A Kisképző titokzatos kincsei

Ha a szellemet korlátozza a diktatúra, akkor a szellemesség az ellenállás egyik formája. Ebben az iskolában a kommunista rendszer idejéből szám­talan humoros legenda maradt fent a folklór részeként, ezek közül egyet osztott meg velünk az iskola történelemtanára, Salamon Gábor, aki annak idején itt diákoskodott, majd hosszú évtizedek óta itt is tanít. 
Ez a legendás történet a sok közül valamikor a hetvenes évek elején esett meg. Szalai Zoltán (Kockától az aktig című könyve a rajztanítás alapműve) neves művésztanárt egy kritikus és erős személyiségnek ismerték, aki a Kádár-rendszert nem nagyon szerette. Két kollégája, Újváry Lajos (rajztanár festőművész) és Blaskovics Aladár (matematikatanár) egy igazi gentlemanfigura, elhatározták, hogy megtréfálják. Szalai Zoltán ugyanis állandóan azt magyarázta a többieknek, hogy Blaskovics mennyire hasonlít Kádár Jánosra, és szerinte azért, mert a pártvezető féltestvére, csak leplezi. 

Egyszer, amikor Szalai és Blaskovics kettesben maradtak a tanáriban, egy emelettel lejjebbről, a szobrász szakról Újváry feltelefonált a tanáriba, és elváltoztatott, pattogó hangon beleszólt a kagylóba: „X. Y. őrnagy vagyok Kádár János titkárságáról, sürgősen beszélnem kell Blaskovics elvtárssal, a főtitkár elvtárs keresi.” Szalai döbbenten hívta oda a készülékhez a matekos kollégáját, aki aztán a következő monológot rögtönözte a képzeletbeli főtitkárral: „Halló! Szervusz, János, tényleg te vagy az? És jól vagy, Mariska is jól van? Én jól vagyok, de meg vagyok lepve, hogy hívsz, ja, hogy sürgős. Vadászatra menjek veletek? Miért, ja, hogy Brezsnyev elvtárs is ott lesz. De hát nincs ruhám, de kedves vagy, a szabód címét is megadod, köszönöm.” 

A tréfa olyan jól sült el, hogy Szalai tanár úr lerobogott a többi kollégához, és diadalittasan hajtogatta: „Ugye, megmondtam, hogy ő a Kádár féltestvére!” 
A többiek ekkor már megsajnálták, és elárulták, hogy csak egy átverés volt az egész, de az igazi csattanó ezután következett, ugyanis Szalai Zoltán ezt nem hitte el: „Ti engem teljesen hülyének néztek? Nem hiszem el, most hazudtok!” 

Így mutattak fityiszt a hatalomnak a kádári diktatúra éveiben ezek a neves művészek. 

∗ 

A Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium, vagy ahogy mindenki ismeri: a Kisképző a legrégibb művészeti középfokú iskola az országban, hiszen Mária Terézia alapította 1778-ban. Bár kü­lönböző neveken, változó funkcióval, de lassan 250 éve jogfolytonosan működik, és jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem gyakorlóiskolája. 
Kivételes és különleges az iskola nemcsak a veretes múltja, hanem amiatt is, hogy a történelmi viharok dacára olyan könyvtárat, levéltári és tárgyi archívumot birtokol, ami párját ritkítja nemcsak az országban, hanem Európában is. Néhány éve egy muzeológus, Katona Júlia segítségével, több művészkolléga közreműködésével az anyagot feltérképezték, és Schola Graphidis Művészeti Gyűjtemény néven kutathatóvá tették, több kiállításon részlegesen be is mutatták. De annyi különleges kincs van itt, amiről sejtésünk sem volt, hogy érdemes egy képzeletbeli kirándulást tenni a Kauser József által direkt erre a célra tervezett Török Pál utcai épületben. Kincsvadászatra, titkok felfedezésére indulunk Szűcs Tibor igazgató úr vezetésével, akinek 2011 óta (amióta vezető) szívügye a múlt feltárása. 

– Az egész gyűjtemény fennmaradása egy csoda, – vág bele az igazgató úr –, túlélte a háborúkat, rendszerváltásokat, némi veszteséggel ugyan, de a lényeges magja megmaradt. Maga az 53 ezres könyvtári gyűjtemény is különleges, állami fenntartású intézmények között ritkaság, hogy ilyen mennyiségben és állagban fennmaradt, nem pusztult el, nem hordták szét. 

Szűcs Tibor rögtön egy igazi könyvcsemegével kezdi a bemutatást. Egyik legnagyobb kincse ennek a könyvtárnak Johann Winckelmann német esztéta első kiadású alapműve, Az ókori művészet története. Ez 1764-ben jelent meg, amikor még az iskola sem létezett. Ezt a könyvet tartják a művészettörténet és a régészet alapművének, ezzel a kötettel egyszerre két tudományágat alapozott meg a szerző. Ebből is látszik, elődeik milyen alapossággal jártak el a könyvtár bővítésénél. 

A könyvtárosuk legutóbb egy múlt század eleji kötetet azonosított, amit a Wiener Werkstätte bécsi művészeti csoport adott ki. Minden résztvevő művész, például Klimt, egy-egy ívet alkotott belé a saját papírján egyedi tipográfiával, ebből lett egy album limitált példányszámmal – a Kisképzőben ebből van egy. 

Gyakran kideríthetetlen titok, hogy került hozzájuk egy-egy értékes ritkaság: a múlt század elején Ausztráliában jelent meg egy japán fametszeteket tartalmazó kiadvány, és ez az abszolút világritkaság szintén megtalálható. Lehetne tovább sorolni a könyvritkaságokat, amelyek közül van olyan nem is egy, ami az országban csak náluk fellelhető. Ha valaki például a mesterségtörténet tárgyában végez kutatómunkát, a legjobb hely a Kisképző könyvtára, ahol nekikezdhet. 

∗ 

A levéltári archívum kincsei közé tartoznak az ún. beíró könyvek. Az első már 1779-ből datálható, vagyis az iskola megalakulása után egy évvel. 
– Mi ezeknek a jelentősége? 

– Nemcsak az, hogy az idejáró diákok neve és adatai fellelhetőek, hanem hogy megtudjuk ezekből: ki milyen szakmát tanult előtte, és milyet itt az iskolában. Most digitalizáljuk az 1848–49-es tanév beírókönyvét, amihez hasonló nem sok lehet az országban. Ezek a dokumentumok német nyelvűek, aztán egyszer csak (1844-től) magyarra váltanak. Onnantól magyarul is nyomon követhetők, hogy ki tanulta nálunk a sarkantyúkovács, a kardműves vagy éppen a pipacsináló szakmát. 
A levéltárban már az első évektől kezdve kötelező volt archiválni a legjobban sikerült szabadkézi rajzokat, azaz 1779-ből is van rajzi munka. Mintegy 14-16 ezer ilyen vizsgarajzot őriz az intézmény 240 éves gyűjtőkörrel. Később híressé váló művészek első rajzait is megtalálhatjuk köztük, például Lechner Ödön első rajzát, amikor kőművesinasként náluk tanulta a szakmát. Olyan is előfordult, hogy már művészként itt tanított valaki, és a rajzait behozta a diákoknak, így például id. Markó Károly vagy Kós Károly „hagyatéka” is megtalálható az archívumban.

Amikor az igazgatói irodában függő kárpitokról és azokról a bútorokról kérdezem, amiben éppen üldögélünk, Szűcs Tibor egy újabb „titokról” rántja le a leplet: 
– A kiegyezés után az iskolánk rendszeresen részt vett a világkiállításokon, az első alkalom Bécsben 1873-ban volt. Hogy miért éppen mi? Talán a mi iskolánk reprezentálta legjobban a magyar művészetoktatás sajátosságait egy-egy adott korban. Az első díjainkat, okleveleinket, aranyérmeinket az 1878-as párizsi világkiállításról őrizzük. Érdemes megemlíteni, hogy éppen ezen az eseményen mutatták be a franciák az általuk készített Szabadság-szobrot, amit New Yorknak ajándékoztak, és ami a mai napig a metropolisz jelképe. Az 1910-es évektől már a fotódokumentáció is rendelkezésre áll ezekről a világkiállításokról. 

(A falon függő régi kárpitok, összesen 10-12, száz évvel ezelőtt szintén világkiállítási darabok voltak, ahogy a Kozma Lajos által készített ülőgarnitúra és tálalószekrény is.) 
Az európai művészetoktatásban kuriózum: az egész iskola műhelyrendszerét úgy alakították ki 1903 és '13 között, hogy a világkiállításra szánt magyar pavilon teljes enteriőrjét le tudták itt gyártani. Azaz a bútorokat, üvegeket, kerámiákat, sőt, még a kiállításra szánt albumot is itt, az iskolában kötötték be Jaschik Álmos könyvkötő műhelyében. Ezek a darabok mentek aztán ki a világkiállításra, mert az eredeti darabokat a különböző múzeumokból nem akarták mozgatni. 

Két fotográfiai ritkaságunk van – teszi még hozzá –, az egyik a millenniumi földalatti építésének teljes fotódokumentációja, Klösz György eredeti fotói! A másik a Hauszmann Alajos által tervezett, 1909-ben átadott budai várpalota albuma, amelyet akkor részletesen végigfotóztak kívülről-belülről, ez az egyedi anyag is csak nálunk fellelhető. 
A világ egyik legértékesebb igazgatói irodájából elindulunk, hogy felfedezzük az iskola titkos helyeit. 

Az alagsorban ma is látható az az üveghuta, amit a '70-es évek elején építettek az ipari üzemek típusához hasonló formában, és egészen a 2000-es évek elejéig működött is, a diákok a kiállításra készülve rendszeresen használták, az üvegművészek is szerettek idejárni. A technológia már elavult, de ipari műemlékként fenntartják, hiszen a fővárosban és amúgy az egész iskolarendszerben egyedülálló darab. 

Ugyanígy kuriózum a bútorműhely: eredeti berendezéssel, szerszámokkal, gyalupadokkal, présgépekkel. Olyan múlt századi Stanley-gyalukat csodálhatunk meg, amelyek még az Iparművészeti Múzeum archívumában sem találhatóak! Amikor restaurálnak, ugyanazokkal a szerszámokkal tudnak dolgozni, mint amelyekkel a bútordarab eredetileg készült. Ezt a műhelyt Kozma Lajos irányításával 1903-ban alakították ki. 

Tovább sétálva bepillantunk az üveg szakra is, ami már szintén több mint százéves, de szakosztályként 1952-től működik. Ekkor tért haza Párizsból Báthory Júlia üvegművész, az ő nevéhez köthető az üvegtervező művészeti oktatás elindítása. Párizsban együtt dolgozott többek között André Kertésszel, Picassónak meg üveget csiszolt egy munkájához. Az is érdekes, hogy Báthory Júlia éppen 1952-ben jött haza, a legkeményebb diktatúra kialakulásakor… 

A fotószakosztály alapjait Pécsi József rakta le, aki később világkarriert futott be, de említhetnénk a könyvműhelyt, a grafikát, az ötvös szakot. A könyvműhelytől most kértek el egy olyan szerszámkészletet kiállításra, amelyen több mint száz éve dolgoztak, és ami egyébként még ma is használható. 
Sétánkat az iskola belső udvarán fejezzük be, és láss csodát, még itt is különlegességekre bukkanunk! Három hegyi szilfa magasodik, erdőmérnöki felmérés szerint 80-100 évesek. Értéküket az adja, hogy az '50-es, '60-as években volt egy szilfavész az országban, az összes kipusztult, ezek pedig a zárt helyen megmaradtak. Ma már védettek, darabonként 8-9 milliót érnek. 

∗ 

Búcsúzóul azt kérdezem Szűcs Tibortól: 
– Ha lennének a Kisképzőben szellemek, akkor kinek a szelleme lenne a legszívesebben? 

– Én nem egy nagy ember szellemében „térnék vissza”, hanem Zombori-Moldován Bélát idézném meg, aki a '30-as évektől az államosításig az igazgató volt. Ő is világkiállításokra vitte az iskolát, világszínvonalon készítették a műtárgyakat az ő idejében (is). Vajon hogyan tudta így védeni az iskolát az ostrom idején? Hogyan tudta megmenekíteni ezeket a tárgyi emlékeket a katasztrófák során? Eltökéltségét bizonyítja, hogy az 1945–46-os évkönyvet (amelyek akkor már nyomtatott formában készültek) a háború után írógéppel ő maga írta le egy példányban, ami fenn is maradt. Megrendítő olvasni a számadást, hány diák és tanár veszett el a háború borzalmaiban. És mégis, egy hónap késéssel újraindították az iskolát. 

Van egyébként az iskolának igazi szelleme is – jegyzi meg mosolyogva. Zombori-Moldován Bélát az államosítás után földönfutóvá tették, visszavonult, mert nem kollaborált a Rákosi-rendszerrel, de itthon maradt, a fia pedig kivándorolt Angliába. Amikor ez a fiú 90 évesen hazajött, és meglátogatott minket, elmesélte, hogy az apja az ostrom idején néhány akkori igen értékes műtárgyat elfalazott a pincében, hogy ne rabolják el a katonák. Ezek pedig a mai napig nem kerültek elő, a titkok tehát még megmaradtak, a szellem őrzi azokat. 

Az igazi kincs viszont az, amit itt kapnak a diákok, és az szerencsére nincs elfalazva.