Kincset hömpölyget a folyó

„Ácsot elhagyva, a vasút után áll egy gazdasági épület, ott jobbra kell kanyarodni. Következik néhány ház, a keresztülhaladó bicikliúton túljutva kocsinyom vezet a réten át, a völgybe le. Fasor és napraforgótábla mellett elhaladva az erdő felé tart az út. Következik két kidőlt nyárfa, ott jobbra kell tartani. A sűrű nádasban áll a kék színű autóm, akkor már célba értek” – az ide érkezőnek János telefonon adott útleírása elsőnek vadul hangzik, ám nagyon észszerű, pontos és követhető, hiszen annak mentén tévedhetetlenül megtaláljuk azt a Duna-parti szakaszt, ahol az aranymosó szorgosan dolgozik. 

Ütemesen magasra lendíti lapátját. Megállás nélkül pakolja fel a sódert a maga készítette masinára. A rostaszekrényen csészealakban meghajlított lemezről a szerkezet víz segítségével az egyik oldalra hányja a meddő, kavicsokkal, kagylókkal teli anyagot, míg a hengerszerű szitán át teríti le a finom szemcséket. Ahogy a zagy, vagyis áramlóképes homok a mosópad gumilemezére érkezik, annak bordái között vízszintes tengelyű örvénybe kerül, ennélfogva hullámokban halad lefelé, miközben változik a sebessége és az iránya. Elsőként a gránáthomok érkezik le, leül a vaspor, és vékony csíkokban csillog az arany benne – ez legkorábban szemet meresztve is csak fél óra munka után látszik. Az is csak úgy, hogy a nemesfémet fürkésző férfi árnyékot tart. 

A hengert „eső” hajtja meg, amit egy hosszú, fekete, nagy ívben tekeredő csövön át a Dunából nyer ki az aranymosó. Aggregátor hajtotta szivattyú pumpálja fel a masina működtetéséhez szükséges vizet, amely azon keresztülhaladva valóban esőszerűen folyik alá. 

Ajaj! – kiált fel János, amikor a folyókanyarban egy hajó közeledik. Szalad az aggregátorhoz, ugyanis a jókora hajó elfog egy részt a vízből, ami miatt a szivattyúba nem jut belőle elég, és levegőt vesz fel. A hullámzás csillapodásával újra fel kell töltenie a rendszert vízzel. Berántja az aggregátort egyszer, kétszer. Állít rajta, majd ismételt próbálkozására szépen felbúg a motor – már rutinosak a mozdulatai, módszerei, mert napjában többször előfordul hasonló történés. 
A rendszerint éjjel érkező áramlás sem lepi már meg: négy, magas falábon álló aranymosó padja talajba kapaszkodó csavarjait erősen ráhúzza, ezért nem fognak rajta a nagy hullámok. Aki már több mint négy évtizede együtt munkálkodik vízanyával, az megtanulta kezelni szeszélyeit, ahogyan azt is jól tudja már, hol rejt kincset a Duna. Nos, egyszerűen mondva ott, ahol a kanyargó partvonal domború. 

A víz ugyanis a medersodrában hordja magával az aranyszemeket a kaviccsal, kagylóval, homokkal együtt. A zátonyok partja mellett csendesedik, lassul a sodrás, ezért itt rakja le a folyó a hömpölygetett aranyat a vörös gránithomokkal. A Duna mindjárt betakarja iszappal, hordalékkal, s innen kell kitisztítania az aranymosónak. De nem elegendő csupán ezen ismeret megléte, a hiábavaló lapátolás elkerülése érdekében ténylegesen meg kell győződni a sóder aranytartalmáról, méghozzá mintavétellel. 

A művelet egy jókora, lapos és széles mosó-, mintavevő tányér segítségével történik. Szemléltetés gyanánt főhősünk kiskanállal lapátol bele egy adag homokot. Forgatja, ritmusosan mozgatja, úgy, hogy a benne lévő nagyobb fajsúlyú aranyszemek a tálban maradjanak, minden más meddő anyag pedig szépen kihulljon belőle. Dús a sóder, ami – miután alaposan megnézte, mekkora területen, milyen mélységben, vastagságban lelhető fel az arany – munkára ösztökéli. Három kavicshalom áll már a háta mögött, s előtte púposodik a negyedik. Körülötte sekély árokban a nap melengette langyos víz gyűlik, amelyben papucsban áll, míg kezei szorgosan járnak. Társalgás közben sem tart szünetet a jó fizikumú aranymosó, aki hozzá való kedvét génjeivel örökölte: egy hajósdinasztia sarja. 
A dédapám úgy ismerte meg a dédanyámat, hogy az ükapám mellé szegődött matróznak. Ugyanúgy az apám is hajón dolgozott. Ámbár az aranymosó szenvedély senki mást nem ért utol, csakis engem – meséli a Dunapatajon, hatgyermekes nagycsaládba született férfi. A víz már kisfiúként lételeme volt: fiatalkorában úszott, ipari tanuló korában pedig búvárkodni kezdett. Mellette sokat olvasott, még hegedülni is tanult. 

Az általános iskola után az angyalföldi szakmunkásképzőbe került, ahol lakatosszakmát szerzett. Előbb a Dagály fürdőnél dolgozott amolyan karbantartó mindenesként. Kétéves katonai szolgálat után, követve édesapja nyomdokait, elszegődött dunai matróznak a Mahart nagy múltú magyar állami személyhajózási vállalathoz. Évek múltán az Országos Vízügyi Főigazgatósághoz került egy kavicskotró hajóra vezetőként. Így jutott kétszobás lakáshoz a fővárosban; idővel megnősült. Később ipari búvárkodott: erőműveket, kutakat tisztított, hajósérülés-javításokat végzett – élete megannyi szála kötődött a hajózáshoz és a Dunához.

Amikor az önjáró tolóhajón tevékenykedtem, rengeteg csillogó szemcsét sodort partra egy-egy hullám. S a lapátolt sóderben szintén észrevettem a vöröses-sárga fényeket. Hallottam korábban a dunai aranymosásról, ezért rögtön erre asszociáltam. Felvettem a kapcsolatot N. László Endre néprajzkutatóval, aki Aranymosás a Kárpát-medencében című kötetében rendkívül összeszedetten, teljeskörűen ír a tevékenység történetéről, az elméletéről és a gyakorlati megvalósulásáról. Neki intézett levelemben mellékeltem mintát is. Kisvártatva érkezett tőle válasz, amiben leírta, hogy nem aranyat találtam, hanem piritet. De ha érdekel az előbbi, akkor elmeséli, megmutatja, hogyan kell a nemesfémet keresni. Így is történt – idézi vissza az 1981-ben kezdődött hobbija eredeztetőjét. 
Miközben nem hagyja lustálkodni a lapátját, bohókásan odaveti folytatás gyanánt: – Szárnyakat kaptam, amivel már csak meg kellett tanulni repülni. Tudtam tehát a módit, amivel kezdhettem ásni, mosni a Duna-parti homokot arany után kutatva. Kisebb családi perpatvar is keveredett, mert „ilyen őrültségbe akarok kezdeni”. De kellően kitartó vagyok, az egykori feleségem pedig hamar beleállt a dologba. Még Csepelen csináltam meg az első aranymosó padot, abból mára nem maradt egyetlen szög sem. Árulnak hasonlókat, de azokban kapásból tudok kivetnivalót találni. Funkciójában nekem a magam készítette masina a legjobb, eszem ágában sincs lecserélni – mondja kellő határozottsággal. 

Egy motorcsónak halad a vízen, de az általa vert, csendesen partra futó hullámok nem ártanak a szivattyúnak. Legfeljebb annyiban, hogy a kisodort törmelék eltömítheti a masina nyílásait. De most az aranyos ember békésen, lendületesen lapátol és mesél tovább. 

Egy darabig úgy műveltem az aranymosást, hogy még a fővárosból jártam le. Egy héten át a hajóról néztem a partot, a rákövetkezőn pedig fordítva. Jól beosztottam a Dunát. De egyre jobban éreztem, hogy nem nekem való a nagyváros. Így 1987-ben leköltöztünk a feleségemmel Gönyűre. Tíz évig kecsketartásból próbáltunk megélni, sajtot készítettünk és adtunk el. Rengeteg szigorú szabálynak kellett megfelelni, amit idővel megelégeltem. Végül egy gyárban dolgoztam, onnan menten nyugdíjba 2008-ban, hatvanéves koromban. Azóta a hobbim teljes idős elfoglaltsággá vált. 

Egyenesen halad az ásással, követve a partvonalat. A választott hely az állandó enyhe vízmozgás miatt rendkívül kedvező, tevékenységet megakasztó nagy hullámokat csak a hajók vernek fel. Azok meg csak a reggeli és a késő délutáni órákban járnak. Az aranyat fürkésző férfi tegnap érkezett, s amikor az időjárás és a vízállás kedvező, akárcsak ottjártunkkor, több napra kiköltözik a Duna-partra. 

– Mi mindenre futja az aranyásásból? – botlik bele a nyelvem a kifejezésekbe. 
– Annyit még nem mostam ki, hogy értelme legyen elásni – felel előbb humorral, majd komolyabbra fordítja a szót: – Gyönyörködésre, amit sosem szabad kifelejteni az értékek közül. Egyébként ez egy hobbi, nem lehet belőle meggazdagodni. Manapság jó, ha egy évben nullára kijövök, hiszen költségbe kerül a szivattyúzáshoz használt gép tankolása, a felszerelés, a helyszínre jutás. Régebben jobban megérte anyagilag. Kilencszázötvenezrelékes finomságú, vagyis 23 karátos aranyat lehet kimosni a Dunából – árulja el. 

Még emlékszik olyanra, amikor egy nap alatt három gramm nemesfémet kinyert a part menti homokból. Igaz, ez csak egyetlenegyszer fordult elő. Az aranymosásból akkor futotta neki egy búvárkodással, Nílus-völgyi végig utazással egybekötött egyiptomi nyaralásra. Nagy élménynek élte meg, mert valósággal lenyűgözi ez a kultúra. 

A hozzáértők úgy mondták, hogy százezer aranyszemből jön ki egy gramm. Ez a megállapítás ma már érvényét vesztette. Olyan aprók ugyanis az aranyszemcsék, hogy belőlük félmillió darab ad csak ki egy grammot. Napjainkban nem hoz annyi aranyat a folyó, mert az erőművek miatt megépített gátakon áthaladva a víz eleven, természetes mozgása megszűnik. Idővel a nyereség csökkenésével az aranymosó nemzedékek is elkoptak – tudjuk meg. Az árvíz annyiban segíti a többnyire sekély partszakaszon lapátoló aranyásó munkáját, hogy a hordalékot megmozgatja, szétteríti, vagy megbont olyan helyet, ahol az előző lerakódásból maradt arany. 

A nap lebukni készül a horizonton, János is lassan a munka befejezésére készülődik. Leemeli a rostaszekrényt, majd az esőztető hengert. A bordás gumilemez árkaiban vékony, párhuzamos csíkokban csillognak az összegyűlt aranyszemcsék. A lentebb lévő gumilemezen heverő sódert egy fekete vödörbe mossa bele, mivel ezen kevesebb nemesfém por gyűlt. Holnap ezt visszatölti a felsőre, ahol a lezúduló víz a legnagyobb erővel dolgozik. A mostani legdúsabb anyagot pedig egy másik vödörbe csúsztatja bele, és majd hazaviszi. 

Több hónapba is beletelik, míg az apró szemcsékből összegyűlik az a mennyiség, amit már érdemes összeolvasztania. Idegen volna tőle, ha ezt egy modern égetőtengelyben tenné, helyette fatuskóban végzi el a műveletet. Ehhez előbb vízzel feldúsítja a sóderszemek közé még belesimult anyagot, hömpölygeti, majd higanyt használva kigyűjti a feleslegből. Aztán jön az olvasztás. A farönk szabálytalan fala még egyfajta természetesen göcsörtös formát is ad az aranydarabnak, mintha az egy talált rög lenne. János nem ékszerésznek adja el, hanem más felvásárlónak, mert ott megfizetik a piaci árat. 
Készített egy katamaránt is a nehezebben megközelíthető partszakaszok eléréséhez – ez jelenleg darabjaiban áll az otthonában. De jobban szereti, ha autóval elérheti a sekély partszakaszt. 

– Magányos életforma az aranymosóké, a magam örömére tevékenykedem. Jó a levegő, szép a táj. Bár ezek az értékek nem fénylenek sárgán, de olyan kincsek, amelyeket szintén magával hoz a folyó – mélázik, majd nagyobb szedelőzködésbe kezd. Megvacsorázik a vízparton, aztán sétál egyet, hogy ne csak a kezei járjanak annyit, a lábai is mozogjanak. Az autóban éjszakázik, majd holnap ismét nekiáll aranyat mosni a Dunából.