Időutazás lovas szánon

Lovas szánon bekapcsolni a biztonsági övet annyit jelent, hogy magunk alá hajtjuk a sötét, vastag lópokrócot, ami felfogja a menet közben érezhető hűvös szellőt – adja át a megszívlelendő utazási intelmet Csuta Zsolt, a csákvári lovas szánozás egyik lelke, aki egyébként kiváló hajtó is. Az erdészet telephelyétől az Esterházy-kastély parkja felé vezető földúton haladunk. A széles ösvény göröngyein kicsit ráz a szán, hiszen a szerkezetre nincs rugó szerelve, az égből aláhullt vastag, hófehér takaróból pedig már jócskán elfogyasztott a telhetetlen nap. A jeges részeken könnyedén átsiklik, de a felsózott szakaszokon és a lekopott, csupasz földön viszont talpai nyikorogva-sírva haladnak át. Arcunkba vág a hideg, a fákról szitálva hull alá a porhó – olyan, mintha egy mesébe csöppentünk volna. 

A Disznóhegy dűlőn állunk meg, ahol felvesszük a helyi általános iskola negyedik osztályos tanulóit, akiket aligha kellett győzködni, hogy jöjjenek lovas szánozni. 

– Amióta kiértünk, szánkóznak. Minden örömét kiélvezik, mert az intézményünk udvarán már majdhogynem az összes hó elolvadt – osztja meg velünk tapasztalatait Barabásné Németh Georgina tanítónő. Majd a kísérőnkhöz fordulva a menetrend felől érdeklődik. A két lovas szán egyikét Zsolt hajtja, a másikat Magosi István, a Csákvári Lovasbarátok Köre Egyesület elnöke, aki maga is szántulajdonos, lovas és hajtó. Mellé csatlakozunk be most. A gyerekek pedig a szánok után kötött szánkókra huppannak fel. Erősen kapaszkodnak, hiszen ők már jól tudják, hogy milyen havas kalandok következnek. 

– Hátra, vissza, hőő! – vezényel a sofőrünk négylábú munkatársainak, Fruzsinának és Dámának. – Ez az egyetlen jármű, ami „hőő”-re áll meg, mert nincs benne fék. Ha a lányok elfelejtenék a jó magyar szót, tartozik hozzájuk egy memóriaegység-programozó, amivel szoftverfrissítést tudunk végezni – lebegteti meg tréfás beszéd közepette az ostorát. A szelíd, jól kiképzett jószágok, akik kiscsikó koruktól fogva, vagyis csaknem húsz éve a Magosi családhoz tartoznak, a dombon tempósan felhúzzák a járművet, lejtőn lefelé viszont lépésben haladunk. A szíjjal a testükhöz erősített farúddal jól megtartják a hagyomány szerint nem a hétköznapi munkavégzésre használt „parádés szánkót”. 

– A Csákvártól Mórig terjedő terület az ezerjó és ezer ló hazája. Itt jellemző a legnagyobb lósűrűség, ami azt jelenti, hogy nem a ménesek száma nagy, hanem azoké a családoké, akik tartanak lovakat. Nagyjából háromszáz ló él ma a településen, 13 lovasiskola működik helyben. A hely földrajzi fekvése, talajviszonyai is kedveznek ezen jószágok tartásának. Errefelé a földek aranykorona-értéke alacsony, azaz szántani-vetni csak intenzív szervestrágya-használat mellett lehetséges. Ellenben ez a köves, sziklás terület legeltetésre, ennélfogva az állattartásra kiválóan alkalmas. A téeszesítés előtt minden háznál akadt egy-két ló, akárcsak ma autó – meséli a hajtó, aki a kezeiben pihenő gyeplővel könnyedén irányítja az állatokat. 

– A lótartás hagyománya, az állat szeretete máig megmaradt az itt lakókban – meséli István, aki nyolc patás jószágot tart odahaza. Ahogy fogalmazza, szinte az istállóban született, lovak lába mellett. Későbbi élete során is mindig kötődött hozzájuk: dolgozott a fővárosi Nemzeti Lovardában, és Kiskunhalason lovas határőrként. Pár hete a nyugdíjas éveibe lépett, de most is minden tevékenysége a lovai körül forog: tud patkolni, nyáron a pusztabuszt, vagyis lovas kocsit, télen pedig társaival lovas szánt vezet. Ám ez utóbbira tizenhárom éve nem adódott lehetőség. Tizenöt jármű áll a rendelkezésre a faluban, tíz pár húzásra befogható ló. És legalább ugyanennyi szánvezető is akad. 

Hirtelen megrántja a gyeplőt, és a lovak gőzölgő orrlikakkal abban a szempillantásban megtorpannak. – Elszakadt egy szánkókötél! – kiált oda a másikon ülőknek. Barnácz Miklós, aki szintén kiváló hajtó, de most csak utasként tart velünk, gyorsan lepattan, és egy paszománnyal újra rögzíti a kisebb járművet a nagy szán mögött. Jobban magamra húzom a takarót, mert olyan sűrű pelyhekben esik, mintha az angyalok dühükben ráznák a hószitát az égben. 

– Hogyan maradtak itt meg a szánkók? – terelem vissza a szót, amikor tovább indulunk. 
– Hát úgy, hogy nem olvadtak el, mint a hó – válaszol István előbb csak humorral, majd történelmi léptékben megközelítve a kérdést: – Szent István király fiát, Imre herceget a csákok tanították lovagolni itt, ahol láp, sík- és hegyvidék is húzódott. Az uralkodó cserébe a Viharisten nevű mént ajándékozta Csák Máté vitéznek – regéli, és áttér a köznapibb emlékezetre: – A Vértesben télen nem lehetett felmenni kocsikkal. Ezért szánkókkal jártak a parasztemberek az erdőre vadat etetni, visszafelé pedig ezzel hordták be a takarmányt, a trágyát, a fákat a hegyről, mentek el vele a bicskei vásárba, vagy ki a borospincékhez. Napjainkban is 14 pincedűlővel büszkélkedhet Csákvár. Emlékszem, gyermekkoromban, hetente ki kellett jönni krumpliért, répáért, hordós savanyúságért, mert akkoriban nem volt hűtőszekrény a háznál. 

– Anno mi is így utaztunk – pillant hátra a szánkókon sikló iskolásokra. – Amikor a csizmában fázott a lábunk, akkor leszálltunk és a pincéig szaladtunk. Ott a szüleink gyorsan befűtöttek a kályhába, szalonnát, krumplit sütöttünk, iszogattak, beszélgettünk. Majd mentünk ki újra szánkózni a dombra. De annál még nagyobb élményt jelentett, amikor nem kellett felhúznunk a ródlit a hegyre, hanem magától siklott. Az 1960-as években is ugyanezek az örömteli hangok jöttek a szán mögül, akárcsak most – a hideg pirosra színezte arcára melegséges, nosztalgikus mosoly ül. 

Kiabálás hallatszik hátulról – több gyerek is lepottyant a szánkóról a (jelenleg rehabilitációs intézetként működő) Esterházy-kastély előtt tett éles kanyarban. Pillanatnyi szünetet tartunk a hatalmas platánfa alatt. A kicsik sikongatnak, énekelnek, boldogan fetrengenek a hóban, mígnem elindul a szán és a felnőttek elkiáltják magukat: „Futás, gyorsabban! Testnevelésóra van!” Hamar utolérnek bennünket és visszaszállnak. 

– Kapaszkodik a társaság! – s ezzel a szóval tovább siklik a szán a lejárt, s helyenként már megolvadt, elfogyott havon. De a lovak könnyedén áthúzzák az akadályokon. Legközelebb már csak a pincénél állunk meg, ahol rögtön a bála mellé húzódnak és mohón majszolják a szénát. 

∗ 

Az egyik fémszánkó fejjel lefelé állva érkezik vissza. A kisebb terpeszük miatt ezek kevésbé stabil szerkezetűek, könnyedebben felborulnak – tudjuk meg Fülöp István helybéli asztalostól, aki nagyjából húsz éve készített lovas szánokat. Előbb a munkahelyén csinált egyet, erdészek részére. Majd egy ismerőse megkereste a faanyaggal ügyesen bánó férfit, hogy javítsa meg a rá hagyományozódott, régi téli járművét. De annak a szerkezetnek az oldalait már megette az idő. Ezért azt ígérte neki, hogyha hoz neki az erdőről íves, kemény fát: akácot, kőrist vagy tölgyet, elkészíti neki, amit kér. 

A két jókora alapanyagból négy talp is kitellett. A megmunkálás mikéntje hivatásában adódóan a szakember kezeiben nyugodott. Az elkorhadt egykori szán szolgált mintaként, iránymutatásul pedig a lovas társaság által elmondottak. Például, hogy a talpakat bölcső alakúra, enyhén ívesre kell formálni, hogy a jószágok nehezebb terepen is könnyedebben keresztülhúzzák. Kitapasztalták azt is, hogy szélesebbre szabják a kialakítást, mert akkor a szerkezet jobban illeszkedik az autókerék-nyomvályúba, vagyis stabilabban közlekedik az úton. Az igényekhez alkalmazkodva pedig nem kétszemélyesre csinálták, mint a XIX–XX. században az orvosok, bábák által igénybe vett, a betegekhez való gyors eljutást lehetővé tevő szánokat, hanem akkorára, hogy legalább négyen kényelmesen elférjenek benne. Ezekben a havas hetekben sok vendég érkezett hozzájuk, hogy részük lehessen ebben az élményben, de a maguk, a családjuk örömére is szánkóznak. 

– Hadd osszak meg egy kedves élményt a lovas barátaimról – szólít meg Tóth Pál, az egyesület tagja, régi lovas, beljebb lépve a pincébe. – Amikor pár hete elkezdett esni a hó, azt láttam a faluban, hogy lecsípnek a munkaidejükből egy keveset, és igyekeznek haza, mint a gyerekek, hogy minél előbb szánkózhassanak. 

– Annál hangulatosabb nincs, mint amikor friss hó hull, megvilágítja a holdvilág, s olyan a hófehérrel eltakart föld, mintha jégkristályok csillognának rajta. Most a havazás megadatott, de a csillagos égbolt híján a sziporkázás elmaradt. A szánkós élmény viszont nem! – fűzi hozzá Zsolt. Hamar kenyeret szel, kolbászt karikáz, teát és forralt bort kínál körbe. A tanárnőnek egy konyharuhával letakart kosarat ad a kezébe, benne sajtos és húsos pogácsával. A gyerekek, akik közben már lejjebb vetették vizes kabátjukat, sapkájukat, kesztyűjüket, miközben habzsolják a falatokat, nevetve idézik fel iménti élményeiket. 
Míg a mestercukrászt, a Csákváron működő Csuta cukrászda tulajdonosát a vendégek kiszolgálása foglalja le, addig Pállal váltunk még pár szót. Fiatalon is lovagolt, de amikor építészmérnökként dolgozott, megházasodott, gyermekei születtek, hátrahagyta a hobbiját. Húsz éve a véletlen hozta ide, a befogadó közösség és a lovak szeretete pedig máig itt tartja. Rendszeresen lovagolnak együtt, vagy csak összegyűlnek, beszélgetnek egy jó pohár bor társaságában a pincében. Szemeim a falakra tévednek: a díszítéshez használt uradalmi téglák közül, a rá vésett évszám szerint akad, ami 1870-ből való. A pincét egyébként 1855-ben építette Magosi István családja – mutatja a tulajdonos a stelázsira kitett képek egyikén. 

Fotókon ünnepségeket is viszontlátunk, viseletbe öltözött fiatal fiúkat és lányokat. – A Csákvári Lo­vas­barátok Köre Egyesület, ami tíz éve alakult újra, tagjai­ként egy évben több mint húsz rendezvényen részt veszünk. Közülük négy saját programot is szervezünk: táv- és tájékozódási lovas versenyt, lovastalálkozót, illetve a szüreti mulatságot, amin 60-80 lovas és 15-20 fogat is felvonul. Nekünk nem azt kell számolni, hogy legyen résztvevő egy bálra, hanem hogy ne engedjük túlszaladni a létszámot. A hagyomány és a lovak szeretete összeköt bennünket a hétköznapokban is. Ha valakinek a karámból kiszabadulnak a jószágai, egyből indul a forródrót, hogy ki hol látta őket, és hogyan tudunk segíteni – foglal helyet mellettem Zsolt, míg a kályhánál melegítem a hűvös pirosra csípte kezeimet. 

– Lóhátra születni kell. S az ahhoz való érzék, tehetség egyszeriben csak előtör az emberből. A szüleim nem tartottak lovat, de kisfiúként átjártam a szomszéd bácsihoz, aki viszont igen. Boldog voltam, hogy a jószág közelében időzhettem, azt pedig külön örömnek éltem meg, ha fel­ülhettem rá. A hajtásra, a lovaglásra is megtanítottak az évek során. Húszévesen vásároltam meg az első patás állatot magamnak – idézi fel. Megemlíti Bokodi István egykori polgármester, gazda nevét, aki a lovak legeltetésében, a szán tárolásában és még sok hasonlóban segít Zsoltnak és a többi lovasnak is Csákváron. 

A háromgyermekes édesapát, ismert mestercukrászt leginkább a tenyésztés, a csikónevelés köti le, s minden, lóval kapcsolatos tevékenységből kiveszi a részét. 

– Errefelé az emberek együtt élnek a természettel. Hozzátartozik az is, hogy ha lovagolunk, akkor lovagoltatunk, ha fogatolunk, akkor visszük a fiatalokat. Ki csinálná, ha nem mi? Arcról mindegyik gyereket ismerem, akik ma eljöttek velünk szánkózni. Nem ma láttak lovat ők sem előszőr: tudják, miként közelíthetnek felé, hogyan viselkedjenek vele – beleszületnek a hagyományba, amit majd ők visznek tovább. 

Rövid, tétova csend után így folytatja: – Sokan bosszankodtak a hó miatt. A régi paraszti világban ellenben tudták az emberek, hogy ez az időszak a lelassulásról szól, az egymásra figyelésről. Egy ajándék az élettől, amit tudnunk kell értékelni. Akárcsak azt, hogy lovas szánnal visszautazhatunk az időben…