Bánya nélküli Parajd

Az elmúlt két évtizedben évente többször is megfordultam, vagy átutaztam Parajdon, és amikor időm engedte, lementem a bányába is a turistákat szállító autóbusszal. Jártam a „turistarészlegen” és a sókitermelő aknákban egyaránt, ahol bányászokkal, bányamérnökökkel tekintettük meg a Kárpát-medence, és egyben az Európa legnagyobb sótömbjének belsejében zajló életet. Beszélgetéseink során többször elhangzott, hogy a só legnagyobb veszélye és ellensége a víz – a vízszivárgás vagy vízbetörés –, ugyanis ez a sóbánya végét jelentheti. 

Sejtettek, tudtak valamit a székely bányászok, amikor ezekről a veszélyekről beszéltek a 2020-as évek elején? Ma már tudjuk, hogy igen, hiszen egy 2007-ben készült részletes szakmai tanulmány felhívta a bukaresti székhelyű Nemzeti Sóipari Társaság (Salrom) vezetőinek figyelmét arra, hogy az alárendeltségükbe tartozó parajdi sóbánya fölött folyó Korond-patakból víz szivárog be a bányába, ami egy nagyobb esőzéskor komoly veszélyforrást jelenthet. A szakemberek előrejelzése úgy vált valóra, hogy a döntéshozók a vészharangok megkongatása után tizennyolc évvel sem vették komolyan a szakmai figyelmeztetést, így a 2025. májusi nagy esőzések a sóbánya végzetét idézték elő: a sórepedéseken áttörő víz egy-két nap alatt elárasztotta a bánya összes tárnáját, a kimenekülő bányászok a drága felszerelésből semmit nem tudtak kimenteni. Azóta is folyik a találgatás, hogy ki a hibás a történtekért, és miért késik a felelősök elszámoltatása. 

A látogatót az egykori zsibongás, a falu főutcájának ismert tumultusa helyett nagy csend fogadja: az évtizedek óta vendégfogadásra berendezkedett, 3500 fős községközpont mintha kihalt volna. Csupán a településen áthaladó tranzitforgalom mutat némi életet, de a gépkocsivezetők többsége számára már nem megállóhely a sóvidéki település. 

Szállásadók reménytelensége 

A korábban mintegy kétezer vendégágyat kínáló parajdi és környékbeli panziók tulajdonosai érzik ezt leginkább, mert kilenc hónappal ezelőtt egyik napról a másikra omlott össze a vállalkozásuk: a bánya bezárása pontot tett az ígéretesen fejlődő turizmusra, mára sokan visszaadták vállalkozói engedélyüket. „Ha nincs bánya, akkor nincs turizmus sem” – foglalta össze sommásan egy ötvenes éveiben járó asszony, aki megkért, ne írjam le a nevét. Most, február elsején zárta be egy mellékutcában működő vendégházát. Sokáig reménykedett, hogy történik valami csoda, és a vendégek legalább egy része visszatér, de november óta senki nem hívta szállásügyben, egyetlen éjszakára sem foglaltak. Korábbi vendégei szinte valamennyien gyógyturizmusra jöttek a sóbányába. Két évtizedig éltek turizmusból a férjével, a bevételekből nevelték fel három gyermeküket, akik mára kiröppentek, és elköltöztek Parajdról. „Miért is maradnának itt?” – tárja szét a kezét vendéglátóm, akivel egy kávé mellett osztjuk-szorozzuk Parajd sorsát. Férje egy helyi cégnél talált gyengén fizetett állást, az asszony pedig eladónak próbál elszegődni egy élelmiszerboltba, ha felveszik. 

A Zsögöd utcában a Zsuzsanna parasztház tulajdonosa, Ágoston Zsuzsa férjével még reménykedik abban, hogy lehet változás. Ők kissé szerencsésebb helyzetben vannak, mert távolabb laknak a bányától, és a bányaturizmus idején is többnyire olyan vendégeik voltak, akik a panziójukban megszállva csillagtúrákra mentek Szejkefürdőre, a Békás-szorosba, Szovátára, és nyilván egy fél nap erejéig ellátogattak a sóbányába is. Mára ez a turistakategória is jelentősen megcsappant – tavaly pünkösd körül volt utoljára sok vendégük –, de egy-egy vendégéjszakára azért mostanában is bejelentkeznek, főleg Magyarországról. Ágostonék a parajdi vendéglátóknak ahhoz a táborához tartoznak, akik még reménykednek, és nem adják fel. Ők is a Sóvidék–Hegyalja Turisztikai Egyesület alapító tagjai voltak 2007-ben: akkor azért hívták létre a civil szervezetet, hogy egyfajta keretet nyújtsanak a Sóvidék falvaiban megerősödő turizmusnak, amelynek viszont a parajdi sóbánya volt az alapja. 

A gyógyvízturizmusban bíznak 

A turisztikai egyesület elnökével, a szintén vendéglátásból élő Moldován Lászlóval arról beszélgetünk, hogy a sóbánya kiesésével a település gyakorlatilag elveszítette azt a vonzerőt, amelyre a helyi vendéglátás teljes rendszere épült. „Parajd hosszú éveken át klasszikus egészségturisztikai célpont volt: a látogatók döntő többsége gyógykezelésre érkezett, és még gazdasági válságok idején is hajlandó volt áldozni az egészségére. Évente mintegy félmillió látogató fordult meg a sóbányában, napi szinten akár 4–5 ezer ember is érkezett. Bár közülük sokan csak egynapos kirándulók voltak, jelenlétük megtöltötte a környék panzióit, vendéglőit és szolgáltatóit” – foglalja össze a bányakatasztrófa előtti állapotokat. 

A hivatalosan 116 szálláshellyel és 1770 férőhellyel rendelkező székely községközpont esetében ez igen jelentős turisztikai infrastruktúrára épült, mára viszont a vendégek 95 százaléka eltűnt, a vendégforgalom az előző évek 5 százalékára esett vissza. Mintegy hetven olyan szállásadó őrizte meg működési engedélyét, akik más munkából élnek, így „lappangó állapotban” tartják fenn a turisztikai szolgáltatásukat. 
A vendéglátóknak az fáj a legjobban, hogy a román állam jelképes segítséget nyújtott – a bányakatasztrófa előtti éves forgalmuk 15 százalékának megfelelő kompenzációt –, amit Moldován úgy jellemez: „egy csepp a tengerben”, amely még egy hónap működési költségeit sem fedezte. A helyiek szerint legalább ennek többszörösére lett volna szükség ahhoz, hogy a vállalkozások érdemben túléljék a turizmus leállását. 
A megpróbáltatások és a kilátástalannak tetsző helyzet ellenére a turisztikai egyesület vezetője optimistán látja jövőjük alakulását: már nem új sóbányában, hanem a gyógy- és termálturizmusban hisznek. Optimizmusuk alapja, hogy a helyi önkormányzat egy termálvizes wellnessfürdőt működtet. Ennek kapcsán megfogalmazódott a termálvizes kapacitás bővítése, amit új kút fúrására alapoznának a nagyobb hozam érdekében, így a jelenleginél jóval nagyobb kapacitásúra lehetne fejleszteni a kezelő- és wellnessközpontot. 

„Bár időről időre felmerül egy új bánya nyitásának lehetősége, a helyiek ezt inkább távoli, bizonytalan forgatókönyvnek tartják. Egy ilyen beruházás optimista esetben is legalább egy évtized, mire fogadhatná a betegeket – ecseteli a bányanyitás hátulütőjét Moldován László, aki életképesebb alternatívának tartja a gyógyfürdő fejlesztését. – Parajd jövője most azon múlik, sikerül-e a klasszikus bányaturizmust korszerű egészségturisztikai központtá alakítani” – mondja búcsúzólag. 

Ahogy a polgármester látja 

A polgármesteri hivatal felé tartva benézek kedvenc erdélyi költőm, Áprily Lajos emlékházába is. Jómagam még találkoztam a három évvel ezelőtt elhunyt kiváló helyi magyartanárral, Csiki Zoltánnal, aki haláláig működtette az emlékházat. A költő Parajdon töltötte gyermekkorát. Az emlékház gondnokságát pár éve egy helyi hölgy vette át, de sok dolga nincs, mert a korábbi látogatócsoportok a bánya bezárása óta eltűntek: havonta, kéthavonta jön egy-egy család vagy osztálynyi gyerek. 

Betérek a polgármesteri hivatalba is, amelynek udvara és épülete az egyik legszebb porta a településen. A bánya környékének lerobbant arculata ellenére Parajd nagyobb része rendezett képet mutat, főként a református és a római katolikus templom környékén húzódó utcák és sikátorok. A polgármester szerint éppen egy magyarországi tájépítészcsapattal tárgyaltak, akik megvalósítható javaslatokat hoztak a falu arculatának javítására. Egy turizmusból élni akaró település számára ez kulcskérdés. 

A napokban elfogadott bukaresti kormányrendeletről is szó esik, amely Parajd árvízvédelmi rendszerének kiépítésére mintegy 25 milliárd forintos állami finanszírozást irányoz elő. A Korond-patak elvezetését szolgáló csőrendszer jelenleg csak részben képes kezelni a nagy esőzések idején érkező vízmennyiséget, ezért új mederrendezési munkák és további vízügyi beruházások következnek. Ezek megvalósítása években mérhető, és csak ezután lehet reálisan felmérni, hogy a régi bánya egyáltalán megmenthető-e. 
Beszélgetésünkből kiderül, hogy a lakosság hangulata megviselt, de nem reménytelen. A fiatalok közül többen ideiglenesen külföldre mentek dolgozni, ugyanakkor tömeges elvándorlásról nincs szó. A helyi vezetés alternatív kapaszkodókat keres: létrehozták a turisztikai desztinációmenedzsment-szervezetet, amelyben az önkormányzat, a turisztikai egyesület és a vállalkozók próbálnak közösen új irányokat kijelölni. 

A polgármester szerint felértékelődött a helyi wellnessfürdő szerepe. A télen-nyáron működő gyógyvízrészleg bővítésében bíznak, mert ez lehet az a lehetőség, amely – ha nem is pótolja a bánya vonzerejét – új alapokra helyezheti a település idegenforgalmát. A létesítmény jelenleg mintegy 250 vendéget tud fogadni, ezt a jövőben jelentősen növelni szeretnék, minősített kezelőbázist alakítanának ki. A polgármester értékelése szerint a cél nem csupán egy wellness működtetése, hanem egy olyan egészségturisztikai központ létrehozása, amely hosszabb távon képes lehet mérsékelni a bányakatasztrófa gazdasági következményeit. Szállásfejlesztésre, új beruházásokra és hosszadalmas engedélyeztetési folyamatra lesz szükség, de a helyiek szerint más út nincs. 

A régi bánya főbejáratát elhagyva, a Bánya utcában a Korond-patak föld alatti csövekbe terelt medrének kijáratához érek. A területet drótkerítéssel zárták el a kíváncsiskodók elől, ezen a szakaszon következett be a bánya elárasztása. Tavaly több hónapra lezárták a környéket, a lakókat kitelepítették, mert a hatóságok attól tartottak, hogy a sóbánya beomolhat, és az alatta lévő sós tóba rántja a felszíni építményeket. A későbbi szakértői vizsgálatok azonban kimutatták, hogy ilyen veszély nem áll fenn, így a két és fél hónapos kényszerpihenő után a wellnessrészleg is újraindulhatott. 

Vágási Leventével, a Wellness Center igazgatójával körbejárjuk a fürdőt: az egymás mellett sorakozó gyógyvizes és úszómedencék, a pezsgőfürdők, szaunák, gőzkabinok és egyéb kikapcsolódási lehetőségek a mai igényekhez igazított, modern létesítmény képét mutatják. Olyan ez, mint amilyennel Kelet-Magyarországon lépten-nyomon találkozik az ember, azzal a különbséggel, hogy Erdélyben még kevés hasonló működik, a Székelyföldön pedig ritkaságnak számít. Ez adta az ötletet, hogy gyorsan keressenek pályázati és beruházási lehetőségeket a fürdőkomplexum bővítéséhez. 

Az igazgató szerint a létesítmény jelenleg mintegy 250 vendéget tud fogadni, ezt a kapacitást szeretnék a jövőben a többszörösére növelni. „Nem egyszerű well­ness­üzemeltetés a célunk, hanem egy minősített kezelőbázis kialakítása, amihez többlépcsős, minisztériumi szintű engedélyeztetés szükséges. Ebben a folyamatban fontos lépés az épület átalakítása, mert a román jogszabályok szerint a rekreációs és a gyógyászati funkciókat jogilag el kell választani. Ez az átalakulás teremtheti meg annak alapját, hogy Parajd a klasszikus bányaturizmus helyett egészségturisztikai célpontként fogadja a vendégeket” – magyarázza vendéglátóm az előttük álló legfontosabb teendőkről. 

Ugyanakkor szálloda nélkül nincs tartós fellendülés, ezért egy 50–100 szobás hotel építésére is szükség lenne, hogy a vendégek helyben, komplex szolgáltatásként vehessék igénybe a kezeléseket. „A cél az lenne, hogy a turizmust legalább 50 százalékra visszahozzuk” – teszi hozzá az igazgató, miközben elismeri: nehéz lesz megmenteni a térségben a bányaturizmusra berendezkedett kétezer férőhely akár felét is, mert a wellness soha nem fogja pótolni a bánya korábbi, évi akár félmilliós látogatottságát. 

Vágási Levente szerint a parajdi wellness nem csodafegyver, hanem átmeneti gazdasági mentőöv lehet. Ha sikerül gyógyturisztikai központtá minősíteni, és szállásfejlesztéssel kiegészíteni, mérsékelheti a bányakatasztrófa hatásait, és egy új – kisebb léptékű, de fenntarthatóbb – turisztikai modellt alapozhat meg. 

A kérdés tehát nem az, hogy visszatér-e a régi világ, hanem az, hogy sikerül-e időben felépíteni egy újat.