Felnézni a faluba

Van nekem egy barátom, filmrendező az istenadta. Pesti lakos, de csak testben, mert lélekben szatmári. Van is ott neki egy kis háza, s mikor csak teheti, megy haza, a Tiszahátra. Ám egy ideje magas hivatalt is visel, ezért aztán minden perce be van osztva, egyre rövidebb időket tölt a tiszakóródi házban. Ám ha otthon van, nem múlik el nap, hogy be ne nézne a szomszédos Tiszacsécsére is, ami a szíve közepe. S ha már Csécsén van, nem maradhat ki a korcsma sem. Pedig az én barátom nem nagy ivó, elüldögél egy pohár sör mellett naphosszat. De hát nem is inni jár ő oda! Hanem beszélgetni. 

Nincs egyedül ezzel. A csécsi korcsmába ugyanis nem berúgni járnak az emberek, hanem – divatos kifejezéssel élve – társasági életet élni. Csécsén persze sose mondja ezt senki. Én legalábbis nem ismerek olyan férfiembert, aki azt felelné az asszony szombat délutáni kérdésére – hová mensz már megint, te ember? –, hogy megyek a korcsmába társasági életet élni. Hanem annyit mond csupán, „felnézek már a faluba”. S ebből az asszony tudja, hogy az ember megy meginni egy fél decit meg egy korsó sört. Lenne persze otthon is mit inni, de mint tudjuk, rendes ember nem iszik, s nem beszél magában. Márpedig ha az ember lehajt egy fél deci szilvát meg egy-két korsó sört, akkor valakivel feltétlenül beszélgetni kell. 

Ezért jár az én rendező barátom Csécsére. Hogy meghallgassa a beszélgetésre vágyó barátait. Hogy aztán miről beszélget a csécseiekkel? Hát mindenről. Politikáról, pénzről, családról, időjárásról, de legfőképp a régi dolgokról. Hogy mennyivel más volt régebben minden. Akkor még én is gyakran be-betértem oda, de újabban ritkán, akkor is csupán nyúlfarknyi időre. Ám nemrég, egy gyönyörű, nyár végi délutánon fogtam magam, s elkísértem a barátomat egy hosszabb csécsei korcsmázásra. Mondhattam volna azt is, hogy „kocsmázásra”, de ezt a szót én még sose hallottam Szatmárban. Néhány urizáló lélek Mátészalkán, Fehérgyarmaton, Csengerben lehet, hogy „kocsmázik”, de Kóródon, Milotán, Csécsén…!? 

Jó ötven éve járom én már azt a vidéket, a csécsei korcsmát is azóta ismerem. De sokáig csak kívülről. Mert én oda 1995-ben, vagy talán ’96-ban léptem be először. Pedig elmentem előtte párszor, busszal is, biciklivel is. A túlsó faluban, Milotán voltunk kezdő tanítók, de vizsgázni még bejártunk Nyíregyházára. Busszal, az meg nem állt meg, hogy korcsmázhasson a milotai „tanító úr”. A bicikliről persze leszállhattam volna, de ezerszer jobban érdekelt engem az, hogy mit találok a régi házak padlásain. 

A szilkék, korsók, cseréptálak világa vonzott, s akkor még kincsekre lelhetett az ember a tiszaháti padlásokon. Pedig akkorra már kifosztották a hivatásos néprajzosok a vidéket, a szentendrei skanzenbe szekérszámra vitték a cserepeket, ruhákat, bútorokat. De azért maradt még néhány. Például az öreg Paládi Gusztáv padlásán, ahol két igazi nagybányai szilkét (kívül és belül is mázas cserépedényt) is leltem – meg egy igazi kalandos életű obsitos katonát. Pontosabban huszárt, mert Guszti bátyánk huszár volt, ráadásul a híres nyíregyházi huszárezredben! 

Nem csak a két bányai szilkét köszönhetem én az öregnek. Az ő szavai nyomán kezdtem el tanulni franciául, merthogy az egyik „padlásozásom” után azt kérdezte, tudok-e franciául. Mert ha ő tud, akkor egy tanítónak is tudnia kell. De hogy ő hol tanult meg franciául!? Hát Franciaországban. Egy hadifogolytáborban. 

Az én fejemből sajnos rég kirepültek a nehezen befogadott francia szavak, és Paládi Gusztáv gyönyörű, öreg házát is megette az idő, de a két szilke megvan ma is, és persze a korcsma is, ahová azon a szelíd nyár végi délután kerekeztem át Kóródról a barátommal, hogy felelevenítsük a régi szép csécsei időket. 

1995–96 táján volt az, hogy megkért a filmrendező barátom, segítsek neki megírni egy forgatókönyvet. Mert mozifilmet fog csinálni Szatmárról meg Kárpátaljáról, s úgy gondolja, én ebben segíteni tudnék neki. Én azonban cseppet se voltam biztos ebben, mert egy dolog megírni egy riportot, s más egy nagyjátékfilm forgatókönyvét. Még akkor is, ha a munka dandárja őrá fog várni. 

De a forgatókönyv elkészült, és a film is, amit a mozikban meg a tévében sok-sok ezren láttak, de az interneten ma is rengetegen rákattintanak. Olyan neves színészekkel dolgoztunk együtt, mint Moór Marianna, Nagy-Kálózy Eszter, Dörner György, vagy, mondjuk, a mai Nemzeti Színház főigazgatója, Vidnyánszky Attila. A szatmári történetet feldolgozó film fő forgatási színhelye is Szatmár volt, azon belül is főleg Csécse. A reggeli stábmegbeszélés helyszíne pedig a korcsma. És a napi munka befejeztével is ott vezettük le a forgatás feszültségeit. Ki ezzel, ki azzal. Volt, aki kávézott, volt, aki sörözött, de a legtöbben szatmári szilvával próbálkoztak. A sminkesünk pedig whiskyvel. Ezen egy kicsit a csécseiek meglepődtek, mert addig nem igazán élt senki a csécsei korcsmában whiskyvel, de Hopka Sanyi barátunk megoldotta a problémát. 

A korcsmát azóta is ő vezeti. Pontosabban a fia, Norbert, aki ígéretes futballkarriert hagyott abba egy sérülés miatt. Ám a bolt is a családé, a bolt meg szomszédos a korcsmával, így az idősebb Hopka is gyakran átnéz oda, s csapolja a sört, önti a pálinkát. Sajnos egyre ritkábban. Mert Csécsét is elérte az általános elidegenedés. Egyre kevesebb a korcsmalátogatók száma. Itt, Szatmárban is jó, ha minden ötödik faluban van korcsma. Nem éri meg fenntartani, mert csak ráfizetést termel. Talán már épp a csécsei is bezárt volna, ha nem jön a kormány által biztosított hárommillió forintos támogatás. Hopka Sándorék az elsők közt éltek vele. A bolttal egy épületben lévő korcsma felújítására már korábban is sikeresen pályáztak támogatásért, többek közt ennek köszönhető az, hogy ma a csécsei korcsma inkább hasonlít egy elegáns angol klub belsejére, mint egy átlagos alföldi kricsmihez. Kényelmes kanapék, fotelok, a teraszon is fotelok, dohányzóasztal, nyáron itt folyik a diskurzus. A szomszédos falvakból is gyakran át-átruccannak ide, merthogy ennek a helynek hangulata van! 

Mi, illetve ki fogad most is!? Egy réges-rég látott milotai barátom. Valamikor együtt fociztunk a milotai csapatban, ő fedezet, én meg csatár. S azt kérdi, mit isztok? S már hozza is az itókát, aztán meg azt kérdezi: emlékszel még a ligetiek elleni meccsre? Hogyne emlékeznék, mondom, hiszen az volt a bemutatkozó meccsem a milotai csapatban. S rúgtunk vagy tízet nekik, én magam ötöt. De aztán a nézők leállítottak. „Elég volt már, tanító úr! Hát nem látja, pulyák még azok…” 
Életemben nem szégyelltem még úgy magam. Mert Magosliget kicsi falu, tán még Csécsénél is kisebb, nagyon nehéz ott kiállítani egy felnőttcsapatot. Itt is tán ötön-haton voltak nagyok, a többin mind vékony kis sihederek. Hát azoknak könnyű tízet rúgni! Vissza is fogtuk nyomban magunkat, én pedig megtanultam, gyengébbel sose legénykedjünk! 

Csécsén is volt focicsapat, persze, túl a gáton, mindjárt Nagy Gyula bátyánk kertje végében volt a pálya. Gyula bátyánk most töltötte be a 90. évét, s ha valamit tudni akar az ember a faluról, akkor elsőként hozzá kell fordulni. Ottjártunkkor épp szilvalekvárt főzött a család, de kérésünkre mégiscsak felballagott a faluba, magyarán a korcsmába, hogy megigyon egy pohár sört, s tájékoztasson minket az épp aktuális helyzetről. „Lefagyott a szilva, kevés lesz a lekvár”, mondta, de ez minket nem nagyon izgatott, sokkal inkább a mondat másik fele, miszerint a pálinkafőzdéknek se lesz sok dolga az idén. 

„Iszunk majd sört!”, mondta erre néhány csécsei, ami azt is mutatja, hogy a szatmári ember azért a sört se veti meg. Sőt, a többség ma már inkább azt választja. Nagy Gyula ezer történetet tud, erről a sörivásról is eszébe jut egy. 

A hatvanas években egy rövid ideig feleségestül ő volt a korcsmáros, s mikor „majálisoztak” a csécseiek, a helyi legények a nős emberekkel vívtak focimeccseket, a pálya szélén ők mérték a sört. Kivitték a hordókat, ott csapra verték, s jöhetett a tömeg. Annyian voltak, hogy egymás kezéből tépték ki a korsókat. A csaposnak arra se volt ideje, hogy rendesen megtöltse a poharakat. Nem várta azt meg senki, hogy leszálljon a habja. Fogyott a sör meg a hab, gyűltek a garasok. Egy-egy ilyen meccs végén annyi volt a haszon, hogy egy jó tejelő tehenet lehetett belőle venni. 

Abban az időben még sokkal, de sokkal többen látogatták a korcsmát, így volt ez az én gyermekkori falumban, Ópályiban, Mátészalka mellett is. És ott is voltak élelmesebbek a vendégek között. Például az egyik nagybátyám, aki gombostű meg csípős paprika nélkül sose indult „fel a faluba”. A pult előtt persze nálunk is mindig százak tolakodtak, órákat kellett egy-egy korsó sörre várni. Nem úgy az én nagybátyámnak. Beállt a tömegbe, s ahogy furakodott, ide is szúrt, oda is szúrt egyet a gombostűjével. Pillanatok alatt olyan csetepaté támadt, hogy ő kényelmesen két korsót is lehajthatott, mire elcsendesedett a terem. De tudott ő másképp is összeugrasztani embereket. A sok sör előbb-utóbb vizeldét kívánt, sokan a pulton hagyták a félig megivott korsót, hogy majd dolog végeztével felhajtják azt. Igen ám, de közben az én nagybátyám a csípős paprikát végighúzta a korsó száján… Aztán a kályha mellől somolyogva nézte, hogy püfölik egymást az addig békésen poharazgatók. 

Csécsén nem emlékeznek hasonló esetekre, de azért az ottani korcsmában is voltak ám „komoly” pillanatok. Például belép egy kortyra, meg eladó bikaborjú után érdeklődni a szatmárcsekei Józan Sanyi. Illendően kezet fog mindenkivel, az egyik helybélinek be is mutatkozik: „Józan vagyok.” Mire a másik: „Hát én se vagyok részeg!” 

Szégyenszemre én Józan Sanyira nem nagyon emlékszem, de sok csécsei öregre igen. Még azt is tudom, hogy kinek hol volt a helye. A korcsmával szemben lakó Kiss Pistának például rögtön a pult előtt, Gavallér Ernőnek a terem közepén, Kiss Jóskának az ablak előtt, Kósa Károly bátyánknak rögtön az ajtó mellett…, Móricz Jani meg állni szeretett. Meg danolni. Ó, de sokszor elénekeltük mi vele a kedvenc nótáját! Hát, mostanában már nem nagyon énekel senki a csécsei korcsmában. Azt mondják, a 2000-es évek elején kezdődött a romlás, amikor bezárták a tejcsarnokokat. Akkor még egyetlen csarnokba ballagó férfiember se ment el úgy előtte, hogy be ne nézett volna oda. Ha másért nem, hát diskurálni egy kicsit. 

Talán ebben segít majd az emlegetett korcsmasegítő program. S ha a tejcsarnokok már nem is nyitnak ki többé, és a régi öregek se ülnek már le közénk, talán még visszatér egy kis darabka a régi szép időkből. S tán még Móricz Jani kedves nótáját is elénekeljük majd Nagy Gyula bátyánkkal meg az én filmrendező barátommal, Zsigmond Dezsővel Csécsén. Azt, hogy „Ződ erdőben de magos, de magos a juharfa…”.