprást: hitetlen világ volt, bányászvilág volt, számukra én voltam a „rohadt csuhás”. De a bányászlelket érteni kell: nehezen fogadnak be, de ha igen, akkor az már örökre szól. Kommunista volt a polgármester, a rendőrkapitány, a katonai helyőrség ­ezredes parancsnoka. Aztán mindhárman az em­­bereim, jobban mondva a Jóisten emberei lettek, ki­válóan együtt tudtunk működni. Így tudtam ott katolikus iskolát alapítani, két templomot és egy éttermet építeni. 

∗

Egész papi életében a legnagyobb erőssége a kezdeményezőkészsége. Az evangéliumban a Tábor-hegyen Jézus tanítványai szívesen maradnának a mesterükkel, de vissza kell menniük a világba. Valahogy ő is így érezte világéletében, nem elzárkózni, szemlélődni kell, hanem kimenni az emberek közé. A rendszerváltás után ő hozta vissza az országba a cserkészetet, az első cserkészavatás a nemesgulácsi plébánosi idejében a Szent György-hegyen volt. Az egész világ felfigyelt rá! A rendszerváltás utáni első katolikus iskolát is itt, Káptalantótiban ő indította el. Az első Mindszenty-emlékművet Nemesgulácson emelték, Mindszenty holttestét az ő cserkészei hozták ki a mariazelli kegyhelyről, és ő adta át az osztrák–magyar határon, amikor hazakerült. A tábori lelkészséget pedig egy egri paptársával szervezte meg. 

2009-től a veszprémi Szent Mihály-bazilika plébánosává nevezte ki az érsek. Nem túlzás, az egész város lelki-szellemi életét felpezsdítette. 
Amikor a veszprémi színház igazgatója, Bujtor István meghalt, és emléktáblát állítottak neki, őt is felkérték egy emlékbeszédre. Az új igazgató később többször meghívta, és végül felkérte, hogy legyen a színház lelki vezetője. Ahogy ő fogalmazta: kell, hogy legyen a csapatban egy lelki ember. A színészek és a többi alkalmazott pedig lassan elfogadták. Ezt a megbízatást nyugdíj mellett sem adta le, jó az emberek közt lennie ilyen formában is. Például egy-egy bemutató után, amikor a csapat kiértékeli a premiert, ő is hozzáfűzi a lelki észrevételeket. 

– A barátai, a hívei úgy emlegetik, mint a 15 gyermekes papot. Hogyan lehet 15 gyermeke? 
– 12 papi és 3 szerzetesnővéri hivatást segítettem elő, ilyen értelemben lelki gyermekeim ők. A papi hivatás számomra akkora boldogságot jelent, hogy egyrészt ez sugárzik is rólam, másrészt megvan bennem az a vágy, hogy mást is ehhez a boldogsághoz vezessek. Amikor láttam egy fiatalom, hogy valahogy jól érzi magát az oltár körül, ebben a közegben, alkalmat találtam arra, hogy megkérdezzem: arra még nem gondoltál, hogy pap legyél? Természetesen ezért rengeteget imádkoztam is. Alig fél éve működtem káplánként, amikor egy haldoklóhoz hívtak. Vele volt a fia is, akinek más rokona nem is volt, én lettem apja helyett az apja, ő meg később a papi hivatást választotta. Zsolt atya, akivel most is együtt szolgálok, fiatalemberként azzal jött hozzám, hogy ő azért szeretne pap lenni, mert szeretne segíteni az embereken. Akkor azt mondtam neki: először magadon segíts! Azaz egy hosszabb lelki-megismerési folyamat végén lehet elköteleződni. 

∗ 

Volt egy cursillós lelkigyakorlat, ahol személyesen is megtapasztaltam Károly atya kisugárzását: az egyik fiatal résztvevő a harmadik napon, miután gyónt, beszélgetett az atyával, elhatározta, hogy ő is pap szeretne lenni, és az is lett! 

Beszélgetésünk végén szóba kerül egyik „kedvenc témája”, az ördögűzés. Véleménye szerint – és ebben egyetértünk – ma a világban, legalábbis ezen a fer­tályán nagy a szellemi harc a jó és a gonosz erők ­között. 
Ördögűzést a katolikus egyházban csak püspöki engedéllyel lehet folytatni, de bizonyos gyakorlatokat minden pap elvégezhet. Vagyis az ördög hatalmát megbilincselni, megtörni Jézus Krisztus erejével, kitartó és határozott szabadító imával, a kereszttel. Akkor lehet eredményes, ha te tiszta vagy, és szoros a kapcsolatod a Jóistennel. Fontos, hogy a lelki betegség, mentális baj még nem jelent megszállottságot, a megkülönböztetése lényeges. 

Búcsúzóul még megnézzük a ház mögötti veteményest. Büszkén említi, hogy minden zöldség megterem, ami a háztartásnak szükséges. Honnan van még erre is ideje?! 
Kocsival visz ki a vasútállomásra, aztán megy tovább: ma még ebédet visz egy helybéli és egy várpalotai rászorulónak.