Se eleje, se vége a bűznek

Mélyet szippantunk a hűvös levegőből, de bűznek nyomát se érezni most. A vasúti töltésről már látni a település legszélső utcáitól nagyjából ezer méter távolságra húzódó, magántulajdonban lévő gazdaságot: az ötezer férőhelyes, kék színük miatt messziről is könnyen észrevehető istállókat és a dombon található biogázüzemet, ahol a trágyából felszabaduló gázt használják fel villamos energia előállítására. 

– Már a hetvenes–nyolcvanas években is működött sertéstelep ugyanott. A terület mérete a mostanival megegyezett, ugyanakkor negyven-ötven éve más technológiát alkalmaztak az állattartásban. A híg trágya egy jókora gödörbe folyt, ahol elszikkadt. Másrészről az embereket nem zavarta a működésével járó esetleges bűz, hiszen akkoriban még minden háznál tartottak jószágokat. De manapság, hogy lakossági körben már visszaszorult a háztáji állattartás, zavarónak érzik az emberek a szagot, s úgy gondolkodnak, hogy joguk van vidéken a nyugodt élethez, a friss levegőhöz – vázolja a megváltozott körülményeket Sinkovicz Zoltán, Kisbér polgármestere. 

– A kilencvenes években hosszabb ideig üresen állt a telep, majd az ezredforduló körül Pongrácz Péter vásárolta meg a területet azzal a céllal, hogy biosertéshúst állítson elő. Ennek két szakmai feltétele van: a megfelelő takarmányok etetése, másik a kellően nagy alapterületű férőhely biztosítása, ami miatt itt kifutókat is építettek az istállókhoz – világosít fel a település vezetője, aki nem mellesleg állattenyésztésre szakosodott agrármérnök. 

Amellett, hogy érezhető-e vagy sem bűz, megosztók az azzal kapcsolatos vélemények is, hogy az honnan jön. A férfi említi a biogázüzem működését, mint halványan sejtett problémaforrást. De szerinte jobbára a jószágtartással járó szagot érezni, aminek terjedése bizonyos klímafeltételek mellett változik: melegebb évszakokban, késő este és hajnalban szúrja az orrokat leginkább. 

Az első kérdés eldöntésére többször végeztettek szakhatósági mérést. Egyik alkalommal a telephely legközelebb fekvő utcájában helyeztek el műszert, amivel augusztusban mértek. Ötből négyszer a mutatott értékek alapján azt állapították meg, hogy a probléma valós, egyszer pedig a készülék kiugró értékeket jelzett a bűzre vonatkozóan – ezt később a jogi perben is megpróbálták bizonyítékként felhasználni, de a bíróság elutasította. Ami a szag forrását illeti, néhányan a Kisbérrel szomszédos Vérteskethelyen lévő állattelepre is gyanakodnak… 

Szinte a sertéstelep indulása óta fennáll a probléma. S azóta a lakosság folyamatosan, több fórumon jelezte kérését, hogy szűnjön meg a bűz. Legtöbben úgy gondolják, hogy a gazdaság feladata a zavaró probléma megoldása. Míg a vállalkozó, Pongrácz Péter akképpen vélekedik, hogy aki sertéshúst akar enni, vegye tudomásul, hogy az állattartás (valamennyi) szaggal jár – tudjuk meg az önkormányzattól, amely jogkör híján leginkább csak közvetítőként vállal szerepet a folyamatban. 

– Nincs rossz kapcsolatom Péterrel, akinek több javaslatot tettünk a bűz megszüntetésére vonatkozóan. Az egyik az volt, hogy ültessen erdősávot, például nyárfából, ami nem oldaná meg, de mérsékelhetné a szag terjedését – sorolja kísérőnk, aki 2014-től tölti be a város első emberének feladatkörét. – Tanácsoltam, hogy keverjenek a takarmányba olyan kiegészítő anyagot, ami csökkenti a trágya bűzét. De ő nem tette meg a szükséges intézkedéseket, s tíz év alatt elmérgesedett a dolog. Akadt, aki elköltözött Kisbérről, mondván, a szag miatt csökkent az ingatlana értéke. 

∗ 

– Egy lakossági fórumon vetődött fel, hogy pereljük be Pongráczot. 120 lakos felkeresett egy kártérítésre szakosodott fővárosi jogi irodát, amely jogi lépést tett. Az ügyvéd kártérítési pert indított a sertéstelep ellen, érintettekként hárommillió forint sérelemdíj megfizetésére kötelezte a gazdaságot. Minden résztvevő tízezer forint ügyvédi költséget fizetett be, amihez az önkormányzat összesen 1,2 millió forinttal járult hozzá – avat be a négy-öt évvel ezelőtti történésekbe a polgármester. 

Az ügyben 2025 májusában született bírósági döntés. De korántsem megnyugtató és igazságos, ugyanis szinte egy tollvonással kettéosztották a felperesek társaságát. Mutatja a polgármester egy papírra felskiccelve, hogy akik a sertésteleptől 1290 méter távolságban meghúzott körön belül esnek, hárommillió forint sérelemdíjra jogosultak, a többieknek viszont fejenként háromszázezer forintos perköltséget kell megfizetniük. Az előbbi összegnek még nyoma sincs az érintettek bankszámláján, ellenben a tartozásokat a NAV már elkezdte behajtani. 

– Hogyan tovább? 
– Az elégedetlenségüknek hangot adók azon része, akik nyertek a perben, elcsendesedtek. Szó esett róla, hogy az a hatvan ember, aki kap kártérítést, segítse ki a perköltség megfizetésére kötelezetteket. Ez, persze, nem működött. Arra számítunk, hogy az újabb jogi fordulóban minden felperes megkapja a kártérítést. A döntés azonban kaput nyitott egy másik lehetőség előtt is, merthogy a meghúzott körön belül élő összes lakó perelheti a sertéstelepet, látva az eredményességet – tart egy pillanatnyit szünetet, mielőtt áttér a másik érintett fél reakciójára. 

Elmondása szerint a sertéstelep tulajdonosának az ítélet óta más a hozzáállása. Az összesen száznyolcvanmillió (hatvanszor hárommillió) forint kártérítési díj érzékenyen érinti. Szeretne leülni a lakosokkal tárgyalni, de ők ebben a kérdésben már hajthatatlanok – említi, majd kocsiba ülünk, hogy a telephez legközelebb lévő Ady és Diófa utcában élőket felkeressük. 

– Mit szeretne hallani? Büdös van. Mostanában, télen nem annyira, mert be vannak csukva az ablakok, és széljárásfüggő is, mikor érezni a szagot. A perbe nem szálltam bele. Különben is, az sem változtatott volna semmin. Ha a házunkat a hátunkra tudnánk venni, már megtettük volna. De kénytelenek vagyunk együtt élni ezzel a kellemetlenséggel – vélekedik egy idősebb asszony. 

Pár házzal odébb beszélgetésbe elegyedünk Jakus Andrásné Ilonával is, aki nyert a perben. 
– Biztos nyertesek vagyunk? Ennyi év kínlódás után? Ne hülyéskedjen már! – válaszol indulatosan. – Nem tudunk kijönni az udvarra, nyitott ablaknál nem tudunk étkezni, mert elmegy az étvágyunk! A férjem halála után el akartam adni a házat. Jöttek vevőim, akik rákérdeztek a szagra. Én meg őszintén válaszoltam, hogy a sertéstelepről jön. Megköszönték, azt mondták, átgondolják. Nah, azóta is fontolják – említ egy kapcsolódó kellemetlen esetet. 

A belvárosban, a sportcsarnokba tartunk, ahol az edzőt kérdezzük, aki viszont vesztesen jött ki a perből. Szerinte történtek apróbb, de lényeginek nem nevezhető intézkedések a sertéstelep tulajdonosa részéről a szag megszüntetése érdekében. A következő észszerű lehetőségnek a jogi fellépés tűnt. A bírói döntés, nem tagadja, rossz érzést keltett bennük. Maradtak hát azon az állásponton, hogy folytatódjon tovább a per, hiszen a másik fél részéről nem látnak tényleges hajlandóságot az együttműködésre. A kompromisszumon pedig már régen túl vannak, hiszen meddig lehet az ember jóindulatú, toleráns, elfogadó? – vélekedik. 

∗ 

Kicsivel később már a sertéstelep parkolójában várjuk Pongrácz Péter érkezését, aki telefonos egyeztetésünk során közvetlen, együttműködő. Személyes találkozásunkkor is ilyen. 
– Mellbe vágja önöket a bűz, ugye? – árulja el egyetlen tömör kérdéssel az üggyel kapcsolatos álláspontját, miután kiszáll autójából. Alkalmazottjai az épület előtt állnak, diskurálnak. Mindegyiküket egyesével üdvözli, kézfogással, öleléssel. Majd követjük őt az irodájába. 

– Kérdem én, ha önök a szagot a telepen állva, tizenöt méterre az istállótól nem érzik, akkor bő egy kilométerrel arrébb hogyan lehet zavaró? Sertéstelep, biogáz­üzem indulásakor az egységes környezetvédelmi engedélyt meg kell kérni és kötelező ötévente megújítani. Először 2014-ben készíttettünk komplett hatástanulmányt, aminek része a szagmérés is. Ezt évente meg kell ismételni. A vállalkozás a tizenkét éves fennállása során egyetlen bírságot, elmarasztalást nem kapott emiatt. Teljes mértékben a magyar és az európai jogszabályok, hatósági engedélyek szerint működünk. Nincs is más lehetőség – reagál feldúltan a fennálló körülményekre. 

Állításait alátámasztandó konkrét érveket is említ: – A tizenkét év alatt a legmesszebb, akkreditált labor által mért tényleges szagterjedési távolság a teleptől számított 360 méter volt. A bíróság által elrendelt akkreditált mérés során csupán 170 métert mértek. A szakértő egy tanulmányban használt szagegységeket alapul véve, indokolatlanul már 1290 méternél húzta meg a feltételezett, elméleti legrosszabb esetre számolt, vélt vagy valós bűz érzékelésének maximális határát. Hogyan tud egy másodfokú bíróság egymásnak ellentmondó állítások alapján minket 200 millió forintra elmarasztaló ítéletet hozni, egy élet becsületes munkáját tönkretenni? 

Kérdésére hasonlóval felelek: 
– Miután a lakosság jelezte ön felé a problémát, történtek intézkedések annak megszüntetése érdekében? 

– Hogyne! Az istállókhoz tartozó kifutók használatát felfüggesztettük a helyzet javítása érdekében, amiből nekem gazdasági hátrányom származott: az állománylétszámot húsz százalékkal csökkentenem kellett. Vállaltam. A fasorültetés megtörtént, gyorsan, nagyra növő császárfákat telepítettünk. Szintén a polgármester úr által javasolt trágyakezelést is végezzük. Csak épp nem a takarmányba kevert bioanyagot használjuk, de régóta permetezünk a kellemetlen szagú ammónia azonnali lebomlása érdekében. Folyamatban van egy nagyobb beruházás is, amely célja, hogy még tovább csökkentsük az esetlegesen előforduló szagterjedés lehetőségét – mondja a telephely vezetője. 

– S kérem szépen, aki húst fogyaszt napi szinten, annak muszáj toleránsnak lennie az állattartással járó esetleges minimális kellemetlenségek felé! Kívánom, hogy ne éljük meg, mi vagy a gyermekeink ismeretlen eredetű vagy génmanipulált anyagokból összeállított műhúst fogyasszanak – paprikásodik fel ismét a hangulata. 

– Elrettentő az a tény, hogy az ügyvédi iroda ebben a peres eljárásban precedensértékű ítéletet akar elérni, hasonló sérelemperekkel ellene menve az amúgy is nehéz helyzetben lévő vidéki állattartó telepeknek, amik a magyar lakosság minőségi húsellátását biztosítják. Ennek az anyagi célú ügyvédi nyerészkedésnek, a vidék tönkretételének útját kell állni – jelenti ki kellő határozottsággal. S említi a vita másik, eddig nem hallott részletét is: 

– A sertéstelep, biogázüzem, biomezőgazdaság, ami a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem mosonmagyaróvári campusának körforgásos mintagazdasága, nem méltó arra, hogy hírnevét bemocskolják megalapozatlan vádaskodással. Felháborító, hogy a lázongók csoportja, akik közül sokan a város túlsó szélén élnek, milyen stílusban beszélnek a vállalkozásról. Békés természetű ember lévén, a tömegből bekiabálók szavára nem adok. Azt viszont sérelmezem, hogy közülük soha, senki nem jött ide hozzám, hogy oldjuk meg a problémát közösen, mert bárkit szívesen körbevezetek a gazdaságban. Magukat is, higgyenek a saját orruknak – s így is teszünk. 

Az istállók között is csak minimális sertésszagot érezni. Beljebb, az állatok közvetlen közelében sem fuldokolunk. Kísérőnk megvakargatja egy rózsaszínű malac hátát, míg magyarázza, hogy a trágyát a kollégái mindennap kétszer (reggel és délután) letolják a rácsra. Az utána a gravitáció segítségével lefolyik a zárt gyűjtő­aknákba, ahonnan a szintén zárt csövön keresztül szagmentesen, szivattyúval juttatják fel a biogázüzembe.

∗ 

– A fermentáció járhat bűzzel? 
– Az eljárásból fennmaradó zagynak, biogáztrágyának, a biogázüzemnek lehet elenyésző metán szaga. Azonban a metángáz könnyebb a levegőnél, ezért felfelé száll, és a technológiának, a fermentációnak köszönhetően a sertéshígtrágyához képest tízszer kevesebb – vezet minket a hatalmas tartályhoz, ahol magunk is meggyőződünk az általa mondottakról. Megerősíti, amit a polgármester elöljáróban említett nekünk. E szerint az istállókban a szellőztetést klímaberendezések végzik. Végül a kürtők négy-öt méter magasan kijuttatják a szagot. Véleményem szerint nem lehet érezni a városban, de ez is szubjektív kérdés, mert valakinek a minimális szag is zavaró – vélekedik. 

– Ön szerint hogyan folytatódik az ügy? 
– Bízom abban, hogy a Magyar Kúria hatályon kívül helyezi az ítéletet, hiszen nincs konkrét bizonyíték a felperesek kezében. Folyamatosan teszünk azért, hogy az istállóból érkező szagemisszió minél kevesebb legyen. Ahogy az is egyértelmű, hogy meg kell beszélni a problémát normális emberi hangon, megalapozott, tényszerű állításokra támasztva a kijelentéseket. De ahelyett, hogy a közösen kiötlött megoldásra fordítanám a pénzt, fizessek kétszázmillió forintos kártérítést és védőügyvédet? – elmélkedik, miközben elsétálunk a parkolóba. 

Visszaérve, ismét kérdi tőlünk: – Most érezni bűzt? Akkor egy kilométerrel arrébb hogyan lehetséges ez? Nah, ezt mondja meg nekem!