Enyészet szépségében fürödve

A főútról a fehérre mázolt külleméből, az építésszerkezetből ítélve kórháznak látszik a meghódítani tervezett épület, de valódi kilétét buja növényzet rejti el. Egy diszkrét zsákutcában parkolunk, a hátsó bejárat mellett. A kapu tárva-nyitva áll. Itt nincs tiltó felirat a kerítésen, és semmi sem figyelmeztet, hogy ne mehetnénk be. Kezdődhetne így történetünk: volt egyszer egy kollégium… 

– Csak ön után – engedem előre vezetőnket, aki jól elrejtő, zöld-barna mintás, terepszínű ruhában érkezik. A nevét, kilétét, az urbexes íratlan szabályok miatt fedje most titok. Nevezzük őt témához illően csak felfedezőnek, aki a társaihoz hasonlóan a múltbéli értékeket fotókon megörökítve akarja továbbadni az utókornak – ekképp fogalmazza meg lé­nyeg­re­törően küldetését, tevékenysége esszenciáját. „Kérek gondolkodási időt, meg kell beszélnem ezt a közösséggel. Most nem a legjobb időszakot éljük, mert néhány televízió és újság foglalkozott ezzel a témával, nem épp pozitív oldalról megközelítve a tevékenységünket” – írta nekem korábban. Urbexes (angol szó, ami az urban exploration kifejezés rövidített változata, jelentése: városi felfedezés, elhagyatott építményt felfedező). A Dragon Urbex Facebook-oldal működtetője állt szóba velem, amikor előhozakodtam kérésemmel, hagy tartsunk vele az egyik kalandjára. A negatív visszhangokról egyelőre nem faggatom, inkább csak örülök, amikor néhány társalgós levélváltást követően kötélnek állt. 

Úgyhogy itt vagyunk! 
Kisdobos voltam, majd fiatalkorom óta küzdősportoltam. Mozgásszerető család a miénk. Felnőttként a fő hobbink a túrázás maradt, illetve a mélységek meghódítása. Megközelítőleg 150 barlangot bejártunk már. A téli havas időkben veszélyessé váltak az extrém útvonalak, a jeges sziklákon mászás, de nem akartunk otthon maradni. Izgalmas, kihívást jelentő úti cél után kutatva találtunk rá egy Wenckheim-kastélyromra. Az ott megtapasztalt felfedezési élmény magával ragadott. Így kezdődött ez a hobbi 2019-ben – kalauzol vissza gondolatban a kezdetekre. 
A letűnt kor lenyomataként álló kastélyok az első perctől fogva nagy szerelmet jelentenek számomra, legalább száz ilyen építményben jártam már. A művészeti szépséget dicsőítő építészeti stílusnak megvan a maga bája: a hatalmas erkélyek, a mennyezeti stukkók, a szobordíszítések, a kovácsoltvas korlát kísérte csigalépcsők mind a régmúlt emlékét őrzik. Imádom ezeket a helyeket. Orrvérzésig megyek, képes vagyok akár négyszáz kilométert autózni egy felfedezésért – meséli szenvedélyesen. 

∗ 

Még a kollégium kertjében ácsorgunk, amikor mutatja a térképét – minden urbexesnek van egy sajátja. Országhatáron belül 1500 helyet jelölt fel rajta. Sárga színnel a vágyott célokat, pirossal a már megnézett helyeket. Ez utóbbiak száma hat év alatt összesen 672-re duzzadt. Hátrahagyott kutatólaborok, retró hotelek, elhanyagolt gyárépületek, faházas kempingek, egykori ifiszállók, düledező fürdőépületek, irodaházak mesélnek a felfedező(k) lencséjén keresztül a múltról mindannyiunknak. 

– Számomra nem presztízskérdés, mennyi elhagyatott helyet néztem már meg. Csak meg akarom mutatni az embereknek az eltűnő építészeti szépségeket. 2021-ben indult a Facebook-oldalam, azóta csaknem huszonnyolcezren követik – árulja el. 

– Hogyan bukkan rá egy-egy felfedeznivalóra? 
– A fő forrás az internet. Ha megfelelő kulcsszóval keres az ember, például a retró üdülők kifejezésre, sok mindent meg tud találni. A Magyar Kastélylexikon vagy az Elherdált Örökségünk oldalak kiváló kiindulópontok a kutatómunkában. Nyomon követem a felújításra váró, tíz éve gondozatlan helyeket is, amelyekre, ha legközelebb ránézek, már lehet, urbexes állomássá válnak. Szintén jó módszer, hogy a navigációt műholdas képre állítom. Így vezetés közben figyelem, hol található gazos terület, amely épületet rejt. Megállok, feljelölöm a térképre, és otthon részletesebben utánanézek a kilétének. Erre is így leltem rá. 

∗

A hanyatlás szépségében fürdő kollégiumban már járt egy éve, ezért magabiztosan vezet bennünket az épületben: – Lehetnek lakói – figyelmeztet, amikor átlépjük a küszöböt. Az orrcsavaró szagok, a rongyokkal telerakott szoba, eldobott szemetek, üdítősflakonok valóban átmeneti beköltözőkről árulkodnak. De nem találkozunk egy lélekkel sem. Az első döbbenet után is az az érzés motoszkál az újságíróban, hogy poszt­apokaliptikus túrán jár: itt már, amit lehetett, széthordtak, kirámoltak, összetörtek. Igazi gyöngyszemnek számít, ahol más állapot fogadja a felfedezőt. Ám ahogy beljebb haladunk, az épület terei lelki szemeink előtt megelevenednek. 

A kazánházban járunk, ahol csak a központifűtés-rendszert keringető szivattyúk állnak magukban, árván. Utána a színházterembe vezet utunk. Itt már többé nem gördülnek föl a barna bársonyfüggönyök. A tágas helyiségben egyik oldalon a tartóoszlopok között futó boltívek alatt bátran tör utat magának a fény a fehér keretes, kitört ablaküvegeken át. Onnan a buja kertre látni – a szemlélő óhatatlan elmereng azon, milyen jó lehetett egykoron itt lakni diákként. 

Ábrándozásomból a mellbevágó valóság zökkent ki: reccsennek az üvegszilánkok a talpam alatt. – A vékony cipővel óvatosan lépjen, főleg, hogy a letört lambériából szögek állnak ki – figyelmeztet a vezetőnk. – Mindig acélbetétes bakancsban indulok urbe­xezni. Nézze – mutat a terem sarkába –, ez az oldal beázott, statikailag meggyengült, omladozik. Veszélyes alámenni. Általában ketten járunk felfedezni, mert baj esetén egyikünk tud segítséget hívni. 

– A zárt ruházaton kívül mi tartozik a kötelező alapfelszerelésbe? 
– Zseblámpa és fényképezőgép. Édesapám fotográfus, műteremben dolgozik, esküvőket és különféle rendezvényeket kap lencsevégre. Ő tanácsolta, hogy erre a célra felesleges őrülten drága készüléket venni. Praktikusabb eszköz a telefon, amit könnyedén elő tudok kapni a zsebemből. A fotók a helyszínen elkészülnek. Csak a fénnyel játszom, utólag pedig nem szerkesztem őket. Maximum a feliratokat takarom ki, amelyek a helyet beazonosíthatóvá tennék. 
Ahogy a földszintről az emeletek között felfelé tekergő lépcsőn haladunk, csak nem hagy nyugodni a kíváncsiság, s végül rákérdezek: – Miért kell az urbexes helyszíneket titokban tartani? 

– Mondok egy egyszerű példát. Nemrégiben jelent meg cikk egy elhagyatott tanyáról, ahol a társaink láttak egy Simson motorkerékpárt. Miután a helyi újság a vármegye, a település megjelölésével közölte az írást, vagyis könnyen beazonosítható lett a hely, a jármű eltűnt onnan. Természetesen az urbexes jött ki rosszul belőle, holott a tanya három éve is elhagyatottnak számított, többen jártunk már ott, és nem tudódott ki a holléte. Betörők és hasonló negatív jelzőkkel illették a közösséget, jogtalanul – színezi tisztábbra a róluk épp az ilyen esetek miatt kialakult valótlan, negatív képet. 

– Az urbexes íratlan szabály szerint sosem teszünk kárt az épületben: nem törjük be az ablakot, sem az ajtót, nem vágunk le lakatot. Csak nézni akarjuk, megörökíteni és továbbmenni. 

– Mik a legnagyobb „lélektani kincsek”, amelyek ilyen helyen fellelhetők? 
– Például egy elhagyatott elmegyógyintézetben a padlástérben a kéménytéglára valaki felvésett nevet és évszámot. A kutatólaborokban úgy állnak még a kémcsövek, mintha csak tegnap hagyták volna ott őket. Kollégiumokban a poszterezés izgalmas lelet a múltból, amikor fiatalkori Bon Jovi, Mr. President és olyan hajdani sztárok, együttesek bámulnak vissza ránk a falakról, amik már a feledés szürkeségébe vesznek. 

Benyitunk egy emeleti helyiségbe. A fehér, néhol színes beépített szekrények még többnyire épek, a régi, de már letört mosdó felett lógó tükör úgyszintén. A 104-es számú szoba kékre mázolt, még az ablakkeret is. Vele szemben egy sárgát találunk. S bár kiragasztott képeket nem látunk, egyik szobában felpingált kék halak úsznak a falon, másikban, az ablakon üvegfestékből megformázott Füles és Malacka tekint ránk, miközben mögöttük az akadályt nem ismerő borostyán be akar futni a még zárt üvegen át; a természet lassacskán újra eluralja a nemtörődöm ember által hátrahagyott építményt. 

A szürke padlószőnyeg egykor gondosan fedte hatalmas terembe lépünk – közösségi szoba, könyvtár lehetett régen. Nyitott ablakain át dühöngve suhan át a hűvös szél, s határozott fuvallattal beránt egy ajtót. A szoba közepén áll egy szék, az urbexes világ ikonikus tagja. 

– Szeretek megállni és elmerülni a hely hangulatában. Kedvelem az extrém úti célokat, de nem az adrenalin hajt, hanem az, hogy múltja van ezeknek az épületeknek. Izgalmas dolog az urbex, de a felfedezésekben lakozik egyfajta szomorúság, hiszen a tevékenységünk a pillanatnyilag még létező értékek megörökítéséről szól. A Budakeszi úton állt egy kórház, amelyet még bejártunk, de azóta már lebontották. A legszemélyesebb élményeim egyike, hogy ellátogattam abba a laktanyába urbexesként, ahol még a katonai éveimet töltöttem. Különös érzés kerített hatalmába, amikor évekkel később visszatértem oda, és azt láttam, hogy a hely, ahová annyi emlék köt, lassan elpusztul. 

– Sok régi épületet hagy hátra az ember, ledózerol, és mellette vagy a helyén épül a csillogó új. Az anyagi mellett szemléletbéli kérdés is ez, jómagam rajongok a retróért. A Balaton környékén rengeteg urbexes üdülőt találni, ahol még megvannak a zöld és a vörös szövetfotelek, heverők. Aki a kilencvenes években töltötte a gyermekkorát, annak ez igazi időutazás a múltba. S rengeteg olyan lakóházra bukkanunk, ahol fényképeket találni vagy cetlit a hűtőre tűzve egy üzenettel – mintha csak a tulajdonosok fogták volna magukat és egyszeriben mindent hátrahagyva továbbálltak volna – meséli, miközben a kollégiumi épületben is mélyebbre ereszkedünk. 

A pincében egy légó, azaz óvóhely bújik meg. A sötétben zseblámpával világítunk. Hűvös van, pulóvert húzok. Méretes csövek futnak a hosszú folyosókon át, rádiós szoba, pihenő – mind üresen áll. Egy jókora kör alakú nyíláson át kúszik be a fény az udvarról. Nem ezen, hanem az ajtón át megyünk ki a kertbe, körbesétálunk, fotózunk, majd tovább indulunk. Hiszen itt az utunk még nem ért véget. 

∗

Egy elhanyagolt istállókastély a második állomásunk, amit két kilométer hosszú erdei ösvényen, gyalog közelítünk meg. Források szerint az 1750-es években emelték fel falait barokk stílusban, majd 1820 körül klasszicista jegyekben felújították. A szabadon álló, U alakú, fölszintes, nyeregtetős épület homlokzatsíkjából kiemelkedő részt, azaz a rizalitot földművelési és állattenyésztési jeleneteket ábrázoló domborművek díszítik. A félköríves, mélyített falmezőkben ablakok húzódnak végig. Az egyiken át bejutunk. 

A fény felé nyúló kupolás központi helyiségben iskolapadok állnak. A széken egy megkopott plüssmackó ül. A falak pucér tégláit már a zöld penész takarja be diszkréten. Egy asztalra játékosan piros terítéket és zöld korsót festettek az itt járók. Az épület egyik szárnyrészében találunk egy hatalmas, drótszálak átfűzte, kerek, forgatható szerkezetet – keltetőgépnek véljük. A faládák, szerteszéjjel heverő papírok is erre a korábban itt folyó tevékenységre utalnak. A vakolat sok helyen ázik, a szobák sarka omladozik, törmelékek, vandálnyomok – az apró, még megörökíthető részletekből akár háromszáz kép is készül egy helyen. Mivel itt még a felfedezőnk sem járt korábban, társalgás helyett inkább csendben átszellemülve járja be az építményt. 

Már kint, a szabad ég alatt sétálunk újra, amikor beavat a hobbijuk kevésbé ismert részleteibe: – A fotók hetekkel, hónapokkal később kerülnek fel az oldalamra. Főleg azért, hogy az urbexes csapat más tagjainak is módja legyen bejárni a helyszínt. Már a kezdetektől összebarátkoztunk a többi felfedezővel. Csoporton belül nincs köztünk rivalizálás, sőt, nagyon összetartó közösség a miénk. Szoktunk csapatépítőt tartani elhagyatott helyen, viszünk hálózsákot, sütögetünk, jókat beszélgetünk. A legnagyobbak játszunk együtt, egyénenként 500-1000 közötti a bejárt elhagyott helyek száma. Sokat letettünk már az asztalra. 

– Úgy érzem, feladattudat is lakozik ebben a szenvedélyben. 
– Akadnak, akik írnak a múltról, papíron dokumentálják a régi kort. Végtére mi is ezt tesszük, csak az interneten keresztül mutatjuk be felfedezéseink eredményeit. Szeretnénk az utókornak is megmutatni, mennyit változott a világ. Nincs ráhatásunk, hogy megakadályozzuk a hátrahagyott értékek természetes romlását, nem áll módunknak megálljt mondani az enyészetnek. Csak a világ elé tárjuk, elmélázunk rajta, elgondolkodtatunk, s az oldalunkat követőkkel együtt gyönyörködünk bús szépségében…