Vízőrzők a száraz pusztán

Ragyogóan süt a nap, tavaszi szellő cirógatja az arcomat. Kísérőmmel öles léptekkel haladunk a szikkadt legelőn, néhol száraz szamárkóró kókadozik. Nem kell sokat várni rá, hogy kisarjadjon a fű. Már csak azért sem, mert a talajból megfelelő nedvességhez jut a száraz gyepszőnyeg. Messziről kéklik a hosszan elterülő víz, a semmiből keletkezett kisebb tó felszínén meg-megcsillan a napfény, a lágyan mozduló szél pedig redőzi a hullámokat. S ahogy közelítünk célunk felé, egyre kékebb a víztükör. Megállunk. Tapintani lehet a csendet. Nézünk a horizont felé, a távolban egy vadászles sziluettje rajzolódik ki. Azon túl pedig ott a város felől ide futó csatorna, hozza a termálfürdőből elfolyó vizet, ami ezen a sivatagos területen az élet újbóli megjelenését teszi lehetővé. A parton bíbicek sütkéreznek, egyre több madár és növény telepszik meg az oázisban. Hogy ebben az élményben lehet részem, azt egy lelkes civilekből álló csoportnak köszönhetem. 

Kezdem az elején. Nagyapáti Oszkár kiskunmajsai gépészmérnök, erdész 2025 elején barátai ajánlására megnézte Szendőfi Balázs természetfilmes Eltékozolt vizeink című 23 perces alkotását. Döbbenetes hatással volt rá. A WWF Magyarország szakmai vezetésével készült látlelet bemutatja hazánk elsivatagosodásának azon folyamatát, melyhez leginkább a föld alatt zajló láthatatlan jelenségek vezettek. Nem kérdés, milyen károkat okozott a belvízelvezetés, a vízszintcsökkenés, a vizes élőhelyek eltűnése, a szárazodás, mindazonáltal a lefolyás lassításával, a víz visszatartásával, a beszivárgás növelésével még javítható a helyzet, amire egyre több jó példát látni. A fiatalember elhatározta, szűkebb pátriájában haladéktalanul hozzákezd az ökoszisztéma helyreállításához és megtartásához. Kezdeményezése termékeny talajra hullott, az Élhető Kiskunmajsa Egyesület keretein belül, civil összefogással bámulatos gyorsasággal sikerült megszerveznie egy vízőrző csoportot. Alig egy hónap alatt megvalósították az első akciójukat, majd a másodikat, melyekről azóta nemcsak a hazai, hanem a világsajtó legnívósabb médiumai is rendre beszámolnak. 

Miután átülök a kocsimból Nagyapáti Oszkár terepjárójába, bejárjuk Marispuszta egy részét. Néhol porzik az aranyhomokos út utánunk, pedig télen volt elég csapadék, máshol meg mintha kiszáradt szavannán haladnánk, az sem reménytelibb. A vízőrzők ötletgazdájának mintegy 40 hektár földterülete van errefelé, rezervátumként tekint rá. Például arra a kiserdőre, ahol éppen elhaladunk, ezt a parcellát már visszaadta a természetnek, sehogyan nem akarná megregulázni, éljék csak a saját életüket a nyárfák. Némi zötykölődés után megérkezünk első helyszínünkre. 

– Birtokomon két éve gondoskodom a vadakról, etetem-itatom őket. Erre eleinte csak nyáron, most már télen is szükség van – meséli a természet szerelmese. – Ezt a szálas- és szemestakarmány-etetőt a vadászokkal telepítettem ide, a közeli magaslest pedig magam készítettem, szigorúan vadak megfigyelésére. Időnként saját pénzemen veszek szénát, takarmányt, de eddig számíthattam a majsai vadásztársaság adományaira is, sőt legutóbb a helyi általános iskolások gyűjtöttek vadeleséget erre a célra. Mintegy 30 hektáron négy víztartályt és fóliás itatót helyeztem ki, nyáron kéthetente 1800 liter vizet szállítok a terepre. 

Ami a szárazodást illeti, Oszkár örömmel újságolja, hogy a csapadékos tél és az utána következő esőzés (a mérések szerint mintegy 90 milliméter) valamivel javított a talajnedvességen, ugyanakkor a kipárolgás következtében hamar visszaállnak a korábbi állapotok. Az elmúlt 20 évben 4-5 méterrel, az utóbbi másfél esztendő alatt pedig további 1-1,5 méterrel csökkent a talajvízszint. A kipárolgás mértéke régebben nem sokkal maradt alatta az 500-600 milliméter éves átlagnak, mára viszont szinte a duplájára, 1050 milliméterre nőtt. Ezért a folyamatért nemcsak az Alföld elsivatagosodása okolható, hanem a növénytermesztő gazdák is, akik vastag csöveken szívják ki a talajvizet az öntözéshez, mindazonáltal a fúrt kutak is fokozzák a problémát. 

Felmászok a magaslesre, ahonnan körbetekintve feltárul előttem a téli álmából ébredező táj. Távolabb szürke nyarak alkotnak kisebb csoportot, azon a helyen kaptak életre, ahol a gyökereik elérik a talajvizet. Haladva tovább a dűlőúton itt is tartunk egy rövid pihenőt. A vadásztársaság ásott vaditatója a valamikori homokbánya mélyen tátongó gödrében található. Kalauzom mutatja, eredetileg hol volt a katlan felső szintje, ami az évek során fokozatosan lejjebb került. Hogy víz legyen benne, egyre mélyebbre kellett ásni. Feljegyzem, hogy ennek a gödörnek az út szintjétől számítva most 8,2 méter lehet a teljes mélysége, körülbelül 5-7 centiméteres vízmélységgel. Azonban a vízőrzők áldásos munkájának, vagyis az árasztásoknak köszönhetően három kilométeres körzetben 20-30 centit emelkedett, és még ugyanennyire számítanak. Sőt, a környező kutakban is megjelent a víz, a gazdák földjein pedig duplájára és háromszorosára nőtt a terméshozam. Ekkora vízfelület nincs a környéken, ezért egyre több a kiránduló, a nézelődő a határban. Ami pedig a homokbánya vaditató gödrének eredeti funkcióját illeti: sajnos ilyen mélyre már nem merészkednek le az állatok, tehát pillanatnyilag a „kráter” legfeljebb arra jó, hogy indikátorként megmutassa a talajvíz mozgását. 

Nagyapáti Oszkár csillogó szemekkel idézi fel eddigi történetüket: 
– Számunkra 2025. február 8-a sorsfordító időpont. Ezen a napon kezdtünk neki az első árasztásunknak, vagyis az első műtárgy (zsilip) szabályozásának. A Kiskunmajsa–Csengele határán lévő Marisi-csatornán, megfelelő hatósági engedélyek birtokában, deszkákkal feltorlaszoltuk a közeli termálfürdőből elfolyó és az üvegházi kertészet csatornán ide érkező lehűtött vizét, amit nem sokkal később, február 22-én a helyi gazdák segítségével kiengedtük a kéthektárnyi, mélyen fekvő gyep, legelő besorolású mezőgazdasági területre, és a víz megtartása érdekében feltöltöttük az így kialakult szektor nyitott oldalát, ami egy önkormányzati út volt. Ezzel az akcióval lényegében össze is kovácsolódott harmincfőnyi lelkes csapatunk, a Marispusztai Önkéntes Vízőrzők közössége. Május 1-jén az országban egyedüliként – valószínűleg az árasztásnak köszönhetően – meglepetészivatar csapott le Kiskunmajsa térségében. Közben az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság jóváhagyásával kitisztítottuk és szabályoztuk a város környékén található műtárgyakat és hozzáláttunk a második árasztás megtervezéséhez, ahová már az ország más részeiről is jöttek emberek segíteni a tereprendezésben. Rajtuk kívül újabb önkéntesek csatlakoztak hozzánk, köztük vízügyi tervezőmérnök és drónos stáb is. Sikerült olyan dokumentációt benyújtanunk az Országos Vízügyi Igazgatósághoz, ahol első nekifutásra zöld utat kaptunk a beavatkozás elvégzésére. A terepmunka 2025. szep­tem­ber 14-én kezdődött, no­vember 11-én ért ide a víz, december 22-re pedig 50-60 centiméteres tó alakult ki. Megjelent a vegetáció is. Elmondhatjuk hát, hogy sikerült kopár legelőből időszakos vizes élőhelyet teremtenünk. 

A marispusztai vízőrzők rövid idő alatt bebizonyították, hogy igenis lehet sikeres egy civil kezdeményezés, ha az alföldi táj kiszáradása elleni célokra az állam részéről nincs elegendő anyagi támogatás, humán erőforrás, hathatós koncepció, akkor igenis felértékelődhet a közösségi összefogás ereje. Rengeteg támogatójuk van már, előadásokra hívják őket, helyszíni szemléket, terepbejárást, szakmai napokat tartanak az érdeklődőknek, bemutatófilmekben szerepelnek. Szerveztek már futóversenyt is. Diákok írnak róluk szakdolgozatot, tudományos munkát, óvodásoktól egyetemistákig szinte minden korosztály érdeklődik irántuk. Közéleti és politikai szereplők, delegációk érkeznek hozzájuk, és szándékosan hagyom utoljára a hazai és a világsajtó kitüntető figyelmét, hiszen az önmagában is fantasztikus sikertörténet. 
Legelsőként az Euronews hírcsatorna stábja forgatott náluk, az országos megjelenések sora pedig a Greendex.hu-­n kezdődött, melyet a Petőfi rádió követett. Aztán beindult a gépezet, egymásra licitáltak az újságok, cikkezett róluk többek között az Index, a 24.hu, a 444.hu, a Pénzcentrum, a Világgazdaság, a Magyar Narancs, a Magyar Hang, a Nők Lapja, a Petőfi Népe és még legalább 30 magyar hírportál. Felkereste őket az Amerikai Egyesült Államok legrégebbi és legnagyobb hírügynöksége, az Associated Press (AP) budapesti forgatócsoportja, filmjüket átvették a világ legnagyobb hírportáljai, sokak mellett az U. S. News vagy a FOX 8 News. Legutóbb 2026 januárjában a Los Angeles Times kereste meg őket. Mindemellett a marispusztai vízőrzők megtalálhatók a Facebookon, naponta frissítik bejegyzéseiket. Az interneten ugyancsak rengeteg információ található követendő példájukról, alig van olyan kontinens, ahová nem jutott volna el a hírük. Nyugodtan kijelenthetem: Kiskunmajsa általuk felkerült a világtérképre. 

– Álmunkban sem gondoltunk ilyen sikerre, de ha már így történt, azt reméljük, hogy a sajtó közvetítésével másoknak is példát tudunk mutatni – jegyzi meg a tóparton ránk várakozó Hunyadi Kata, a vízőrzők egyik oszlopos tagja, aki elhozta magával kisfiát, Leventét is. Elöljáróban elmondja, hogy itt nőtt fel a közelben, ahol régen kiterjedt belvizek voltak, s amikor télen befagytak, öröm volt rajtuk csúszkálni, vagy a karácsonyra kapott korcsolyával órákig körözni. Arra is emlékszik, hogy tavasszal a vizenyős mezőket ellepte a mocsári gólyahír, annak idején le is fényképezte őt valaki a virágtenger közepén. Mára teljesen eltűnt a víz és gólyahírt is alig látni. 

– Úgyszólván a szemem előtt zajlik a kiszáradás, amit nem lehet tétlenül nézni – folytatja a gyógytestnevelő–egészségfejlesztő tanárként dolgozó fiatalasszony. – A végső lökést az Eltékozolt vizeink című dokumentumfilm adta. Oszkárral sokat beszélgettünk arról, hogy a filmben látott vízvisszatartás jó gyakorlatát hogyan alkalmazhatnánk a saját környezetünkben. A szárazság ember és jószág számára egyformán gyötrő. Szerencsére nemcsak az érintett területek tulajdonosai, hanem a környéken gazdálkodók is megértették a szándékainkat és azonnal mellénk álltak. Az első árasztáskor hozták a munkagépeiket, a költségeket pedig összedobtuk. Háromszázezer forintból végeztük el a tájrehabilitációt. A második árasztás kiadásait pedig az általam szervezett rekreációs nap nevezési díjából bejött 800 ezer forint fedezte. Közösségünk valamennyi tagja önzetlenül segít, semmilyen juttatásban nem részesül. Vannak már külföldi pártolóink is, akiktől anyagi segítségre is számíthatunk. És persze folyamatosan figyeljük a pályázati lehetőségeket. 

– Az ENSZ több mint húsz éve, 2004-ben félsivatagos övezetté nyilvánította a Homokhátságot. Változtathat valamit a helyzeten az önök missziója? 

– Ezeregy ilyen vállalásra volna szükség. Lehet, hogy amit mi csinálunk, az csupán egy csepp a tengerben, de ha az az egy csepp valamiféle hatással van a tengerre, akkor már érdemes volt elkezdenünk a vízőrző tevékenységünket. Érzem a változást az innen két kilométerre lévő földemen is, ahol tavalyelőtt két bála lucerna termett, a tavalyi első árasztás hatására megváltozó talajtöltöttség és páratartalom következtében pedig három bálával több. 

– Ellendrukkereik vannak? 
– Ahhoz képest, hogy mennyien állnak mellettünk, elenyésző a számuk. 

Ezt a szintén Marispusztán lakó Varga Ferenc kertész is megerősíti. Kezdettől fogva a vízőrzők csapatához tartozik, részt vesz az akcióikban, s gyakran kimotorozik a határba nézelődni vagy fotókat készíteni. Vállalkozásában komoly problémát jelent a vízhiány, fóliasátraiban két éve tartályokból kell locsolnia, mert a talajvízszint süllyedése miatt a szivattyúk már hatástalanok. Aggályosnak tartja a jégelhárító rendszerek jelenlétét. A helyi szőlősgazdák ezzel próbálják „megállítani” az esőt, s amennyiben nincs gombásodás, nem kell permetezniük, az öntözést meg csepegtető szalagokkal oldják meg. Csakhogy az esőfelhők szétlövése hozzájárulhat az aszály fokozódásához. 

– Szerintem semmi nem indokolja, hogy a kiskunmajsai körzetben hét-nyolc ilyen rendszer működjön. Ha rajtam múlna, egy sem lenne. Negyvenhét évem alatt mindössze két nagyobb intenzitású jégesőre emlékszem, ami alapján nem hinném, hogy gyakori jelenségről beszélhetünk. A szőlőtermesztők és a zöldségtermesztők között nincs erről párbeszéd, valószínűleg nem is tudnánk megegyezésre jutni. Pedig az Alföld elsivata­gosodása nagyon komoly probléma! Közvetlen környezetemben is egyre több a homokos terület, ahol fellelhető még valamennyi szárazságtűrő növény, de valószínűleg azok sem bírják már sokáig. Megfigyeltem, hogy a tanyámat körülölelő, nagy vízigényű nyárfák a talajvíz süllyedése miatt tavaly nyáron a felső részükről ledobták a lombjukat. Mintha csak ősz lett volna, úgy hullottak a levelek a fáról. 
Kormányos Zoltán a legfiatalabb nemzedék képviselője, nemrég költözött Kiskunmajsára. Mindig is szerette a természetet, lenyűgözi az alföldi táj, ezért is tartja fontosnak, hogy vízőrzőként tegyen valami hasznosat a jövő érdekében. Nagy élmény volt számára, hogy tavaly az elárasztott területeken fészkelő védett madarakat – gólyatöcs, nagygoda – figyelhetett meg. Zoli a terepmotorozás megszállottja, szenvedélyének hódolva most is két keréken érkezett a helyszínre. 

Vissza a városba. Útközben Nagyapáti Oszkár arról beszél, hogy számára semmiféle versengést nem jelent a vízőrző tevékenységük, nem mérik magukat másokhoz, neki az is éppen elég, ha minél többen látják, hogy igenis lehet egy alulról szerveződő közösséggel nagy dolgokat véghez vinni. Magányos farkasként sokkal nehezebb lenne. A marispusztai projektnek számos követője van már. Nemrég megalakult az országos hatókörű VízŐrző Mozgalom, amelynek tagszervezeteit az utóbbi években önállóan, egymástól függetlenül aktivizálódó önkéntes csoportok képezik. Ez a civil vállalás persze áldozatokkal is jár, néha a magánélet rovására megy. Oszkár családja – különösen a 12 és 9 éves kislányai – szeretné, ha több időt töltene velük. Abban viszont biztos vagyok, már őket is „megfertőzte”. Nem­csak a természet iránti tiszteletet plántálja beléjük, hanem a múlt értékeinek megbecsülését is. Ezt abból is gondolom, hogy a 43 éves mérnökember az eredeti berendezésével együtt megtartotta nagyszülei, szülei Marispusztán álló, nádtetős, vakítóan fehér falú parasztházát és a hozzá tartozó gazdasági udvart, mintha csak egy skanzenben látnám. Jó érzés megtapasztalni, hogy élnek még múltőrzők és vízőrzők a kiszáradó pusztaságban.