Nem szép, hanem igazi

Egy rendkívül kedves pöttöm kutya, Pötyi a fogadóbizottság, aki lelkesen üdvözöl bennünket és bevezet a birtokra, ahol a gazda szabadkozik, hogy ne számítsunk rendezett körülményekre, mert itt bizony zajlik az élet és mindenki idehordja a felesleges holmikat, mert tudják, hogy előbb-utóbb felhasználja azokat. 

„Az én birtokom nem szép, hanem igazi, mert van itt minden, ami még jó lehet valamire. Nagyapám szokta mondani: „Fiam, a vantól nem kell félni!” Valóban, bármit akarok csinálni, csak térülök-fordulok és a kupacokban megtalálom a szükséges alkatrészeket.” 

A sasos solymász 

Befelé sétálunk: Nem tudom levenni a szemem egy ülőkéjén gubbasztó madárról. A szalagos álölyv – más néven a Harris-ölyv – mely állat egyébként csapatosan vadászik, és elosztják egymás közt a zsákmányt. 

Aztán megpillantom végre a híres nyúlvadászt is. Miklós biztatására veszem a bátorságot, felhúzom a kesztyűt és hagyom, hogy a karomra tegye Kecsét. Érdekes érzés ilyen közelségből belenézni a fenséges szirti sas szemébe. 

Közben megtudom, hogy a Magyar Solymász Egyesület tagjai különféle védett ragadozó madarakkal vadásznak. Ma Magyarországon hat védett madárfajt lehet solymászat céljára tartani: héját, karvalyt, szirti sast, északi sólymot, Feldegg-sólymot és vándorsólymot. Ma már egyik fajt sem lehet solymászati célra befogni a természetből, kizárólag tenyésztett madarak használhatók. A solymászokról pedig az derül ki, hogy kötelező számukra állami vadászvizsgát tenni, és ott vadásznak, ahová meghívják őket. 

„Szerencsére itt, Cegléden a Széchenyi Zsigmond Vadásztársaság is nyitott a hagyományőrző vadászati módok megőrzésére, teret biztosítva a ragadozó madárral való vadászatra is.” 

Miklós azt sem rejti véka alá, hogy a solymászat nem a kisasszonyok sportja – bár hölgyek is űzik –, és bizony eléggé időrabló tevékenység: 
– A madarat be kell tanítani, röptetni szükséges, a bemutatók és a vadászatok is sok időt igényelnek, de én mindegyiket szeretem csinálni. Kecse eredményei lenyűgözőek, de arra is büszke vagyok, hogy az aggodalmak ellenére – a vadászat során kárt tesznek egymásban a madarak – elkerültük a baleseteket. Az sem árt, ha a solymász jó kondiban van, mert bizony a gazdának szaladnia kell, hogy ott legyen, amikor a madár zsákmányol: el kell hitetni vele, hogy le tudja győzni a zsákmányt, hogy sikerélménye legyen. És vigyázni is kell rá, hiszen előfordulhat, hogy megtámadják: volt rá példa, hogy mialatt elővettem a tőrömet, megharapta a róka. Utána kézzel kellett falatoztatni, míg meg nem gyógyult.” 

Bajban a biológiai sokszínűség 

Ballagunk tovább az őszi, szokatlanul meleg napsütéses időben. Rákérdezek, hogy mi a helyzet a méhészettel. 
„Sajnos már híre-hamva sincs a régi kiváló eredményeknek, jó ideje nagy a gond, a méhcsaládok ötven százaléka elpusztult. Nincs víz, erőltetett a virágzás, nincs nektárképződés. Szenvednek a növények is: a napraforgó nem kapott elég csapadékot, az akác háromszor is elfagyott. Cukorsziruppal és virágporral összegyúrt lepényekkel etetjük őket. De nemcsak a méhek helyzete kritikus, hanem a többi természetes beporzóé is. Veszélyben van a biológiai sokszínűség. 
Sajnos az ember atyaistennek hiszi magát, és túlfogyasztása érdekében kizsákmányolja a környezetét. A folyamatos növekedés ellentétes a természet törvényeivel. A falusiak is úgy akarnak élni, mint a váro­siak, készen kapva mindent. Sokan nem művelik még a kertjüket sem, nem törekszenek önellátásra. Én a Covid-időszak alatt megtapasztaltam, hogy nekem egy évig ki sem kell tennem a lábamat a tanyáról, és úgy is megvan mindenünk. Az emberek sokszor gondatlanok és közömbösek: vegetációs időben fákat vágnak ki és megrántják a vállukat, ha például a lábatlan tücsök a kipusztulás szélére kerül, hiszen az csak egy bogár. Én próbálok életteret adni mindenkinek: műfészkeket rakok ki, nem kaszálok, nem használok vegyszereket. Meggyőződésem, hogy az egészségünk érdekében, tiszta, vegyszermentes, hazai élelmiszert kell fogyasztani és minimálisra szükséges csökkenteni a stresszt. Véleményem szerint a civilizációs betegségek fő oka a rossz minőségű táplálék és a mozgáshiány. 

A régi parasztgazdaságokhoz kellene igazodni, a gazdák mindig tudták, hogy mit és hogyan kell tenni, hogy az mindenkinek – az embernek és a természetnek is – jó legyen. Napjainkban a gazdáknak a hivatalokkal a legnehezebb megküzdeni. A kisgazdálkodókat szinte ellehetetleníti a rengeteg szabályozás. Például a saját portámon nem építhetek oda, ahová akarok.” 

Mindig csak a természet 

Időközben megérkezünk a baromfiudvarhoz: pulykák és néma kacsák szaladgálnak a lábunk körül. 
„Rabosítani kellett őket – azaz le kellett vágni a szárnyukat –, mert leették a paradicsomot.” 

Fotós kollégámmal meglepve tapasztaljuk, hogy kik a baromfiudvar melletti ketrec lakói. Barátságos borzak bújnak elő Miklós hívó szavára. 
„A nagy neve Cuki, ő egy kan. A kicsinek nem adtam nevet: elajándékozom, mert ő is fiú. Hagyják magukat megsimogatni. A solymász és madara közt érdekkapcsolat van, a közös cél a zsákmány. A borzak kedvtelésemre vannak itt, de volt már a háznál róka és aranysakál is, mert szívesen tanulmányozom a dúvadak viselkedését. Van olyan vadász, aki miután megsimogatta a borzot, soha többé nem lőtt rá. De olyan is akad, aki aranysakálra sem lő, mert azt simogatott nálam.” 

Akkor még nem sejtem, hogy én is fogok. Bemegyünk a házba, ahol persze, hogy ölbe kapom a tündéri aranysakálkölyköt. Az ártatlannak tűnő jószág esetében is igaznak bizonyul, hogy a vér nem válik vízzé, azaz él benne a vadállati ösztön: nyakon harapta a vele együtt cseperedő vizslakölyköt. A kis sebes nyakún nem látszik különösebb megrendülés, békésen szuszog a vackán. No, de térjünk vissza a házigazdához. Megtudjuk, hogy némi kitérő után – kiváló tűzoltó volt –, hogy került vissza a természetbe, ahová mindig is vágyott. 

„Ugyanolyan beszédes kis parasztgyerek voltam, mint a szomszéd kisfiú, aki imád itt lenni nálam a tanyán. Ellógtam az oviból és mentem a tanyára a nagyanyámhoz, aki a tésztagyúrástól a kertészkedésig mindenre megtanított. Utáltam iskolába járni: nem éreztem, hogy odavaló lennék, vagy, hogy ott számomra hasznos dolgokat tanítanának. Nem tudtam beilleszkedni, nem értettem szót a kortársaimmal, nem tudtam asszimilálódni. Szerencsére a gyerekeimnek – egy fiam és egy lányom van, már mindketten felnőttek – ez jobban ment. Én mindig az idősebbek közt éreztem jól magam. Nem vagyok szabálykövető ember, mindig belülről jön a késztetés, hogy mit és hogyan tegyek. Ha csinálok valamit, azt szeretem jól csinálni, mindig az élre török. Nem mással, magammal versenyzek. Gyenge fizikumú gyerek voltam, de a határőrségnél, ahol lovas járőr voltam, megjött, a tűzoltóságnál pedig megerősödött az önbizalmam. Bár nehezemre esett a hierarchikus szervezetben a szabálykövetés, de szerettem, mert élcsapatban dolgoztam. Aztán, amikor vesedaganatom lett, újra átgondoltam az életemet. Többször voltam már a halál torkában – háromszor autóbalesetem volt, a határőrségnél pedig véletlenül meglőttek egy kalasnyikovval. Édesanyám azt mondta, hogy nyilván szándéka van még velem az Istennek. Úgy gondoltam, hogy ideje az életre szerződni és visszatérni a természetbe. Az emberek zöme nincs tudatában annak, hogy nincs a helyén és nem a sorsa és a rendeltetése szerint él. Én megtaláltam az utamat: ismerem a természet ehető ajándékait, önellátásra rendezkedtem be, gyűjtöm a gyógyteákat, igyekszem egészségesen, harmóniában élni, és másokat is erre biztatni. A solymászbemutatókkal is arra hívom fel a figyelmet, hogy mennyire sokat tud adni a természet, és hogy nagyobb összhangban kellene élni vele. A természet csodálatosan működő rendszer: a növény- és állatvilág békés körforgásban él ebben a struktúrában, az ember az egyetlen élőlény, amely nem illik bele a folyamatos túlfogyasztásával ebbe a rendbe. Sok előttünk létező civilizáció ítélődött már halálra, érdemes elgondolkodni, hogy mi fog történni, ha nem változtatunk az életmódunkon.”