Lakok a völgyben

Táncot járnak az esőcseppek a bakonybéli Szentkút-kápolna előtti tó tükrén – a találkozásunk helyszíntől még öt kilométert teszünk meg autóval, felfelé kanyargó erdei úton, ami a sok helyütt sárga kavicsos murvarétegnek köszönhetően jól járható. Télen, mikor a csapadék túlontúl felpuhítja, csúszósra áztatja a földet, kocsival aligha lehetséges feljönni – árulja el Gerzson, akinek itt adódott lehetősége megvalósítani régi álmát. Az újságíró pedig véletlenül, vagy talán sorsszerűen az interneten botlott bele a bakonyi Robinsonba. 

Sűrű bozóton vágunk át, ami óvva öleli körül az alakja miatt cirkuszi kocsira emlékeztető házikót. A kitaposott ösvényen előbb a csillaglesőnek és vaddisznó­vakargatónak nevezett, szabad térben álló, fából tákolt ágya mellett állunk meg. Meleg, tiszta éjszakákon itt hajtja álomra a fejét. Ha pedig cseperegni kezd az eső, ponyvát feszít ki feléje. Odébb áll a lefelé keskenyedő formájú lakhelye. A kunyhó lakója víztől csöpögő sapkáját lekapva fejéről belép. Követjük. Leveszem a saras bakancsomat, és felhuppanok az ágyra, mert így már beférünk – fotóriporter kollégámmal – hárman az apró helyre. Innen szemlélve másként fest a lak. 

Ámulnak szemeim, mi minden elfér mindössze hat négyzetméteren: a fekhely alatt tároló található, de ezt faajtók takarják be gondosan. Az ablak melletti polcokon könyvek csücsülnek. Gerzson imád olvasni Rejtő Jenőtől, de nemrégiben Wass Albert A funtineli boszorkány című könyvét forgatta – árulja el. A rövid gondolati kitérő sem tereli el figyelmem a lak feltérképezéséről: a konyhában mindössze két gázrózsás tűzhely található egy apró mosogatótálca társaságában. A kettéágazó Y fával szegélyezett, rövidke fal túlsó végén a tusoló kapott helyet. Nyáron a nap, télen a tűzhelyen vagy a kályhán felmelegített víz egy fekete kannából folyik, amire csapot szerelt – a jó élethez szükséges minden feltétel adott a „cirkuszi kocsiban”, ahol csak egy éve él vendéglátónk. 

∗

Visszafogottan kopog az eső a tetőablakként funkcionáló polikarbonáton, míg Gerzson az idáig vezető életútjáról mesél, kezdve a gyermekkori emlékekkel. 

– Pannonhalmán születtem, Győrben nőttem fel, de a nagyapám egy Vasadhoz közeli tanyán élt. A házát maga építette, ahogy az ahhoz szükséges szerszámait szintén ő készítette. A nála szerzett élmények megmaradtak bennem. Korán olvastam a Robinson Crusoe regényt, ami ráerősített erre a szemléletre, a körülöttünk lévő nyersanyagokból való építés hangulatát még inkább átérezhetővé tette számomra. Elhatároztam, hogy egyszer én is az erdőben akarok élni. De a terv megvalósítása néhány évtizedet váratott magára. 

– Hild József (a klasszicista építészet legnagyobb alakja – a szerk.) egyenes ágú leszármazottjai vagyunk. Édesapám az építészetben dolgozott, jómagam viszont kárpitosnak álltam. De ebben a szakmában is megleltem az alkotás lehetőségét. A bútoroknál a fa megmunkálása érdekelt a legjobban.

Haszongépjárműraktér-kárpitozással foglalkoztam, erre építettem fel a vállalkozásomat – idézi vissza Gerzson, aki saját bevallása szerint rosszul tűri a monotonitást, ezért sok mindent kipróbált az évek alatt. 
Amikor a vállalkozása 2008-ban csődbe ment, más munkák után nézett: foglalkozott tetőépítéssel, elszegődött egy rönkbútorkészítő céghez, és dolgozott ácsként Ausztriában. 2018-ban történt, hogy váltak a feleségével, pár év múlva a Cseszneken lévő családi házat jelzálog miatt el kellett adnia. Ekkor döntenie kellett: albérletben lakik, ismét külföldre megy, vagy megvalósítja a régi vágyát. Egyre inkább vonzotta az ökológiai építészet, és több olyan embert megismert, aki kint él a természetben. Tőlük sok bátorságot nyert, hogy terve nem lehetetlen vállalás. Izgalom lakozott benne, mennyire képes belemerülni ebbe a létformába. 

– Ha visszalépsz egy nagyobbat és onnantól kezdesz építkezni újra, az jó viszonyítási pont. A hat négyzetméteres kunyhóba kilencven négyzetméteres házból költöztem be. Sok mindent elengedtem, mégsem azt éreztem, hogy nyomorúságba érkeztem. A régi kunyhóm, amit szintén megmutatok majd, vázszerkezetét már Cseszneken megépítettem. Téglakályhát is először ott csináltam. S az megnyugtatott, hogy bárhová visz a sors, nem fogok megfagyni – könnyít humorral a történetén, amelyet így folytat tovább: – Az előző erdei lakban meglátogatott egy nyugdíjas fizikuscsapat, akik sok hasznos tanáccsal elláttak: hogyan kell áramot fejleszteni, vizet bevezetni. Kaptam tőlük egy centrifugát – nyitja ki a teraszon álló szekrény ajtaját. 

– Amott, a nagy vödör szolgál szennyeskosárként. Ha sok ruha összegyűlt, biomosószert töltök rá, és hozok vizet a pár száz méterrel arrébb lévő forrásból. Két napelempanelről működik a világítás, és erről tudom tölteni a telefont vagy az akkumulátorral működő szerszámokat. Használom őket a következő kunyhóm építésénél is – irányít bennünket „a cirkuszi kocsitól” a készülő házikó már rönkökön álló tetője alá. A szerkezete olyan, mintha a Jóisten a felfelé, sátor formában összefutó gerendákat megcsípte és finoman megpörgette volna – mint megtudjuk, ezt nevezik reciproktetőnek. 

∗

Az átmenetileg fatárolóként, műhelyként funkcionáló építményben polcon sorakoznak a különböző nagyságú (hét–húsz négyzetméteres) kunyhók 1:10 méretarányú makettjei. 

– Mind egy légterű, száz köbméter alatti méterűre szabott, amely nem éri el a négy és fél méteres gerincmagasságot. Ezek építése sok helyen csak be­je­lentésköteles. Másrészről ezt a méretet a fenntarthatósági szempontokat figyelembe véve is előnyösnek tartom. A 15-20 centiméter vastag szalmaszigetelés mellett úgy kifűthető a lak, hogy az nem haladja meg az egy főre jutó optimális energiaigényt – mesél a kunyhóépítő, aki legjobb tudomásunk szerint országhatáron belül, sőt, Európában is egyedüliként tervez előre megmunkált elemekből házilag összeépíthető otthonokat. 

A fejünk fölött magasodó építménynél mutatja a reciproktető lényegét: a tartó szarufák kölcsönösen egymásra támaszkodnak, eloszlatva egymás között a terhelést, s egyfajta oda-vissza hatást érnek el. Jelen tetőszerkezet az eredeti elképzeléstől annyival mégis eltér, hogy csak a közepét adja ki az egymásra simuló fagerendák forgó váza, ebből kinyúlva egyenesen futnak széjjel a lepucolt rönkök. Kísérletnek szánta az erdőben élő férfi, amivel elkerülhetné a hatalmas alkotóelemek emelgetését. Ugyanakkor időigényes feladat a megfelelően görbülő fa megtalálása, a vízelvezetés, a bedeszkázás mikéntjének kiötlése. 

– A reciproktetős kunyhó úgy épül, akárcsak Mekk mester háza. Vagyis fordítva: a tetővel és tartóoszlopokkal kezdve. Vásárolt akác szolgál alapanyagként. Erős, és nem kell vegyszerrel kezelni a tartóssága érdekében. Csak lenolajjal szoktam lekenni. Minden tartóoszlop dől kissé befelé – mondja, majd szemléltetőeszköz gyanánt egy falécet fog a kezébe: –, lentről végigrakom vele, és fentről is, a kettő között alakítom ki az ablakkeretet. Ekképpen lehetséges függőleges falat létrehozni, a fa görbületeit kiküszöbölve bedeszkázni a közöket. 

Az ökológiai építészetből eredő szerkezet tégla- és betonkoszorú falazatra is emelhető. Ugyanakkor kisméretű lakóhelyhez, körszerű formához, a természetes anyaghasználathoz jobban illik az agyaggal kitapasztott szalmabála fal, akárcsak a döngölt padló. 

– Ezt a tetőt még az előző, innen nem messze lévő kunyhóm mellett építettem fel. Majd az alkotórészeit megszámoztam, itt újra összeraktam. Működött. A kunyhóvázakat a nagyobb lakberendezési áruházak bútorai­hoz hasonlóan, egy útmutató alapján bárki össze tudja szerelni. A szigetelésre, a padlóra, a falazat felhúzására vannak építészeti javaslataim, segítek a megvalósításban is. A hajlék jó megoldásként szolgálhat kényszer szülte élethelyzetben, az otthontalanoknak. Vagy első lépésként a természetes élet felé, akárcsak a jurtásoknak, akik „meguntak sátorozni” – összegzi magasztosabb céljait. S ezzel a szóval felkerekedünk, hogy szemrevételezzük az előző kunyhóját. 

Bozóton átsurranva, fák között haladunk, dombra fel, csúszós ösvényen át, míg Gerzsont az erdei lak lelki vonatkozásairól faggatom. 
– Bele lehet magyarázni, hogy a spirál alakzat kanyarodása egyfajta energetikai mező, a kör a teljességet szimbolizálja, ez a fajta építmény pedig az átláthatósága miatt a legőszintébb hely. De egyszerűen csak az esztétikájába szerettem bele, nekem ez adja a legtöbb élményt – rántja vissza szárnyra kelő elképzeléseimet egyetlen kijelentéssel. 

– Milyen együtt élni a természettel? 
– Eleinte a polikarbonáton kopogó eső hangja idegesített. De idővel áthangoltam a szemléletem. Arra gondoltam, az a vékony anyag megóv a vihartól. S tudva, hogy az esőből vizet gyűjtök, ez a természeti jelenség nyűgből adománnyá vált. A nyári melegnek örülök, mert akkor működik a napelem, fel tudom tölteni a szerszámokat. A rossz út pedig közbiztonságot jelent. A vadak nem bántanak. Fütyülök nekik, és akkor megismernek, néhány méterre mellettük el tudok sétálni – ekkor érkezünk meg a régi kunyhóhoz. Két év nyolc hónapot lakott benne, de átmenetileg sátorban is aludt. 

– Óriási előrelépést jelentett, amikor az első itt töltött estémen befűtöttem – pakol közben száraz fát a kályhába és alágyújt. Melegszik a kunyhó, s a vastag, hófehér füst tekeregve illan el a fák között. Az erdei lak tetején akadnak meg szemeim: a deszkákra, a rossz matracból, kabátokból kialakított szigetelés felé, vastag tófóliát terített az építő, s rá földet hordott, amiben növények sarjadnak – ezért úgy hat, mintha visszavette volna a természet. Bohókás látvány a tusoló, ami itt csak egy deszkalapot jelent, magasabb rönkre erősítve. 

– Mindent időre számítok át – tévedünk ismét gondolati mezőkre, behúzódva a már átmelegedett kunyhóba. – Víznyomást tudtam volna itt csinálni, több napelemmel, akkumulátorral, hidroforral. De mennyivel egyszerűbb megfogni a kannát és megmeríteni a forrásnál! Nem az életem hossza, a szélessége érdekel. Most akarom élvezni, ami megadatik. Minimalizáltam a költségeimet, ami pozitív spirált indított el, beleértve azt, hogy nem kell annyit dolgozzak a megélhetésemért. 

– Mikor a sárban cuppog a bakancsom, vagy a térdmagas harmatos fűben nyargalok, akkor érzem a döntésem súlyát. Arra kíváncsi voltam, milyen érzés lesz erőtlenségben boldogulni az erdő közepén. Talán csak ezért betegedtem meg. Kint hullott a hó, s én vacogtam bent a láztól. Elfogyott a víz, süvített a szél, így tántorogtam le a pár száz méterre lévő forráshoz. Pár napig ez még így ment. De élményt jelentett ezt megtapasztalni. Azóta biztonságérzetet ad a tudat, hogy így is életben marad az ember. Legrosszabb esetben a falu sincs olyan messze – elmélkedik. 

∗

Távolodunk a kunyhótól, amikor villanásszerűen eszébe ötlenek a pozitív élmények: – A hajnali fények melegsége, amik beszöknek az üvegablakon át, valamint a gyönyörű naplementék látványa. És nekem a legkedvesebbek a kék pillanatok, amivel a természet ajándékoz meg. Eső után látni, mikor lenyugszik a nap: a kunyhóból áradó meleg színhőmérséklet miatt felerősödik az ég kékjére. 

– Hogyan változott a jelleme azóta, hogy kiköltözött? 
– Csak a természetes építészet miatt jöttem ki: ha kő kell, a hegy lábától szedek, faanyagot és agyagot is mindig találok. Mit mondhatnék? Nem vagyok spirituá­lis beállítottságú, vagy csak máshogy fogalmazom meg a megéléseimet. A jurtában élő barátaim azt mondják, túlságosan „földelt” vagyok – mosolyog, egyetértve a kedves jellemzéssel. 

A forrásnál vizet töltünk a kulacsainkba. Onnan nem messze, a rét szélén áll a világról hasonlóan gondolkodó Ervinék háza, amit történetesen kísérőnk épített. A kicsi erdei lakban lent a nappali, konyha (az itt álló bútorokat is Gerzson faragta), fürdőszoba, és a jelenleg még tárolóként funkcionáló kicsi szoba kapott helyet. S létráról fel lehet mászni a galériára, ahol a ház ura és asszonya álomra hajtja a fejét. 

– A párommal, Eszterrel kerestük a helyünket. A falvakban a közmű nélküli telkek is húszmillió forintba kerülnek. Ezért, illetve a természetközelség miatt ide költöztünk. Előbb egy négyzet alakú faházban gondolkodtunk. De egyszer találkoztunk Gerzsonnal a forrásnál. Meséltem neki a terveket, és mondta, hogy nem elég jók. Erre azt kérdeztem: miért, te talán tudnál jobbat? Tudott. Megmutatta a reciproktetős ház makettjét, amibe beleszerettünk – emlékszik vissza Ervin. Az ügyes kezű, dolgos férfi tapasztaltabb barátjával összefogva ácsolt, csiszolt, a párja agyaggal tapasztotta a falakat, így épült fel apránként a házikó. 

A terasz még készül, ahonnan majd az egész völgyre rálátni. S a tekergő, fadeszkákkal stabilabbá tett földlépcsők alján, tető alatt áll a nyári konyha és a dombba vájt pince. Míg vendéglátónk kollégámmal diskurál, Gerzson lép hozzám, és látva, hogy elmerültek szemeim a tájban, mondja: 

– A tél is csendes nyugalmában szép tud lenni a természetben. De a legnagyobb előnye ennek az életnek, hogy ráérünk élni. S az idő a legnagyobb emberi kincsünk, mindenért ezzel fizetünk.