Isten hozott, kedves rokon!

Kissné Németh Zsuzsanna a segítőtársaival együtt hónapok óta készült erre a találkozóra. Amely immár a harmadik ilyen esemény náluk, az elsőt az 1947-es kitelepítés hatvanadik évfordulóján, 2007 augusztusában tartották, a másodikat 2010 júniusában. Először 132-en, majd 146-an jöttek össze, azóta az idősebbek közül sajnos többen meghaltak, s az eltelt tizenöt év alatt kicsit lazultak a rokoni szálak, épp ezért a szervezők úgy érezték, itt az ideje, hogy ezeket ismét szorosabbra fűzzék. 

Ennyi ember nem gyűlhet össze akárhol, ha jól akarja érezni magát. Az idei találkozó helyszínéül ugyanazt a hatalmas telket választották a város határához közel, ahol az első összejövetelt rendezték. A másodiknak a magyaróvári vízisport-egyesület csónakháza adott otthont a Mosoni-Duna partján. Az első találkozó helyszíne – a tóparti tágas telek a házzal – időközben gazdát cserélt, de az új tulajdonos, a pozsonyi Sevcsik Tamás örömmel bocsátotta a rokonok rendelkezésére, mondván, boldog, hogy ezzel nemes célt szolgál. 
Kegyes volt az időjárás is, bár délután feltámadt a szél, de az eső csak másnap érkezett meg, akkor meg már éppen jókor. Az események így a szabad ég alatt zajlottak, sörasztalok mellett, ernyők árnyékában, miközben a gyerekek – a kisebbek szülői felügyelet mellett – vígan lubickolhattak a sekély vizű tóban. 

Kilenc körül már gyülekeztek a vendégek, s voltak, akik késő estig maradtak, a hangulat egyre emelkedett. Az Újra itt van a nagy csapat dallamára már ebédnél együtt énekelték a rokonok Tánczos Borbála unokáinak – Takács Dénes és Sásdi Ilona gyermekeinek –, Juditnak, Erikának, Gyöngyinek és Andreának ez alkalomra írt új szerzeményét: „Ükszülőink, dédapáink, nagymamáink ne sírjatok, / Megtanultuk, megértettük, továbbvisszük, mit adtatok. / És ezért most, és ezért most, ezért újra itt vagyunk. / Légy a vendégünk, légy az emlékünk, / Ünnepeljük meg a nagy találkozást, / És hogy elférjünk, arra megkérünk, / Ne csinálj felfordulást…” 
S ha lett is volna, másnap a vendéglátók rendet tettek, hogy a házat és a takaros portát úgy adhassák át a jólelkű tulajdonosnak, ahogy kapták. Végül pedig a mostani „nagy találkozás” is azzal zárult, amivel máskor: egy igazi „morzsapartival”. Ahol persze nemcsak morzsák kerültek elő Kisséknél – az eső miatt immár fedél alatt –, s a terített asztalnál az emlékek felidézése mellett már a jövőt tervezgették a résztvevők. A 2027-es találkozót, amelyet a kitelepítés hetvenedik évfordulóján Felsőszeliben szeretnének megtartani. 

∗

De milyen is volt az a múlt, amelyben Kissné Németh Zsuzsa nagyszüleinek a családjukkal el kellett a szülőföldet hagyni, s menekülni kellett Magyarországra? A Galántai járáshoz tartozó Felsőszeli nem volt gazdag falu, a nagyapa, Tánczos István is kénytelen volt a közeli Patonyréten, egy nagyobb gazdánál munkát vállalni. Amikor 1947 januárjában jött a hír, hogy őket is deportálják Csehországba, a Szudéta-vidékre – ahonnan a németeket kitelepítették –, nem késlekedett: legnagyobb fiával, a 21 éves Gáborral elindultak Magyarország felé. Szekerükkel sikerült a vastagon befagyott Duna jegén átjutni, még a cséplőgépet is – ami akkor különösen nagy érték volt – áthozták a szekér után kötve. 
Tánczos Istvánnak és feleségének, Baán Teréznek négy gyermekük volt, Zsuzsa édesanyja, Irén volt a második. Ő márciusban egy túlzsúfolt ladikon kelt át Csölösztőnél a zajló Dunán, imádkozva, hogy a jégtáblák közt el ne süllyedjen a csónak. Gábor pedig még sokáig – ahogy tehette – vissza-visszajárt, hogy segítsen az állatok etetésében az egyedül maradt édesanyjának. Utoljára szekrények mögé bújva, egy vasúti vagonban jutott át Magyarországra. 

Tánczos István, a nagyapa 1901-ben, a család ötödik gyermekeként született, két bátyja sajnos korábban meghalt. A hat testvér közül Lajos a feleségével, Kontár Vilmával az 1929–33-as nagy gazdasági világválság idején kivándorolt Argentínába. Egy gyermekkel indultak, de mire hosszas hányódás után megérkeztek, megszületett a második gyermekük. A családról ma már keveset tudni, de őket is keresik, ezúton is kérik, hogy ha valaki tud valamit róluk, írjon a szerkesztőségbe. 

Végül öt testvérnek kellett dönteni 1947-ben Felsőszeliben, hogy útnak induljanak-e, s Gyula, a legfiatalabb kivételével úgy döntöttek, igen. Ő vállalta a csehországi deportálást, ahonnan két év múlva ­visszatért. Dédunokája, az 1988-ban született Pokora Ferenc, aki ma is Patonyréten él, részt vett a talál­kozón. 

A most Magyarországon élő rokonok egy része később, 1947 áprilisa és 1949 júniusa között a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény keretében került át. Danajka Lajos helytörténész Felsőszeli története című, 1993-ban megjelent munkájából megtudjuk, hogy a 3600 lelkes, akkor színmagyar Felsőszeliből az egyezmény keretében, „fehér lappal” 1321 embert, 310 családot telepítettek ki, miután Csehországba 1012 embert, 240 családot deportáltak. A fehér lap azt jelentette, hogy a kitelepített magyar családok, akiket a galántai vasútállomásról indítottak útnak, vihették az ingóságaikat, a bútorokat, a jószágokat. Tánczos István családjában is volt, aki a rokonok fehér lapjával, menlevelével jött át. 

∗ 

Ő maga 1947 végén, akkor még lakhatási engedéllyel nem rendelkező menekültként, családjával Bakonypéterdin kapott házat, egy kitelepített sváb családét. Amíg nekik nem kellett menniük, egy fedél alatt laktak, a közös sors összekötötte őket. Tánczos Istvánék négy év múlva, 1951-ben költöztek el onnan Mosonmagyaróvárra, hogy közelebb legyenek a szülőföldhöz, a határhoz. 

A rokonságból volt, akit a marhavagonokban Baranyába vittek, az utazás nekik egy hétig tartott, s napokig még Bátaszéken várakozniuk kellett, mert nem volt meg a helyük. Ők is igyekeztek később Magyaróvárra vagy máshová, a határ közelébe kerülni. Kissné Németh Zsuzsa is, aki 1956-ban született, felnőve itt ismerkedett meg Kiss Tiborral, a férjével, akinek a családja ugyancsak a Felvidékről való. 

A faluba a Csehországba deportált magyarok helyébe Rózsahegy (Ruzsomberok) környéki szlovák telepesek jöttek, a Magyarországra kitelepítettek házába pedig a csehszlovák–magyar lakosságcsere értelmében az áttelepülést önként vállaló Békés megyei, főként tótkomlósi családok költöztek, akiknek egy része korábban már summásként dolgozott Fel­sőszeliben, a nagy szeszgyári birtokon. Amikor a felsőszelieket kirakták a galántai vasútállomáson, a teherautók visszafelé már a szlovák családokat hozták. A legutóbbi szlovákiai népszámlálás adatai szerint a most 3200 lelkes Felsőszeli lakossága azonban csaknem kétharmad részben ma is magyarnak vallja magát, s Dobosy Pál személyében polgármesternek is magyar embert választottak. 

A Benes-dekrétumok és az azokban megfogalmazott kollektív bűnösség elve alapján a II. világháború után Szlovákiából körülbelül 90 ezer magyart űztek el, s a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény keretében Magyarországról 73 ezer szlovák érkezett. Ezután következett az erőszakos elmagyartalanítás, a reszlovakizáció. A kitelepített magyarok vagyonát kisajátították, állampolgárságukat elvették, nyugdíjukat megvonták. A dekrétumok egy részét később hatálytalanították, más részük azonban ma is érvényben van. A vagyonuktól megfosztottak kártérítésére például azóta sem került sor, sőt – korábbi adminisztrációs hibákra hivatkozva – még nemrégen is megtörtént, hogy a szlovák állam földtulajdont kobozott el a tulajdonosok magyar nemzetisége miatt. 

Arról, hogy mi is történt a felvidéki magyarsággal, miután az országrészt – amely 1938-tól '45-ig a Magyar Királysághoz tartozott – a trianoni határokat visszaállítva ismét Csehszlovákiához csatolták, szívszorító sorokat olvashatunk a 2003-ban szülőhelyén, Vágkirályfán elhunyt kitűnő orvos, történész, Janics Kálmán A hontalanság évei című könyvében, melynek első kiadása 1979-ben jelent meg Münchenben és Bernben az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem gondozásában, Illyés Gyula előszavával. S a Felsőszeli története című kötethez hasonlóan a Szegeden élő Bakai Mónika, aki a dédnagyapja, Tánczos Gáspár révén oldalági rokon – és levéltári kutatásaival nagyban hozzájárult a találkozó sikeréhez –, ajánlotta figyelmünkbe László Péter Fehérlaposok című könyvét, amely a szerző magánkiadása után 2004-ben Szekszárdon a Völgységi Tájkutató Alapítvány gondozásában is megjelent, s főként a Baranyába került szlovákiai magyarok sorsáról szól. Az, amit e könyvből idézek, a Tánczosokat is jellemzi: „A felvidéki magyarságot sem a kegyelem, hanem belső tartása őrizte meg. Vállalta és végigvitte sorsát. Úgy védekezett, hogy fontos értékeit gyermekeibe mentette át. Mint az erdő, amikor rátörnek az őszi-téli fagyok…” S talán van, aki még emlékszik, hogy Fehérlaposok címmel 2011-ben, Vizeli Csaba szövegével és Másik Lehel zenéjével – a Magyarock Dalszínház előadásában, a főszerepben Varga Miklóssal – rockopera is készült, erősítendő az új nemzedékek öntudatát és összetartozását. 

∗

Kissné Németh Zsuzsa és Bakai Mónika lelkes kutatómunkájának meg az eredményes rokoni együttműködésnek köszönhetően mára létrejött egy hatalmas családfa, melynek lombja egyre terebélyesedik. Ágain szaporodnak a különböző színű levelek, melyek színükkel a nemzedéki és az oldalági kapcsolatokat jelzik. Van, akinek már gyermeke született azóta, hogy az első találkozón részt vett, s olyan is, aki 18 évvel ezelőtt még gyerek volt, de mára felnőtt. 

Nagyapai „szinten” a testvérek születési sorrendben Mária, Sándor, Rezső – a két fiú az, aki korán meghalt, s nekik nincs utódjuk –, Lajos, István, Borbála, Vilma és Gyula. A nyolc testvér szülei Tánczos Sándor és Orbán Eszter voltak – Sándor testvérei, Gábor és Gáspár –, az ő szüleik pedig – vagyis a szülőföldjük elhagyására kényszerült Tánczos testvérek nagyszülei – az 1840-ben született Tánczos Gábor és Pónya Rebeka. A rokonság egészen 1947-ig szinte kivétel nélkül Felsőszeliben és környékén élt, s akik Szlovákiában maradtak, zömmel ma is ott élnek. Akik Magyarországra kerültek, a találkozóra 12-13 településről – köztük Budapestről – jöttek, de a 26 éves Wellisch Borbála például a kanadai Oakville-ből érkezett, a Sheridan College hallgatójaként ott szerzett diplomát. Írországból küldte üdvözletét Pónya Erika, és van, aki Új-Zélandon él, de a szíve ilyenkor együtt dobban az itteni rokonokéval. 

„Mi vagyunk a bajnokok…” – énekelte egy jókedvű csapat a tóparton a szombati ebéd előtt. Amire köszöntőjében Jankó Gyula – Tánczos Borbála leszármazottja – azt felelte: „Ennél sokkal többek vagyunk: rokonok…” Akik mindig tudják, hogy összetartoznak és számíthatnak egymásra, akiket nem választhatnak el határok, mert egy vérből valók. Mosonmagyaróvár fiatal evangélikus lelkésze, Farkas Ervin is – akinek a családjában, mint mondta, szintén vannak felvidéki szálak – ezt emelte ki az asztali áldás előtt. 
Ebéd közben Kissné Zsuzsa mesélte, hogy nagy­szülei és gyermekeik számára mennyire hirtelen – derült égből villámcsapásként – jött minden. Már túl voltak a családok a szovjet katonák garázdálkodásain és kezdtek magukhoz térni, bízva a jövőben, amikor 1946 késő őszén átjött hozzájuk káposztáért a szomszédból egy asszony, Brezúrné, aki kártyavetéssel is foglalkozott. Azt jósolta nagyszüleinek, hogy hamarosan el fognak költözni. Amire a nagymamája azt mondta, hogy ha minden igaz is lesz abból, amit jósol, ők innen el nem mennek. S nem telt bele három hónap, amikor a férje a 21 éves fiával elindult a befagyott Duna felé. 

Füzetembe felírtam a vendégeket fogadó tábla feliratát. „Isten hozott, kedves rokon!” S tartson is meg sokáig minket, tette hozzá egy idősebb asszony, Horváth Lászlóné, Pónya Erna Felsőszeliből, amikor vele és a fiával a családfa előtt állva bogozgattuk a rokoni szálakat. Zsuzsa pedig mutatta az utolsót a feljegyzései között: 2025. május 23-án házasságot kötött Gurdon Glória és Komornyi László. S nem hiába, hogy május az Ígéret hava: ebben a hónapban a rokonságból 23-an esküdtek örök hűséget egymásnak. A legtöbb gyerek, 39 pedig júniusban, Napisten havában született. Ők a szeretet és a hűség örökösei mindazokkal együtt, akiket Isten a Tánczos családnak adott. Hogy őrizzék a szülőföldjükről elűzött ősök megtartó értékeit, s majd továbbadják utódaiknak, bárhol élnek is.