Már nem vörös a föld

Ugyan mit lehet írni egy olyan katasztrófáról, amely tizenöt évvel ezelőtt megmozgatta a világot? Mert akkor, októbertől japán, amerikai, holland, német, angol, lengyel és sorolhatnám még jó ideig, hogy mely nemzetek televíziós társaságainak műholdas közvetítőkocsijai állomásoztak Devecser főterén, s csak a chilei mélyből felhozott bányászok története vitte el a primet, és vonult ki a világsajtó a régióból, ma pedig már a városkában sétálva elő sem jön a házakat vörösre festő, emberéleteket kioltó múlt. 

Talán ez a legfontosabb tanulság az akkori állami és egyéni példamutatásról: „Megtapasztaltam egy fia­tal férfi által a lélek azon csodáját, amikor a segítségnyújtás valakiben olyan erős, hogy 3 hét fizetés nélküli szabadságot vesz ki magánemberként, és ott van a saját tulajdonú munkagépével azért, mert a jóság, ami az ilyen embernek a lényéből fakad, ilyen fokú áldozatvállalás mellett is mindennél fontosabb.” 

Ez az idézet az MTA Társadalomtudományi Kutatóintézet Szociológiai Intézetének megbízásából, Bartal Anna Mária és Ferencz Zoltán: A vörösiszap-katasztrófa társadalmi hatásai című művéből származik, a könyvet 2015-ben adták ki. És tíz évvel később, ma is ez az egyik legfőbb tanulság. 

∗

Aki Kolontárról Ajkára autózik, hatalmas, néhol húsz méter magas falú töltések mellett halad el. Azok az óriási, egyenként négyszázszor hatszáz méteres oldalhosszúságú vörösiszap-tározók falai. A föld mindenütt vörös, a légmozgással felkavarodó ipari zagy vastartalma színezi ilyenre. 
A trianoni békeszerződés következtében Magyarország Erdélyben fekvő nagy bauxitlelő helyei elvesztek. Aztán a kutatók nagy mennyiségű bauxitot találtak a Bakonyban és a Vértesben, így a bányászatra és a feldolgozásra Ajkán üzemek és gyárak jöttek létre, amelyek mind a mai napig, tehát 2025-ben is megélhetést biztosítanak a környéken élőknek: kolontáriaknak, devecserieknek, somlóvá­sár­helyieknek, úrkútiaknak, halimbaiaknak, tüskeváriaknak. 

Az Ajkai Timföldgyárat, amelynek a Mal Zrt. a tulajdonosa, 1942-ben alapították Tósokberéndi Timföldgyár néven. A Mal Zrt. ajkai gyártelepén a bauxitot több technológiai lépésben dolgozzák fel: törik, lúgokkal keverve nedvesen őrlik, melegítik, majd nyomással oldják ki alumínium-oxid-tartalmát. A vörösiszap a timföldgyártás mellékterméke, amelyet a bauxit feldolgozása során hoznak létre. A színe a benne lévő vas-oxidoktól vörös, az állaga sűrű, iszapszerű, a kémhatása pedig erősen lúgos – ezért olyan veszélyes az élővilágra és az emberi bőrre. 2010-ben a gát átszakadásakor ez a maró anyag szó szerint hömpölygő árként zúdult a településekre. Kolontáron átzúdult, Devecserben pedig 19 utcában több házat összedöntött az árhullám. A mérleg hamar megvolt, a vörösiszap Devecserben 275, Kolontáron 51, Somlóvásárhelyen 39 házat öntött el. A rendőrség, a honvédség, a katasztrófavédelem vegyvédelmi ruhás egységei ettől fogva mindent megtettek az életveszély elhárításáért, a nyugalom megőrzéséért. A Torna-patakon át a szennyeződés a hazai vízbázist is veszélyeztette, ezért például egymillió liter ecettel próbálták semlegesíteni a lúgos kémhatást, a Marcalba, a Dunába pedig hasonló okból 1500 tonna gipszet juttattak a szakemberek. 

A bauxitfeldolgozó iparágban világviszonylatban nem történt még hasonló katasztrófa. Az eset nagy visszhangot váltott ki a médiában, Magyarország bekerült a világhíradók vezető anyagába. A történtek hatására elrendelték Franciaország egyetlen, vö­rös­iszapot tároló létesítménye, a Bouches-du-Rhone megyében fekvő Gardanne bauxitfeldolgozó üzem ellenőrzését, a cseh tűzoltóság pedig az összes vegyi üzemben és iparvállalatnál rendkívüli ellenőrzésekbe kezdett. Ukrajnában a mikolajivi timföldgyárat és a zaporizzsjai alumíniumkombinátot érintette soron kívüli, átfogó vizsgálat. 

∗

A sokat látott katasztrófavédelmi dolgozók visszaemlékezései Devecserből, Kolontárról. 

„Akkor még jött az iszap. A terepviszonyoktól függött a mélysége, a házak között és az udvarokban jóval derékon felül volt. Minden fordulónál nagyon féltem, hogy elesek. A második házból egy idős embert hoztam ki, amikor az egyik lábammal beleléptem valamilyen mély gödörbe – pár centin múlt, hogy nem merült meg a mellesnadrág, nem vágódtunk bele az iszapba” – ifj. Németh Sándor ajkai tűzoltó főtörzsőrmester, 2010. 
„A patakon túl élők voltak nagyon elkeseredve, de mi oda nem tudtunk átjutni, mert már az első hullámok lerombolták a hidat. Szörnyű élmény volt, hogy tudtuk, ott túl nagy bajban lehetnek az emberek, de most nem segíthetünk rajtuk, meg aztán a hídon, a patakon innen is menteni kellett a házakban rekedt lakosokat” – Sághy-Takács Krisztián ajkai tűzoltó őrmester, 2010. 

„Ötödikén jöttem Kolontárra. Katasztrófa volt, siralmas. Három, három és fél méter magasan minden csupa iszap volt. Akkor még az eltűnteket kerestük. Csak nappal lehetett dolgozni, mert az emésztő tetejét is elvitte az áradat, féltem, hogy valaki beleesik. Először a felháborodás lett úrrá legtöbbünkön, aztán már csak a szomorúság maradt” – dr. Zoltán Ferenc tűzoltó ezredes, tűzoltósági főfelügyelő, 2010. 

„Amikor Devecserre érkeztünk, még folyt az utcákon az iszapos víz. Döbbenetes volt a látvány. A tűzoltó kollégák szemében viszontláttam azt a hitetlenkedést, amit én is éreztem, mert ép ésszel azt gondolná az ember, hogy ilyen nem történhet meg, de mégis megtörtént. Az is lehangoló volt, amikor napok múlva láttam, ahogy egy egész élet munkáját, egy korábban gyönyörű házat a munkagép húsz perc alatt a földig rombol. Felfoghatatlan volt” – Czomba Péter tűzoltó alezredes, megyei igazgató, 2010. 

„Elborzasztott, amit ott láttam. Pályafutásom során átéltem ciánszennyezést, pusztító árvizeket, sok mindent, azt hittem, nekem már nem tudnak újat mutatni. Ehhez képest egy vadonatúj kihívás elé állított az élet mindannyiunkat. Túlzás nélkül állíthatom, hogy megfeleltünk ennek a kihívásnak. Mérhetetlenül büszke vagyok azokra a hivatásos kollégákra, akik gondolkodás nélkül gázoltak az iszapba, hogy tegyék, amit esküjükben vállaltak” – dr. Bakondi György tű. altábornagy, országos katasztrófavédelmi főigazgató, 2010. 

„Ilyen vörös világot eddig még nem láttam. A házak, az utcák, a fák, de még az emberek is azok voltak. Az első gondolatom az volt, szerencse, hogy ez nem éjjel történt, annak beláthatatlan következményei lettek volna. A leghátborzongatóbb élmény az első kolontári házak bontása volt: mindegyiknél megszólaltak a harangok. Ez hátborzongató volt…” – Dobson Tibor tű. ezredes, hivatalvezető, 2010. 

„Biztos vagyok benne, hogy a házaknak lelke van. Mindenki, aki valaha élt, örült, sírt, álmodott, született és meghalt ott, a ház lelkének része lesz, de valahogy külön életük is van, tőlünk függetlenül. A rombolás ideje alatt csak álltunk némán, könnyes szemmel bámultunk, és mind hallgattuk a templom tornyát, ami minden térdre zuhanó, majd elterülő háztól hosszú, komor harangszóval búcsúzott” – Töttős Györgyi pv. főhadnagy, szóvivő, 2010. 

„Kísértetvárosnak látszott Kolontárnak az a része, amin végigsöpört az iszap. Álltam ott, néztem a néptelen, vörös házakat, a pusztítás ezer nyomát. Fényképeket akartam csinálni, de csak néhányat voltam képes. Úgy éreztem, tiszteletlenség” – Berkes Viktória pv. főhadnagy, főosztályvezető-helyettes, 2010. 
Az idézetek forrása: Katasztrófavédelem című újság 2010. novemberi száma. 

∗

Október 13-ra kilencre emelkedett az iszapömlés halálos áldozatainak száma. A 10. ember november 5-én hunyt el a kórházban. A nemzetközi médiumok már november elején levonultak a helyszínről, ugyanis egy másik hír vált vezető anyaggá: Chilében, az Atacama-sivatag réz- és aranybányájában rekedt 33 bányász közül 69 nap után felhozták az első két túlélőt. 

A magyar kormány összesen 38 milliárd forintot fordított a vörösiszap-katasztrófát követő károk felszámolására, ebből 21 milliárd forintot a környezeti elemek helyreállítása emésztett fel. Mindenki részesült a kárenyhítésből, aki vállalta a feltételeket, új otthonhoz jutott, elveszett javait is pótolhatta. A kormány a károsultak támogatására létrehozta a Magyar Kármentő Alapot, az ebben összegyűlő több mint kétmilliárd forintot Devecser, Kolontár és Somlóvásárhely fejlesztésére, új munkahelyek teremtésére és a lakókörnyezet élhetőbbé tételére fordították. Az otthonukat elveszítő emberek új vagy használt lakás vásárlásáról dönthettek. Devecserben 87, Kolontáron 21 új ház épült a károsultaknak. 
Kolontáron egy vörösiszappal átitatódott melléképület szolgál a 15 évvel ezelőtt történtek mementójául. Belül, a falán emléktábla, rajta felirat: „Az emberi kapzsiság és hanyagság természeti és emberi áldozataiért.” Az emlékpark másik részén, az életfánál márványtáblába vésve az áldozatok neve olvasható: Fuchs Jánosné, Fürst Ferenc, Fürst Ferencné, Juhász Angyalka, Pados Zsolt, Stumpf Anna, Stumpf Ernő, Szanyi János, Szanyi Jánosné. 

Pados Zsoltnak a fahídnál is van emléktáblája. A fia­talember menteni indult terepjárójával, azt ugyan látta, hogy a korlát ép, de azt nem tudhatta, hogy a járórészt már elmosta az iszap, így autója belecsúszott a mély iszapba, s ő hősi halált halt. 

A Mal Zrt. vezetői és illetékesei ellen indított per a független magyar bíróságon 2012 őszén indult. Hatvanezer oldal nyomozati anyag birtokában a Veszprémi Törvényszéken kezdték a tárgyalást arról, hogy egy magáncég hibájából történt katasztrófáért ki a hibás. A bíróság 10 ezer oldal jegyzőkönyvet vett fel és 752 órás hanganyagot tárolt. Halált előidéző gondatlan köz­ve­szély­okozás vétsége, különösen nagy vagyoni hátrányt okozó közveszélyokozás bűntette, hulladékgazdálkodás rendje megsértésének bűntette, illetve gondatlanságból elkövetett környezetkárosítás vétsége miatt 15 személlyel szemben emeltek vádat. A vádlottak között volt a Mal Zrt. vezérigazgatója, műszaki igazgatója, üzemvezetője, környezetvédelmi előadója, diszpécsere és csőszerelője is. 2016 januárjában mindegyikőjüket minden vádpont alól felmentették, mivel a katasztrófa oka a bíróság szerint „altalaj-eredetű stabilitásvesztés” volt. 

A kolontáriak és a devecseriek tüntettek a bíróság előtt. A másodfokon eljáró Győri Ítélőtábla felül­bí­rálatra alkalmatlannak találta ezt az ítéletet a tanúvallomások nem megfelelő kezelése és a bizonyítékok elemzési hiá­nyosságai miatt, ezért 2017-ben újrakezdtek mindent. Így kapott letöltendő büntetést a két legfőbb vezető, B. Zoltán és D. József. Védőjük fellebbezett, ám a Kúria 2020 novemberében jogerőre emelte a Győri Ítélőtábla ítéletét a vörösiszap-katasztrófa miatti büntetőperben, nem változtatott a korábbi ítéleten, így továbbra is érvényben maradtak a vádlottakkal szemben kiszabott börtönbüntetések. A Kúria az első- és másodrendű vádlottak jogorvoslati kérelmeit elutasította, és fenntartotta a Mal Zrt. volt vezetésének ítéletét. 

Az ajkai katasztrófa után szigorodtak a magyarországi ipari biztonsági előírások. Nagyobb hangsúlyt kapott a veszélyes anyagok tárolásának ellenőrzése, a gátak állapotának folyamatos vizsgálata és a lakosság védelmének megszervezése. Ez a tragédia figyelmeztető példaként szolgál arra, milyen következményei lehetnek a hanyagságnak és a nem megfelelő felügyeletnek. 

∗ 

A devecseri kistérség lakói, már akik maradtak és nem menekültek el biztonságosabbnak tartott vidékekre, ma is magukban hordozzák a tragédiát - derült ki a Vörösiszap-kutatás 2020 elnevezésű projektből, amelyben a szakemberek a katasztrófa utóhatásait vizsgálták. A kutatások elsődleges eredményeiről öt éve számolt be Bartal Anna Mária szociálpolitikus-szociológus, valamint Ferencz Zoltán szociológus-közgazdász. „Soha nem féltünk, mert nem tudtuk, mitől kell félni! Soha nem gondoltuk, hogy ez kiszakad!” „Nem tudtuk elképzelni, hogy milyen ez, és amikor láttuk, az mindent felülmúlt. Úgy jött, mint derült égből villámcsapás!” – nyilatkoztak a helybéliek a tragédiát követően A vörösiszap-katasztrófa társadalmi hatásai címmel megjelent könyvben a túlélők. Egy önkéntes pedig így írta le a katasztrófát: „A pusztítás leírhatatlan volt, se tévé, se fotóriportok nem tudták visszaadni azt a látványt. Ma is beleborzongok, ha annak a férfinak az arcára gondolok, aki épp a háza maradványait nézte, amikor odaértünk. Annyira megrendítő volt, hogy nem tudtam, mit mondjak, nem tudtam mit mondani, mivel biztatni… én aznap hazautaztam, mert nekem volt hova, nekem csak egy nap rettenet volt, míg neki egy élet munkája veszett oda.” 

A kutatás egyik kérdése az volt, hogy fontos-e a katasztrófára való megemlékezés. Például Kolontáron minden évben szervezetten emlékeznek meg október 4-én a történtekről, az érintett települések közül itt a leggyakoribb az emlékezés. Ugyanakkor Somlóvásárhelyen egyáltalán nem tartanak megemlékezéseket. A kutatás szerint azonban a kistérség lakói fontosnak tartják a megemlékezéseket, elsősorban azért, mert „jó emlékezni, hogy a bajban hogyan segítettük a közösség tagjait”. Másodsorban az áldozatok emléke előtt adózni kell, és a gyász az, ami harmadsorban fontossá teszi a megemlékezéseket. Érdekes megfigyelés – mondták a kutatók –, hogy mindezek a fiatal generációban élnek a legerősebben. Ezekben a megtört identitásokban a hősiesség, a közösségi erő megmutatása a vezető motívum, noha az emlékezésekkor még mindig zajlik egy gyászfeldolgozás is, amely az átélt megpróbáltatásokról, a veszteségekről szól. 

A kolontári és devecseri beruházások megítélése pozitívan változott az évek alatt. Akkoriban például az új lakóparkok felépítése viszályt és irigységet szült, sokan feleslegesnek tartották például a „drága” térkövezést. Egyesek összetákolt viskóból összkomfortos kertes házba költözhettek, addig mások kénytelenek voltak az elpusztított otthonaikhoz képest kisebb térben új életet kezdeni. A kutatás eredménye azt mutatja, hogy a kistérség lakói kifejezetten értékelik az infrastrukturális beruházásokat, például, hogy orvosi rendelő épült a devecseri lakóparkban, iskolákat újítottak fel, valamint a foglalkoztatás lehetőségei nőttek.