Téglák a falban

A szatmáriak emlékezetébe örökké beivódott 1970. május 14. Az volt az a nap, amikor a Szamos több helyen is átszakította a töltést, s elöntötte a vidéket. Több mint harminc település került víz alá, sok-sok ezer ház omlott le, volt falu, ahol a templomon kívül egyetlen épület se marad épen. Nagygécre is betört a víz, itt is kitelepítették a lakosságot. 

Az ár levonultával hatalmas munka kezdődött. Fél év alatt újjáépítette az ország a lerombolt falvakat, őszre minden, földönfutóvá vált család új otthonba költözhetett. Kivéve Nagygécet, meg még négy másik szatmári települést, Nagyhódost, Gabolcot, Kishódost, Komlódótfalut. Itt nem épült semmi, mert egy hatalmas árapasztó tározót gondoltak oda a szakemberek. A térségre Románia felől tört az árvíz, ezért annak le­­vo­nul­tával meg is építettünk egy nagy gátat, ami megvédheti az Erdőhátat, Fehérgyarmat környékét az újabb romániai ártól, de valami elképesztő indíttatásból – talán, hogy a „testvéri” Románia meg ne sértődjék, hogy túl közel húzzuk fel az országhatárhoz a töltést – az említett öt falut kirekesztették a biztonságos zónából. 

Azt a négyet azonban nem érdekelte a gát meg az építkezési tilalom. És a más falvakban, városokban ajánlott új házak sem. A hatalom tiltása ellenére visszamentek a falujukba, megreparálták a sérült házai­kat, s ott folytatták az életet, ahol az ár miatt félbehagyták. Igaz, Géccel ellentétben a Hódosokon, Garbolcon, Komlódtótfaluban a legtöbb ház sértetlen maradt. De Gécnek is megmaradt több mint a fele, ám akkora volt a lakókon a hatalom nyomása, hogy a kitelepítettek nagy része ide már nem tért vissza, elfogadta a Csengerben, Csengersimán, Fehérgyarmaton felkínált csereházat. De költöztek innen Mátészalkára, Pestre, Nyíregyházára is, s még a messzi Dunántúlra is jutott géci. 

∗ 

Vagy negyven éve, a nyolcvanas évek derekán jártam először arrafele. Szép ősz volt, s nagy szárazság, az Erge is majdnem kiszáradt. Az Erge egy széles medrű patak, vagy inkább folyócska, valahol a mai Romániá­ban ered, s megy a Szamosnak, már ha van benne víz. 1970-ben persze volt, az árhullám eleje is azon tört be a faluba. Egy kis, korlát nélküli híd vezet át rajta, ott már vége a falunak. 
Ott, az utolsó házban ismerkedtem meg Vári Andrással, aki éppen murkot ásott, s szidta az eget, hogy nem ad esőt, szikrázik az ásó a kemény földben. Különleges egy öreg volt az én Vári Andrásom, Nagygéc utolsó igazi csordása. A falu túlsó végén lévő házukat elmosta a víz, s elfogadta az új házat Csengerben. Majd' egy évtizedet húzott le a Szamoson túl, aztán gondolt egy nagyot. Addig mesterkedett, míg talált egy családot, akikkel megegyezett, hogy azok beköltöznek a csengeri házba, s cserében építenek egy másikat neki Gécen. Úgy is lett. De nem volt annak a háznak semmi engedélye, s ez még csak hagyján! Mindenféle bontott anyagból készült, ki-be járt benne a szél. 

Vári Andrásnak mégse ez volt a legnagyobb baja. Hanem az, hogy nincs már szólni senkihez Gécen. Pláne télen. Mert tavasszal, ősszel sokan visszajönnek még művelni a kerteket, de télen…, esténként! Ő is áll az ablak előtt, nézi a holdsütötte tájat. A havon futkározó nyulakat. Mennyit meghurkolt ő annak idején! Volt olyan tél, hogy húszat-harmincat. Megnyúzta őket, bőrüket meg eladta a csengeri zsidónak. Megvolt a jövő téli két kis hízó ára. 

Még sokáig visszajártam az öreg csordáshoz, de egyre többször hajtogatta, hogy nem marad ő már sokáig Gécen. Keres egy öregotthont, azt se fogja mondani, hogy isten véled, nagygéci harangszó. És be is váltotta a fenyegetését. Elment a géci harang után, túl a gáton, túl a Szamoson, talán fel a Nyírbe, ahová a szóbeszéd szerint a harangot vitték. 

De én azért még jó sokáig csatangoltam a faluban, pedig akkor már csupán hat család lakta. Csúcs Sándor, Csúcs Imréné, Gaál János, Gaál Ferenc, Gaál Sándor, s az én Vári Andrásom. Írtam is mindenfelé, hogy le ne bontsák a halódó templomot, hogy hozzák vissza az elvitt harangot, hogy tisztítsák meg a hősi emlékparkot, hogy javítsák meg a villanyt, sehonnan se jött soha válasz, persze. Pedig egy idő után kezdett éledezni a falu. Még egy emlékezetes falunapon is részt vehettem, ekkor már egyre többen tértek haza, ha csak látogatóba is Gécre. Gyönyörűen helyrehozták a templomot, kitisztították a parkokat, temetőket, még egy szép kis tájház is épült…, csak éppen már akkor nem volt kihez mennem. 

∗ 

Nem is néztem én sokáig Gécnek. Most, néhány napja aztán felkerekedtem megint, s letértem a Szatmárnémeti felé menő főútról Gécnek. Gyönyörű ősz volt, a kőrisfák már sárgultak, de a szilfák még nyári zölden pompáztak. S velem együtt nézték, hogy mi az a nagy forgalom a faluban. Traktorok jöttek-mentek, a földeken meg kombájn mohogott. Vágták a tengerit meg a forgót. A kertekben ugyan nem volt senki, de néhány kivétellel minden porta katonásan rendbevágva. Látszik, hogy gazdája van mindnek. 

– Hát az a baj, hogy a legtöbbnél túlságosan is sok a gazda – szólt ki a pótkocsis traktorjából egy korosabb férfi, aki arra várt, hogy mehessen a tengerijéért. Mint kiderült, a templom mellett álldogáló traktor vezetője csengersimai lakos, de annak idején ötvenéves bérleti szerződést kötött itt nyolc telekre, és most nem tudja, mi lesz a telkek sorsa, mert hiába szeretné megvenni azokat. Minden teleknek ugyanis tíz-tizenöt, meg a jó ég tudja, mennyi örököse van, azt kibogozni lehetetlen. Ráadásul az egyik örökös Mátészalkán, a másik Nyíregyházán, a harmadik Gödöllőn, a negyedik az Ormánságban. Meg hát a ma is érvényben lévő építési tilalom…! 

Vannak így jó páran, kész csoda, hogy mégis ilyen példás a rend a lakatlan faluban. Jártam én már rengeteg olyan népes településen, ahol nem csak az udvarokon, de a köztereken is nyakig ér a dudva, és szemét borítja a járdákat, árokpartokat. Itt viszont egyetlen elhajított zsebkendőt se látni, a közterek pedig az angol parkokat is meghazudtolják. A legfőbb érdem egyetlen emberé, akinek Juhász Ferenc a neve. Tősgyökeres nagygéci, de Csengersimán lakik, onnan jár át majd' mindennap Gécre, s vágja a füvet, fogadja a vendégeket, feleségestől takarít a látogatók után. 
Ingyen. 

– Ilyen a lelkem – mondja laikus tömörséggel, mikor arról faggatjuk, hogy miért teszi ezt, hiszen Krisztus koporsóját se őrizték ingyen, másutt egy két-háromszáz négyzetméteres udvar lekaszálásáért is húsz-harmincezer forintot kérnek. – Ötéves voltam, mikor Simába költöztünk, akkor vitte el Gécen a házunkat a víz. Jóformán nem emlékszem semmire a régi házunkból, de arra az éjszakára igen, amikor dörömböltek a házunk ajtaján. Betört a víz a faluba, azonnal meneküljünk. Apánknak arra se volt ideje, hogy a tehenünket szabadon engedje, szegény a jászolhoz kötve vészelte át a tragédiát. A beomlott tetőt a hátán tartotta, de túlélte, az árvíz után még sok-sok évig szolgálta a családot. 

A gyönyörűen felújított templom előtt állunk, ami kis híján a falu sorsára jutott. A hívek nélkül maradt majd' nyolcszáz éves épület sokáig egy dzsungel közepén állt, s még az is felmerült, hogy lebontják, s átköltöztetik a nyíregyházi múzeumfaluba. 

De ez aztán már mindennek a teteje volt, hatalmas tiltakozóhullám indult, s láss csodát, nemhogy elmaradt a költöztetés, de alapos régészeti feltárás, majd műemléki helyreállítás következett, s pár éve egy tökéletesen rendbehozott, Árpád-kori templomban gyönyörködhet az ide látogató. Sokan jönnek, de a Covid előtt még többen, sokkal többen jöttek. 

Most nincs senki, de nem is baj, nyugodtan lehet kóborolni a templom melletti téren álló emlékparkban. A kéthektáros parkban őshonos gyümölcsfák ligetében kétszáz emlékoszlopon Kárpát-medencei települések üzennek az utókornak. Egészen aprócska falutól a száz­ezres nagyvárosig mindenféle település elküldte üzenetét. Az oszlopokon több mint háromezer üzenet olvasható. A többség a saját gondolatát írta meg, de sokan például Kölcsey Ferenc, Ady Endre, Wass Albert, Vörösmarty Mihály, Széchenyi István, Babits Mihály sorait tolmácsolták. 

A legtöbb üzenet, pontosan 1004 Erdélyből érkezett, de jöttek a Kárpát-medence minden pontjáról. Olyan neveket olvasunk, hogy Kisharangláb, Taksony, Sep­­sikőrispatak, Györköny, Sajókeszi, Resicabánya, Szászhermány, Déva, Ungbükkös. Néhány idézetet fel is jegyzünk. A simaságiak például azt írják, hogy „Kis nemzetek a fiaik által lesznek naggyá”. A felvidéki szőgyéniek meg azt, hogy „Magyar! Bárhol élj, tudd te is, egy csepp vagy a nemzet tengerében!”. A temesközi Ótelek pedig, amit szintén elvitt az ár tizenöt éve, azt küldte: „Őseidnek gyökeréhez, nemzetednek szent nevéhez ne légy hűtlen soha”. És még egy idézet, mégpedig a Hargita lábáról, a 20 fős Kárpitusról: „Nekem ti vagytok a hazám, más földet nem ismerek." 
Elmondhatja ezt magáról Juhász Ferenc is, aki a közeli országhatáron szolgált vámosként, de korkedvezménnyel nyugdíjba jöhetett, s kezdettől elnöke a Nagygécért Közhasznú Egyesületnek, melynek rengeteg mindent köszönhet a falu. 

Tulajdonképpen az ő állhatatos kiállásuk eredménye az, hogy a nemzeti emlékezet egyik fontos oszlopa lett a térképen már nem szereplő település, mely az emlékezet szerint Szatmár egyik legszebb faluja volt egykor. Négy szép kúria is állt itt egykor. Szomjas Lajos úrilakja volt talán a legismertebb. Már csak a lakója miatt is, az egykori földművelési államtitkár háza kedvelt találkozási pontja, s számtalan jótékonysági akció kiindulópontja volt Szatmárban. 

∗ 

A kastély parkját kettévágta az Erge, a túlsó fele ma egy frissen zöldellő kaszáló. Juhász Ferenc vette meg a rendszerváltás után, mint ahogy a régi kúriához tartozó magtárt is, amit a megsemmisüléstől mentett meg. Ha teljesen rendbe hozza, egy kis múzeumfélét, kiállítótermet szeretne benne létrehozni, ahol festők, írók, költők találkozhatnának havonta, kéthavonta. A hozzá tartozó félhektárnyi park is most formálódik, seregnyi egzotikus fa, bokor talált ott gazdára. Juhász Ferenc ugyan nem kertész, de van már neki gyakorlata a faültetésben. Az emlékpark hatszáz gyümölcsfáját is ő kerítette. Arasznyiak voltak, mikor megvették, aztán ő lecsemetézte, s mikor kétméteresek lettek, kikerültek a végleges helyükre. 
– Ott állt a kúria – mutat kicsit távolabbra –, annak az ebédlőnek köszönhetjük, hogy 1920-ban nem lettünk mi is a románoké. 

A határmegállapító antant delegáltjai több ízben is a Szomjas-féle úrilak vendégei voltak, az italokat a háziúr felesége, Czerjék Csilla szolgálta fel – cselédruhában. Az antanttisztek franciául társalogtak, s abban a hiszemben voltak, hogy úgyse érti őket senki ebben az isten háta mögötti faluban. Álmukban se gondolták, hogy a „cselédlány” öt nyelven beszél, természetesen franciául is kiválóan. Ellentétben a delegáció többi tagjával. Ezt később maga Czerjék Csilla mondta el, hogy a francia tiszten kívül a többiek csapnivalóan beszélték a franciát. Az ideiglenes döntés értelmében a falu Magyarországon marad, de a románok hőbörögtek, hogy hozzájuk kell csatolni. Ezen morfondírozott ebéd közben az antant, de aztán Szomjas Lajos lépett. Sürgősen Pestre utazott, s előadta ottani befolyásos barátainak, hogy miben mesterkedik az antant meg az oláh. S csodák csodájára, Nagygéc maradt Magyarországon. 

Csoda volt ez akkoriban, mint ahogy az is csoda, amin az utóbbi tizenöt-húsz évben átment ez a falu. A térképen ugyan már nem szerepel, de Nagygéc ma is él, és nem csak a nagygéciek lelkében. Az emlékoszlopokon az a háromezer üzenet háromezer, magyarok lakta falut, várost is jelent. Mindegyik üzenet egy-egy tégla az árvíz utáni Nagygéc falában. 

A viharsarki Örménykút üzenete is egy tégla a háromezerből, de talán a legfontosabb: „Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán…”