Egy magyar James Bond

Az első Práczki 1722 táján, a hódoltság utáni betelepítések idején került a Pest vármegyei Pilisre. Története azért emlékezetes a család számára, mert tőle származtatják a „prácz­ki­ságot”, azaz a lázadó, ellenálló lelkületet. 

Práczki Dániel esete szájhagyományként élt a családban: 1735-ben csatlakozni akart egy viharsarki felkeléshez, Cegléd környékén azonban elfogták, visszahozták Pilisre. Megkínozták és a Jajgató-dombon kivégezték – idézte fel a család pilisi gyökereit a legfiatalabb Práczky István. (A grafikusművész y-nal írja a nevét – A szerk.) Az amatőrként helytörténettel barátkozó 9. leszármazott azonban sokkal valószínűbbnek tartja, hogy őse – féltve családját, gazdaságát – elbujdosott a földesúr által felállított sereg sorozása elől. Sikertelen szökése miatt példát statuáltak vele. A történet részletei talán már sosem derülnek ki. Az azonban bizonyos, hogy a család legkorábbi ismert Práczkijának lelkületét nemzedékek hordozzák. 

„Nagyapám, az első Práczki István is »lázadó« volt, többre vágyott annál, amit a paraszti lét kínált számára. Pali bátyjával fiatalon a falu gépészei lettek, emellett a híres pilisi népfőiskolán is tanított a '30-as években. Máskor Pesten vállalt nyomdai munkát, és hozta haza az újságokat cseperedő fia nagy örömére.” 
A második Práczki István tehetségére korán felfigyeltek, a falu költségén Cegléden taníttatták, és felnőttként visszavárták a közösségbe. Arra senki sem számított, hogy az 1946-ban pályakezdő fiatal kisgazda pár év múltán katonaként tér haza. 

„Akkoriban a sorkatonaság három évig tartott, ezért apám a barátaival együtt inkább tisztképzőbe jelentkezett. Úgy gondolták, ezzel hamarabb »letudják« a katonaságot, és majd hamar leveszik a mundért.” 

De nem így történt: az érettségizett, nyelveket ­beszélő fiatalember a Vezérkari Főnökség hírszerző ­akadémiájára került, majd a Magyar Néphadsereg ­Vezérkara 2. Csoportfőnöksége, a „Cég” titkos ál­­lományú hírszerzőt faragott belőle. A képzettsége alapján a fedőszakmája a külkereskedelem lett. A hidegháború idején bevett szokás volt, hogy a külföldre dolgozó ­hírszerzőket a külkereskedelemben, a turizmusban vagy a sajtó intézményeiben helyezték el. Ezekkel a fedő­foglalkozásokkal könnyen utazhattak, kapcsolatokat építhettek. Práczki István eleinte tolmácsként, majd titkárként, máskor cégvezetőként dolgozott különböző állomáshelyeken; küldetései Olaszországba, Francia­országba, az USA-ba, Vietnámba és Szíriába vitték. 
„Sokáig nem tudtam, hogy »valójában« mivel foglalkozik az apám. Gyerekként úgy hittem, hogy külkereskedő, akinek a munkájával jár az utazás. Születésem óta volt autónk, ami az 1960-as évek elején még ritkaságszámba ment, nekem azonban természetes volt. Innen visszatekintve a bátyámmal elkapatott életünk volt, tele játékokkal, élményekkel, ismeretekkel.” 

∗

A családfőt 1966-ban Párizsba helyezték a keres­­kedelmi kirendeltségre, azzal a titkos megbízással, hogy térképezze fel Franciaország katonai bázi- sait és gyűjtsön információkat a francia haderő helyzetéről. 

„Semmit sem tudtam erről. Mint ahogyan arról sem, hogy kőkemény csatákat vívott azért, hogy ne a szovjet követség iskolájába járjunk, hanem egy normál párizsi általános iskolába. Ez máig meghatározza a világlátásomat. Óriási hatással volt rám a francia kultúra, a tájak, a francia zene és a képregények, amelyek nélkül ma nem tudnám elképzelni az életemet.” 
A leleményes családfő a kémtevékenységet egyszerű vidéki kirándulásoknak álcázta. „Hétvégenként hajnalban keltünk, hogy autóval beutazzuk Franciaországot. Apám olykor 6-700 kilométert vezetett, és nekünk, gyerekeknek külön játékot talált ki. Figyelnünk kellett az »égbe meredő óriási tányérokat«. Aki a legtöbbet vette észre, az fagylaltot kapott. Jóval később, a 2014-ben megjelent életrajzi könyvéből derült ki számomra, hogy ez nem csak játék volt. A francia lokátorhálózatot térképeztük fel.” 

Hazatérve 1971-ben Óbudára, az épülő lakótelep egyik pontházába költöztek. Az épület a hírszerzőknek, újságíróknak és egyéb, középvezető funkcionáriusoknak fenntartott „prémium” tömb volt. Sokan laktak ott a „Cég” dolgozói közül is, akikkel kollegiális, olykor baráti viszonyt is ápoltak. Aztán néhány évre Vietnámba ment katonai megfigyelőként. „Egymás között gyakran vendégeskedtek, és én kamaszként nagyon élveztem a pezsgő szellemi életet. Figyeltem ezt a világlátott emberekből álló izgalmas közösséget – mondja a fia. 

Talán ezért is döntött úgy a családfő, hogy fiát beavatja a titokba. „16 éves voltam, amikor egyik este azzal hívott félre apám, hogy fontos dolgot akar mondani. Kivert a veríték, mert a nem túl briliáns gimnáziu­mi tanulmányaim mindig okot adtak fejmosásra. Ezúttal azonban más, bizalmas dolgot közölt. Elmondta, hogy ő nemcsak külkeres, hanem katonai hírszerző. Ezért azokról a dolgokról, amikről itthon szó esik, nem beszélhetek senkinek. Bevallotta, hogy sokáig a frász kerülgette miattam, mert anyám szava járásával olyan voltam, mint a szivacs. Ahogy mondta: felszívsz mindent, de ha valaki rád ül, kiengeded. Ezen a napon léptem át a felnőttség küszöbét: megismertem annak felelősségét, hogy az ismereteim mások sorsát is befolyásolhatják. Így tudtam meg, hogy a faterom egy »James Bond«… 

∗ 

Hírszerzőként az utolsó missziója Szíriába szólt, 1979-ben. A magyar fegyverexport ügyleteit ment egyengetni, emellett feladata volt az Aleppóban működő katonai akadémia magyar oktatói részére az illetmények kézbesítése is. „Néha én voltam a sofőrje, ezt 18 évesen nagyon élveztem, ahogy az egzotikus keleti világot is. A helyi egyetemre készültem, délelőtt arabul tanultam, a délutánokon pedig a damaszkuszi bazárban egy ismerős aranyművesnél inaskodtam. Innen gyökerezik az arab-keresztény kultúra iránti tiszteletem.” 

A szíriai kiküldetés azonban fél év alatt tragikusan zárult. „Megérkezésünkkor már érezhető volt, hogy a »Cég« konspirációba burkolt korrupciós ügyeire rálátó apám egyre inkább szúrta felettesei szemét. Dacára eredményes és innovatív operatív munkájának, kritikus és igazságkereső természete egyre kevésbé talált megértésre. Fedett tevékenységét helyi felettesei szabotálták: a feladatai során felmerülő »alkotmányos költségeket« – vagyis a korrupciós pénzeket – nem fedezték, így hónapokig a fizetéséből kellett azokat kigazdálkodnia. Végül a gordiuszi csomót úgy vágta át, hogy a dollárban érkező aleppói illetményeket nem a helyi nemzeti bankban, hanem pénzváltónál váltotta be. Az árfolyam-­külön­bözetből pótolta a várt, de nem érkező ellátmányt. Felettesei azonban csak erre a hibára vártak: az eset »felgöngyölítése« után azonnal hazarendelték, és hadbíróság elé állították deviza-bűncselekmény és hazaárulás vádjával.” 

Választhatott: ha elismeri a vádakat, két év felfüggesztettel és a rendfokozata megtartásával nyugdíjazzák. Ha nem, akkor a hazaárulás minősítésével akár a kötél általi halált is kockáztathatta. Megtörték, és ezzel a karrierje kettétört. Tehetetlen dühét vidéken épülő háza építésébe fojtotta, így próbált túljutni a megaláztatáson. Büntetésének része volt az is, hogy kizárták az MSZMP-ből. 
„Erre csak legyintett, mondván: hamarosan úgyis összeomlik a kommunista blokk. Egy francia újságíró ismerősünk csak ámult, hogy 1984-ben egy magyar ex-hírszerző megjósolja a kommunista rezsim bukását.” 

∗ 

Hiába lett igaza, a sértettségén nem tudott túllépni, a rendszerváltás után kereste is a lehetőséget a visszavágásra. Az Antall-kormány katonapolitikai tanácsadója lett, majd később nézetei egyre szélsőségesebb irányokba terelték, olyannyira, hogy idővel már a csa­­ládjával is nehezen értett szót. 

„Utolsó éveire végül megbékültünk, segítettem neki kiadni önéletrajzát, amely a hírszerzés és a katonapolitika rajongói számára fontos kordokumentum lett. Persze, azt sohasem bocsátotta meg, hogy a külkereskedelem helyett a művészpályát választottam. De hát mit csináljak?! A »práczkiságot« én is örököltem, III. Práczky Istvánként a lázadógének bennem is továbbélnek.”