Provokatív ötletek diadalmenete

Az amerikai Független Művészek Társasága 1917-ben olyan különleges, zsűrimentes kiállítást hirdetett meg, amelyre hat dollár befizetése ellenében bárki bármilyen munkáját beadhatta. Végül mintegy kétezer modern művet vittek a közönség elé New Yorkban. A 30 esztendős Marcel Duchamp, akkor már két éve a tengerentúli városban élő francia művész Fountain, azaz Forrás című (néha Kútként is szerepel) „alkotását” adta be a tárlatra. Az idézőjelet a bizarr ötlet indokolja: Duchamp a J. L. Mott Iron Works szanitercég Fifth Avenue 118. szám alatti vasboltjában vásárolt egy férfivizeldékben alkalmazott fali porceláncsészét, méghozzá a Bedfordshire típusú terméket, amelyet nagyipari méretekben, tízezrével gyártottak. Ezután hanyatt fektette, fekete festékkel R. Mutt névvel aláírta és dátumozta, majd inkognitóját őrizve postán beküldte a tárlatra. 

Álljunk meg egy pillanatra a szignónál: Duchamp pár évvel később egy interjúban azt mondta, a piszoárt­ gyártó cég nevét túl direktnek tartotta volna ráírni, ezért lett a Mottból Mutt; emellett belejátszhatott egy korabeli, Mutt and Jeff című képregénysorozat is, amelyben az alacsony és kövér Mutt figurája tökéletesen megfelelt a tőkésről alkotott általános karikatúrának; az odapingált R. pedig a francia szlengben a pénztárcát jelentő Robert kezdőbetűje. Később számos más magyarázat is született, ismerve Duchamp vonzódását a szójátékokhoz. 

A tárlatot szervező bizottság – amelynek amúgy maga Duchamp is tagja volt – mégis tartott egy előzetes szemlét a beérkezett művek között, és ezen úgy döntöttek, hogy a Forrást nem engedik a nézők szeme elé. Mivel el nem utasíthatták, a kiállítótérben eldugták egy függöny mögé. A művész ezen annyira megsértődött, hogy azonnal lemondott a társaságban viselt vezetőségi tisztéről, és otthagyott csapot-papot. 

És a Forrás is szőrén-szálán eltűnt. Mindössze egyetlenegy fényképfelvétel maradt fenn róla Alfred Stieglitz amerikai fotóművésztől, amely megjelent a Duchamp által is szerkesztett, összesen két számot megélt The Blind Man (A vak ember) című lapban – mint „a mű, amelyet kizsűriztek a kiállításról”. A műalkotás rendkívül híres lett, olyannyira, hogy a művészt 1950-ben felkérték egy New York-i kiállításra, hogy „rekonstruálja” művét. Vállalta: Duchamp egy éppen akkor kapható, az eredetire erősen hasonlító piszoárt ugyanúgy aláírt az „R. Mutt 1917” szignóval. Évekkel később ugyanezt megismételte egy párizsi, majd egy stockholmi bemutató számára, aztán 1964-ben egy milánói galerista kezdeményezésére több darabban „újraalkotta” az eredeti piszoár hasonmásait. Jelenleg 15 példány ismert a világban a Duchamp által összesen szignált 17 darabból. 

Martos Gábor művészeti író – aki az ezredforduló óta foglalkozik intenzíven a műkereskedelem világával, számos könyv szerzője, és a témában doktorált – nemrég egy teljes előadást szánt a Forrásnak a budai Képező Galériában. Ugyanis amikor Nagy-Britanniában 2004 decemberében egy felmérés során megkérdeztek ötszáz, a képzőművészeti életben aktívan részt vevő szakértőt, hogy a XX. században szerintük melyik műalkotás gyakorolta a legnagyobb hatást a művészet történetére, annak alakulására, akkor a Duchamp-piszoár végzett az élen. Az összesített vélemények alapján a harmadik helyezett Andy Warhol Marilyn Monroe szitanyomat-sorozata, a második pedig Picasso Avignoni kisasszonyok című festménye lett. 

Mennyit ér ma egy Duchamp-piszoár? Az egyiket 1999-ben a Sotheby’s New York-i aukcióján jutalékokkal együtt több mint 1,7 millió dollárért (akkori árfolyamon számolva nagyjából 470 millió forintért) vette meg egy görög műgyűjtő. Ezzel az árral jóval megduplázta akkor Duchamp addigi, 607 500 dolláros aukciós rekordját. De egy-egy különleges vizeldecsészével büszkélkedhet ma többek között a San Franciscó-i, az ottawai és a párizsi modern művészetek múzeuma is. 

– A Forrás teljesen új irányt szabott annak a kérdésnek, hogy mi a művészet. Duchamp ugyanis úgy tette fel – először – ezt a kérdést, hogy mitől művészet az a tárgy, ami egyébként a férfivizeldékben ezerszámra nem az, és ezzel a gesztussal művészetelméleti gondolatok egész seregét indította el – véli Martos Gábor. – Könyvtárnyi irodalma született, továbbá számtalan parafrázisa; hogy csak egyet említsünk: Sherrie Levine 1991-ben aranyból öntötte ki. 2017-ben, a mű születésének századik évfordulóján a párizsi Centre Pom­pidou-ban kiállítást rendeztek, ahol több mint 850(!) fotót állítottak ki a legkülönbözőbb megjelenéseit megmutatva. 

Duchamp megalkotta a ready made kategóriát, amikor az alkotó egy (vagy több) már létező dolgot helyez középpontba, vagyis magát a tárgyat nem ő hozza létre, viszont azt az általa kigondolt helyen és módon helyezi el. Egyébként a hatvanas évektől egyre inkább teret nyert az elképzelés, hogy a gondolat, a koncepció az elsődleges, és nem maga a létrehozott műtárgy; az ennek szellemében alkotó képzőművészeket konceptuális művészeknek nevezik ma is. 

∗ 

Az ötlet diadalának nevezhetjük a következő esetet is. Ausztrál halászok 1991-ben kifogtak az óceánból egy négy és fél méteres tigriscápát, amiért a 26 éves brit képzőművész, Damien Hirst 6000 fontot fizetett. Akváriumot építtetett neki, feltöltötte ötszázalékos for­mal­dehiddel, belehelyezte a – ne szépítsük! – döglött halat, és a következő címet adta a kompozíciónak: A halál fizikai lehetetlensége egy élő tudatában. 
London egyik legjelentősebb műgyűjtő-műkereskedője, Charles Saatchi már 50 ezer fontért vásárolta meg a műtárggyá előléptetett cápát. Sok pénzt ölt bele, hogy a világban Berlintől New Yorkig utaztassa és kiállítsa a híres tetemet – miközben Hirts megkapta az ötletért a Turner-díjat, a nyugati világ legrangosabb művészeti elismerését. 

Elindult egy öngerjesztő folyamat, amelynek eredményeképpen tizenkét év elteltével Saatchi 12 millió dollárért (akkori napi árfolyamon számolva majdnem 2,2 milliárd forintért) adta el a cápát egy amerikai műgyűjtőnek, Steven Cohennek – aki egyébként később a New York-i Metropolitan Museum of Artnak ajándékozta. 

Számoljunk csak! – biztat a művészeti író. A cápa csak műalkotásként 125-szörös áremelkedést ért el, a halászoknak fizetett vételárhoz képest pedig több mint ezerszeres a növekedés. Ebben a történetben minden benne van, ami a műkereskedelmet jellemzi: minden éppen annyit ér, amennyit adnak érte! 

∗ 

Martos Gábor kedvencei közé tartozik a rejtőzködő brit graffitiművész, Banksy is. Emlékezetes, hogy 2018-ban a Lány lufival című stencilezett képe egymillió fontért kelt el a Sotheby’s londoni árverésén, de a leütés pillanatában félig megsemmisítette önmagát: egy beépített aprítógép csíkokra darabolta a megdöbbent közönség előtt. A zseniális ötlet sokakat bosszantott, ugyanakkor másokban meg mély gondolatokat gerjeszt: hogyan lehet egy különleges, váratlan gesztussal átformálni az emberek gondolkodását a műkereskedelemről, a művészet értékéről? 

A szakíró nincs egyedül a „Bank­sy-imádatával”: 2017 nyarán több mint kétezer brit művészetkedvelőt kérdeztek meg arról, hogy mi a kedvenc műalkotásuk, és ezen a felmérésen pont ez a lufis kislány győzött, aminek az eredeti graffiti­változata először 2002-ben jelent meg egy kelet-londoni üzlet falán. Két év múlva jött ki a printváltozata, 150, Bansky által aláírt és 600 aláíratlan példányban. Napjainkban 150 és 220 ezer font (körülbelül 70 és 103 millió forint) között cserélnek gazdát az aláírtak, az állapotuktól függően. 

A „ledarálásnak” köszönhetően hétszentség, hogy ma ez a világ legismertebb kortárs műalkotása – tartja Martos Gábor, aki szerint Banksy esetében egyértelműen­ kijelenthető, hogy munkáinak villámgyors értéknövekedésében a műkereskedelem játszotta az elsődleges szerepet. Az árveréseken elért anyagi sikerek hatására Banksy jelentősebb bristoli graffitijeit a város tanácsa műemlékvédelem alá helyezte (amikor egy vandál „kolléga” megrongálta az egyiket, a város saját pénzén restauráltatta azt), bizonyos munkáit ma már világszerte plexilapokkal védik. Volt olyan graffitije, amit vevője az épületből kibontott fallal együtt vitt haza. 

∗ 

Andy Warhol amerikai képzőművész azt mondta: „A jó üzlet a legnagyobb művészet.” Martos Gábor a Képező Galériában elmesélte Tracey Emin My bed (Az ágyam) című kortárs alkotásának történetét. A brit művész 1998 nyarán egy mély dep­ressziós időszakból próbált kilábalni, amikor egyszer csak rápillantott saját, hetek óta vetetlen ágyára. A szoba kaotikus volt: cigarettacsikkek, üres italosüvegek, használt óvszerek, vérfoltos lepedők, szétdobált ruhák. Emin ekkor döbbent rá, hogy ez a szoba – minden szennyes részletével együtt – pontosan tükrözi akkori lelkiállapotát. 

A vetetlen ágyat, a körülötte heverő tárgyakkal együtt, a saját életének installációjaként mutatta be 1999-ben a londoni Tate Gallery híres Turner-díj-kiállításán. A mű elképesztő vitákat kavart: egyesek megbotránkoztak a „szemétkupacon”, mások viszont az őszinteség, a sebezhetőség és a női testiség merész ábrázolását látták benne. Korszakos jelentőségűvé vált, mert megmutatta, hogy a kortárs művészet nem feltétlenül esztétikus – elég, ha igaz és személyes. 

A történet folytatása sem kevésbé izgalmas. A művet 2000-ben egy londoni gyűjtő 150 ezer fontért vásárolta meg. 2014-ben, amikor újra árverésre került a Christie’snél, már 2,5 millió fontért (akkori árfolyamon több mint egymilliárd forintért) kelt el. A Tate rendszeresen kiállítja, a közönség pedig még mindig ugyanúgy vitatkozik rajta, mint 25 évvel ezelőtt. 

∗

Ha az utóbbi időszak legmegosztóbb esetét keressük, valószínűleg sokaknak Maurizio Cattelan olasz konceptuális művész Comedian című installációja jut az eszébe: 2019-ben szürke szigetelőszalaggal egy banánt ragasztott a falra Miamiban, a világ egyik legrangosabb művészeti kiállításán. Az alkotás a fogyasztói társadalom és a műtárgypiac abszurditását gúnyolta. A performansz további hírnevet kapott, amikor egy másik művész egyszerűen megette a banánt (mondván: éhes volt), úgyhogy újat kellett hozni. 
A műből akkor három hitelesített példány készült, ebből kettő egyenként 120 millió dollárért kelt el – a vevők tanúsítványt kaptak, nem magát a gyümölcsöt. Tavaly decemberben az aukciót megszervező Sotheby's „a kortárs művészet egyik legragyogóbb provokatőrének” nevezte katalógusában Cattelant, aki „állhatatosan, jelentőségteljes, szemtelen és gyakran vitatható módon dúlja fel a művészeti világ status quóját”. Az árverésen 6,2 millió dollárt fizetett a vevő az egyik, Miamiban eladott Comedianért – a vevő most is „csak” egy hitelesítő okmányt kapott, amely feljogosítja arra, hogy a falra ragasszon egy banánt és Comediannek nevezze azt. Számoljunk csak: ötvenszeresére nőtt az értéke öt év alatt! 

∗ 

Higgyék el, lehet még fokozni az abszurditásokat a művészetben és a műkereskedelemben! 2018 októberében a Christie’s londoni aukcióján Piero Manzoni olasz művész Merda D’Artista (A művész ürüléke) feliratú egyik konzervdoboza 182 500 fontért (77,2 millió forintért) talált új gazdára. Ebből a „műből” Manzoni 1961-ben összesen 90 példányt „készített”, és ráadásul – legalábbis a rossz nyelvek szerint – felirata ellenére nem is a művész valódi saját ürüléke van a leforrasztott konzervdobozokban, hanem egyszerűen­ csak gipsz. Ez persze pofonegyszerűen kideríthető lenne, ha valaki felbontaná a drága pénzen megszerzett konzervet – de akkor, ugyebár, oda lenne a műalkotás. 

A londoni Tate Gallery 2000-ben döntött úgy, hogy megvásárolja az akkor épp eladóvá vált 4. számú példányt. Hát, nem kevés támadás érte, hogy mire költik az adófizetők pénzét… 

Joggal merül fel a kérdés, a maga nyersességében: minden szart megvesznek a műgyűjtők?! Igen, válaszolja meg Martos Gábor, ha az művészet. Márpedig, ha akad a világon 90 rajongó, aki ezért pénzt ad, akkor ez ettől kezdve művészet. Merthogy az alkotó előtte „felépítette magát”, a neve már ér annyit, hogy áldozzanak akár az ürülékére is. Csinálja utána bárki!