Aluljárók népe

Osonnak az árnyak, alakok, emberek a metrómozgólépcső és az aluljárószint demarkációs vonalánál, majd egyre sietősebb tempóban, szemkontaktust kerülve, nem bámészkodva, csak kifelé-felfelé, befelé-lefelé haladnak. Elegánsan öltözve, nagy hátizsákot cipelve, turistaként gurulós bőröndöt tolva. Este hat óra van már. 

A metrókijáratnál, az aluljáróban, a fal mellé állva ősz hajú, hetven körüli férfi koccint az egydecis üveggel egy alacsony, viseltes és piszkos öltözetű hölggyel, aki szintén egy kis üveget emelget a szájához. A férfi visszataszító hangnemben véleményezi az elhaladókat, senki nem mer visszaszólni. Arrébb egy felpörgött kölyköt kérnek meg a rendőrök, hogy ürítse, majd fordítsa is ki a joggingalsója zsebeit, drogot keresnek nála. Egy férfi nagy hangszórót tesz ki az oszlopokkal tarkított középpontban, és egy mikrofonba beszél: „Nemrég elhunyt Chuck Norris. És amikor ő fekvőtámaszt csinált, nem a földről nyomta fel magát, hanem a Földet nyomta le. Isten ereje. A szeretet, üdvösség, az örök élet. Chuck Norris meghalt, de úgy szerette Isten a világot, hogy az egyszülött fiát adta, hogy aki őt szereti, örök élete legyen. Halleluja!” – mondja. Nem nagyon tud senki sem elgondolkodni a szavai tartalmán, mert csak egyetlenegy ember áll mellette, aki mosolyogva hallgatja, egy két méter magas afroamerikai férfi lila kabátban. Sietnek az árnyak: mobiltelefon, ridikül, fagyi az átigyekvők kezében, némelyeken maszk, és fülhallgató a fülben. 

A könyvárusnál hatszáz forint egy könyv, itt van az Agy, a Szfinx Robin Cooktól, a Függőleges rohanás Joseph R. Garbertől és A fattyú John Jakestől. A pékségnél már üres minden üvegkínáló, elfogyott az egyaránt 550 forintért kínált meggyes és a vaníliás fonat is. Egy kínai tulajdonú üzletnél, ahol cicaportrés esernyőt, párducmintás harisnyát, pajzán feliratos pólókat és szívecskés léggömböket kínálnak, a fényreklám verdeső vörös szövege az utóbbiak töltöttségére utal: hidrogén, hidrogén. 

Elindulok az egyik vágaton, előttem egy sok évtizede működő aluljáróbeli borozó. Nem akármilyen. „Borbarát borozó” – olvasni a találó elnevezést a bejárat felett, merthogy milyen legyen egy borozó, sörbarát? Persze a folyékony kenyér rajongóinak ott van az „akciós sörpéntek”, hogy ellensúlyozza a „dijnyertes borok” 330 forintos decinkénti árát. Helyben fogyasztásra kérek egy kávét, így húsz forinttal olcsóbb, mint ha elvinném. – Tudja, ha itt issza, üvegpohárba kapja, míg az elviteles papírpohár pénzbe kerül – magyarázza a csapos. 

– Sok évtizednyi vendéglátózás után, három hónapja dolgozom lent, de állítólag sokkal jobb a biztonság, mint régen, emelkedett a vendégkör színvonala – kacsint, ahogy a hatvanas évekbeli retró pohár alja koppan a pulton. 

Ketten állnak egy asztalnál és susmognak, arrébb keresztrejtvényt fejteget valaki, egy kőművesruhás férfi pedig a mobiltelefonját bűvöli, miközben itt alig van térerő. A zenegép néma, a televízión egy sportcsatorna kockái futnak: Fontos-e, hogy egy játékos hogy érzi magát az adott környezetben? – kérdezi a labdarúgó-szakedzőt egy riporter, aki válaszul a légiósok életéről beszél. Huszonnyolc falra tett tábla: borreklám, röviditalos fénykép között minimum tíz közli az illemszabályokat, hogy hogyan viselkedjünk. Nem hiszik? „Lármázni, énekelni, táncolni tilos!”, „Bankkártyás fizetés esetén 100 forint kényelmi díjat számolunk fel!”, „Légkondicionált helyiség, kérjük az ajtót becsukni”, „Ittas egyént nem szolgálunk ki!”, „Tizennyolc év alattiakat szeszes itallal nem szolgálunk ki!”. Tovább is vizslatnám ezeket, de a Gépház feliratú zöld ajtó kinyílik, mogorván elviharzik a főnök. Az ajtó felett óra, tíz percet siet, nehogy a vonatja indulásáról lekéssen valaki. Jön a vízóraolvasó, na, jöjjön, drága – invitálja a hölgyet a falhoz a pultos. 

Pont, ahol két ember társalog, a falon a zaklatás 22-es számú jogi paragrafusa olvasható, nézem-nézem, s olvasom, majd viccesen megjegyzem, hogy nem őket hallgatom, s nem készülök szemmel verésre sem. Mire nevetve mondják, hogy légy szíves a 2-es pontot tartsd be. Az egyikük Béla, egy közeli üzlet biztonsági őre, ezúttal szolgálaton kívül. Erdélyi származású, 36 éve él Magyarországon, úgy búcsúzik el tőlem aluljárós körutamra: „Vigyázz, vannak itt melegek, aljadékok, hidegek, s mindenki.” 

∗ 

Az igazi szemléletváltás az aluljáró-építésben egyér­telműen a metróépítésekhez kapcsolódik. Amíg a legelső aluljárók szinte kizárólag közlekedési funkciót láttak el, addig az 1960-as évektől épített aluljáróknál már jelentős szerepet játszik azok közösségi és fogyasztói térként való működése. Az aluljárók egyszerre jelentettek választ az egyre fokozódó közlekedési problémára, nyújtottak lehetőséget a modernizációra, és teremtettek új, föld alatti közösségi, társadalmi tereket. Az első korszerű aluljáró az Astoria aluljáró volt. „A világítást úgy oldották meg, hogy más fényt kap nappal, mást este, illetve éjszaka. Így a napsütésről vagy az esti, tompább fényről érkező gyalogosok szemét nem bántja a fényerőváltozás. Az aluljáró két oldalán nyolc nagy méretű kirakatot helyeztek el, amelyekben a különböző kereskedelmi vállalatok mutatják be áruikat” – írták akkori újságok. 

Az aluljárók változatos élete a sajtótudósítások gyakori színterévé vált. 1970-ben írta a Tükör című folyóirat. „Nemcsak kisvendéglőknek, borbélyüzleteknek, közértboltoknak van törzsközönségük; az aluljáróknak is. Néhány hete nyitották meg a Baross téri aluljáró egy részét; s ha már az ember nyugtázta az aluljáró ívelésének építészeti leleményét, a korszerű világítást, a lejárók célszerű voltát, egyszóval túljutott a külsőségeken meg azon az ámulaton, hogy lám, csak megvalósult a Baross téri aluljáró is végre-valahára, akkor ráér szemügyre venni az aluljáró közönségét. A Kerepesi út felöl egy cipőpucoló ütötte fel a tanyáját. Az üzlet kissé avit, egy régi fajta lábtartós ládika, benne a cipőpucolás lenyűgözően sok kelléke: üvegek, dobozok, rongyok, kefék – a lábtartón pedig éppen egy sárga cipős láb. A sárga cipő fekete szemű, sötét hajú fiatalemberben folytatódik, aki nagy peckesen tűri, hogy a sárga cipőt vakítóan fényesre suvikszolják. Ha jól megfigyeli az ember, ez afféle kis kaszinó. A cipőpucolót legalább öten állják körül, cigarettáznak, topognak, híreket cserélnek. A Bosnyák tér irányát reklámozó tábla előtt pirított napraforgót árul egy fiatal, tejképü hölgy. Fennhangon, és majdnem teljesen hiába kiabálja, hogy pirított napraforgó. Valahogy, nincs sikere az árunak.” 

Az Amerikai-Kanadai Magyar Élet a magyar sajtót szemlézve már 1979-ben rémregény-összeállítást közölt a budapesti aluljárókról. „Az aluljáró. Ápolatlan, borosüvegeket szorongató fiatalok. Öreg csavargók, szotyolát, hóvirágot, fonott kosarat kínáló, kiabáló cigányasszonyok. Az automata előtt koszos víztócsa. Tömeg sodródik a lépcsőkön fel, le. Íme a Blaha.” A riport azután az aluljáróban ácsorgó bőrkabátos, farmeres fiatalokból mutat be néhányat, akiknek útja gyakran vezet „az aluljárótól a vádlottak padjáig”. 

„Az utolsó 10 esztendőben épült pesti aluljárók bécsi mintára a város fejlődésének, szépülésének jegyében létesültek s azokkal sokat büszkélkedtek a hazai sajtóban, de ma már nem sok büszkélkednivaló van velük” – írják végkövetkeztetésként az amerikai olvasóknak. 

∗ 

Aztán azóta itt, a Nyugati aluljáróban időközben voltak felívelő évek, s rendezvények, rádiós közvetítés nagy tömegek előtt, kamarazenekari koncertek, kirakati mustrák, szilveszteri rendezvények, de összességében a kosz, a bűnözés kerekedett felül. 2003 augusztusában Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitány személyesen ellenőrizte a Nyugati pályaudvar rendjét. Egy szabadságon lévő, véletlenül arra járó rendőr épp akkor fogott el egy tolvajt, amikor a főkapitány újságírók kíséretében körülnézett az aluljáróban. 2007 júniusában a rendőrök és a közterületesek bejelentették, hogy onnantól közösen járják a budapesti aluljárókat, hogy a turisták ne láthassanak semmi olyat, ami nem tesz jót az ország hírnevének. Például elküldik az illegális árusokat vagy azokat a hajléktalanokat, akik beköltöznek a telefonfülkékbe. És az sem segített, hogy 2007 decemberében a Nyugati téri aluljáróban kialakult balkáni viszonyok, az illegális árusítások megszüntetését kérte december 20-i határidővel Demszky Gábor főpolgármestertől a Fővárosi Közgyűlés városképvédelmi bizottsága – írta a Népszava. És eljött 2011. augusztus 25-e, amikor az üzletek, valamint az évtizedek alatt elmaradt karbantartási munkák miatt az aluljáró hosszú ideje nem képes kulturált áthaladást biztosítani a közlekedők számára. Az aluljáró felújítása mára sürgető feladattá vált – állapította meg a Fővárosi Közgyűlés. 

– Finoman szólva Budapest szégyene ez, ha nem finomkodok, akkor lepratelepnek is beillene – mondja 2014-ben ottjártamkor egy ruhaárus hölgy. Azt mesélte, egy időben a szomszédos telefonárusnak gyakran csak megmutatták a kést, s ő már adta is a kasszában tárolt pénzt vagy a kívánt telefont. Félóránként érkeztek akkoriban a vonatok a Liszt Ferenc repülőtérről. A digitális táblákon olvasni: Airport – Üllő – Monor. Sok az angol, japán, német turista is, akik szemmel láthatóan nem érzik túl nagy biztonságban magukat. 

Akkor még egy szép szőke nő állt a pult mögött egy késdobálóban (amelynek falát 2026-ra már befalazták). Azt mondta: az aluljáróban verekedések előfordulnak, de csak orrvérzésig. – Egy időben arra figyeltünk fel, hogy a vendégeink hirtelen lefordulnak a székről, pár alkalommal mentőt is kellett hívnunk hozzájuk. Egyre többen jöttek be másnap úgy, hogy elmesélték, a város szélén vagy egy vonaton ébredtek fel bódult és kifosztott állapotban. Figyelni kezdtük az italkimérésben megforduló embereket. Kiderült, hogy nálunk kábították el a legtöbbjüket. Meghívták valamire későbbi áldozataikat, majd összemorzsolt altatót öntöttek az italukba. Akkortájt egy vak embert szúrt nyakon egy román. Egy banda pedig némi szóváltást követően prostituáltat lökött le a lépcsőről, ott feküdt a márványon kicsavarodva, majd öt napig kómában volt. 

Egyébként jó tíz éve nem sokat hallani az aluljárók megtisztításáról. Inkább megszüntetik tevékenységüket az italkimérések, ételárusok, hogy ne csak az utazóközönségnek ne legyen oka miért hosszabb időt eltölteni lent, hanem az alvilági emberek is tétlenségre kényszerüljenek, idővel elillanjanak. A Nyugati téri aluljáró, amelyet 1981-ben adtak át, mint a legnagyobb olvasztótégely, még tartja magát. Hervadásában, bomlásában, lepusztultságában is. 2023. szeptember közepi az utolsó „az alvilágtól megszabadító” intézkedés, azaz három új gyalogos-átkelőhellyel bővült a Nyugati tér: a beruházásnak köszönhetően akadálymentesen, már az aluljáró használata nélkül is körbejárható a tér és a forgalmas közlekedési csomópont. Azaz, ha lent veszélyes, menjenek inkább felül. 

∗ 

A Nyugati-aluljáró borozóját vékony fal választja el a vizeldétől. Nagy a tisztaság, de 400 forint a jegy ára. Nemrég egy igen jól öltözött turista ennyiért nem ment be, s azt mutatta a vécésnéninek, hogy majd elvágja a nyakát. Egyébként Gizi néni a maga 72 évével egy nagyon kellemes modorú hölgy, aki tanuló korától kezdve ötven éven át Aranypók ruhaüzletekben dolgozott, és boltvezető-helyettesként ment nyugdíjba. Viszonylag jó a nyugdíja, de oly drága a megélhetés, hogy egy ideig­ a Fehérvári úti piacon kenyeret árult, és most is szükséges itt dolgoznia. Újpestről jár be minden második nap fél hatra, s itt van este tízig. Egy cigányprímás özvegye. A fia az ausztriai Grazban végzett diplomás hegedűművész, aki most – szégyelli kimondani, és csak sok-sok noszogtatás után árulja el – kukás Budapesten, s szeretne idővel a zenébe visszamenni. 

Most viszont jobban keres, mint az Operaházban. 
Aluljárószerte még mindig sok a látnivaló. A bezárt boltok sora csernobili elhagyottságot mutat a plázához vezető úton, egy tizenöt méteres fehér falfelület tele van elmebetegek filctollas írásaival, értelmet nehéz találni egy-egy mondaton belül is. Kosz kosz hátán, ráadásul egyre több büdös hajléktalan jelenik meg a menetjegy-automatáknál vásárlóktól kéregetni. Egy kristálytiszta hangú lány most a fehér fal elé kiáll és énekelni kezd: Most jövök Gyuláról, Gyulafehérvárról / Megismer a kisangyalom kalapbokrétámról… 

De nem ismeri meg senki. Bokréta ide vagy oda, a kalapja is üres marad. Így megy ez, futnak a hangtalan árnyak, majd megjelennek a stricik és az esti pillangók is. A remény azért ott libeg valahol, a cigány rózsaárusokon, lehúzott redőnyös hányadék övezeten, könyvturkálón, piperebolton, a pizzaszelet-kimérésen, sült húsos falodán túl a veszélyzóna túlsó felén, mint minden hétvégén, szombaton fröccsakció lesz, 880 helyett csupán 440 forint a házmester ára.