Kicsiben is csühög a Csanád

Gyerekkorában gyakran járt abba a Duna közeli házba, ahol felmenői laktak. Innen indult le, a folyóhoz kajakozni, és nem utolsósorban órákon át figyelni az elhaladó hajókat. Ekkortól, a kilencvenes évek elejétől gondosan feljegyzi, mikor milyen hajókat látott, fotózott, mellette gyűjtötte a róluk szóló újságcikkeket. 

– Az első modelljeim kartonból készültek, abból az élelmiszerboltból hordtam haza a dobozokat, ahol kereskedelmi tanulóként dolgoztam. Ha elég festékkel itattam át a papírt, a hajó a vízen is fennmaradt – meséli a kezdetekről. A papírból készült modellek száma bőven száz fölött jár. Természetesen mind számozva és dokumentálva, java részük gondosan elraktározva (stílusosabban: bedobozolva). 

A működés iránti vágy hamar megjelent: laposelemmel, tollbetéttel, házilag hajlított fém hajócsavarral kísérletezett. Amikor először távirányítós autóhoz jutott, rögvest szétszedte: a motor köré építette fel a saját hajóját. 

– Emlékszem arra is, hogy egy elsősegélynyújtó információs fali tábla láttán jött a nagy felismerés, hogy ebből a műanyag lapból jobban formálható és tartósan úsztatható hajótesteket lehet építeni. Attól kezdve már tényleg csak az idő szabhatott határt a fantáziámnak! 

Csaba flottája jelenleg közel harminc működő, távirányítású, műanyag testű hajóból áll. A „kikötőt” tekintve a műhely és az otthon határai összemosódnak: a hálószoba falán a polcokon zömében dunai hajók kicsinyített másai sorakoznak (a magyar folyami hajózás a szíve csücske), olyanok, amiket nap mint nap láthat Vácon, illetve saját élményeket őriz róluk. 

A Kisherceg és a Sződliget eredetije ma is járja a Dunakanyart. A Duna, az Ipoly és a Vác mind bárkákat toló hajó. A Regina Rheni több mint kétméteres testével éppen csak befér az autóba szállításkor. (Nőként muszáj kitérnem rá: a portörlés egy-egy alkalommal akár egy teljes napig tart, merthogy ecsettel kell végigmenni minden korláton, kilincsen, padlóhézagon, napernyőn meg apró matróz- és utasfigurán…) 

A Hunyadi különösen kedves darab számára: egykor zenés hajóként is működött, és Csaba szülei még táncoltak rajta. A papírból készült változatának nevét anno még gépelve írta rá 13 éves korában. A modellek nála nemegyszer személyes történeteket is hordoznak, nem csak technikai bravúrok. Mind vízre tehetők – és időnként vízre is kerülnek. 

– A részletek iránti igény nálam a megszállottságig fokozódott – ismeri be vendéglátónk. – A Csanád eredetije Óbudán áll a kikötőben, évente jó néhány napot dolgozom rajta matrózként, ezért is áll közelebb hozzám. A Csanád modelljében hangmodul működik, amely az eredeti hajó hangját játssza vissza, ezt magam rögzítettem – és már mutatja is a kis hajó szerinte egyedi „csühögését”. 
Csaba egy épületgépészeti áruházban boltvezető. Mindennapi munkája után a műhely csendje, a pepecselés, az apró alkatrészek illesztése jelenti számára az igazi kikapcsolódást. Itt minden kézzel és kreatív ötletek alapján készült. A kilincs például vékony drótból, a hajókorlát cérnából, a mentőgumik gyerekjátékból származó habdarabokból. A műanyag dosszié ablakká válik, a kiürült szórófej csöve kéménnyé. Tényleg mindent fel tud használni! Lézervágás, ragasztás, festés, csíptetés, 3D-nyomtatás: a módszerek keverednek, ahogy az anyagok is. 

Csaba sosem vágyott a hajósok „vándoréletére”, viszont a matrózképesítést megszerezte, hogy időnként hajókon másodállást vállalhasson. Ezenkívül sok hajós barátja van, velük is mehet – neki ez így tökéletes, mondja. Bejárta már a teljes magyar Duna-szakaszt, sőt, a Duna–Majna–Rajna-csatornán keresztül egészen a holland–német határig eljutott; ez 1770 kilométer hajóutat jelent. 

Kisújszálláson és Monoron rendszeresen tartanak megmérettetéseket, ahol ügyességi pályákon időre kell manőverezni a hajókkal. Például annak a tolóhajónak a modelljével, amire gyerekkorában néha felengedték, már számos bárkamozgató versenyt megnyert. Csaba itt találkozott hasonszőrű modellkészítőkkel, köztük Medve Gáborral, aki beavatta, hogyan lehet igazán működővé tenni a hajókat. A közösség ugyan kicsi, de összetartó: az országban alig néhányan építenek ilyen részletességgel dunai hajómodelleket. A Magyar Hajózásért Egyesület tagjaival leselejtezett Mahart-hajókat próbálnak megmenteni (például a Sopron nevű vontatóhajó ilyen sikertörténet), és jégtörő hajót üzemeltetnek, amivel a legutóbbi télen, bizony, a Csepeli-öbölben akadt dolguk. 

A váci modellépítő megszállottságához fotózási szenvedély is társul: anno több ezer papír fénykép készült az eredeti hajókról meg a kis modellekről, míg digitális felvételekből ennek sokszorosát tárolja. Egy hajókövető alkalmazásban (Marine Traffic) figyeli a dunai forgalmat, és ha teheti, lemegy a partra. Pláne most, hogy elindult a hajózási szezon, és a korábbinál sűrűbben jönnek a kedvencei. 
– Órákat tudok így eltölteni. Ha valaki kérdezi, mit csináltam, hát semmit. Néztem a hajókat. Külön öröm számomra, amikor az igazi hajó elhalad a kicsinyített mása mögött, és a két világ egy pillanatra összeér. 

Csabát a szintén rendkívül kreatív párja is gyakran elkíséri a partra – a csónakázáson túl azzal a „hátsó szándékkal” is, hogy kavicsokat gyűjthessen. A kövekből aztán házszámtábla készül meg impozáns kép a kisváci templommal, megfestve pedig kiscsirkék, Mikulás- és törpefejek. 

Csaba, ha éppen nem az úszó járműveket fotózza, akkor az égre mered kamerájával. Télen, amikor korán sötétedik, a munkából hazatérve már késő délután kiviszi az udvarra az állványt és a teleobjektívet. Ez türelemjáték: volt, hogy egy este húszszor is ki- és bement, mert az érkező repülőgép pár fokkal a korong mellé ment. Csalódottan mondja, hogy az utóbbi időben az udvari fotópontjához képest kicsit eltolódott a légi folyosó. Amikor azonban sikerül elkapni a pillanatot, és a fénylő Hold előtt egyetlen sötét sziluettként húz át a gép, az ugyanolyan adrenalinlöket, mint amikor a vízen találkozik a hajómodell és az igazi. 

A modellek nem eladók. Elsősorban azért, mert a valódi értékük nem forintosítható. Úgy fogalmaz: amikor itt, a műhelyben dolgozik, a lelkét is masszírozza. Egy-egy hajó elkészítése egyébként több száz munkaóra, és az anyagköltség is jelentős. 

A műhelyben itt-ott készülő hajóvázak, félkész projektek várakoznak. A csontvázszerű testek mellett rajzok, alkatrészek – egy doboz tele apró limlommal, amiből egyszer talán kormány, csörlő vagy árbóc lesz. Itt egy befejezésre váró szárnyashajó, ott a Victor Hugo kabinos személyhajó gerince, ami – mint megtudom – a Mona Lisa „testvére”. Ahogy a nevük is árulkodik, nem magyar lobogó alatt futnak, de van hazai folyami vonatkozásuk. 

– A Victor Hugo attól is különleges, hogy első kabinos nagyhajóként járt a Tiszán. A Mona Lisa a mai napig Franciaországból indulva tesz egy nemzetközi folyami körutat, amely a nyugat-európai vízi úthálózatot köti össze a magyarországi folyókkal. A Rajna és a Majna vízrendszerét a jól ismert csatorna kapcsolja össze a Dunával, ezen átjutva a hajó lefelé halad Ausztrián át Magyarországra. A Duna–Tisza összeköttetés a déli szakaszon történik, a Tisza torkolatánál, majd Szerbia felé kerülve vissza északra. Ezután felfelé hajóznak, egészen Tokajig, ha a vízállás engedi. 

Tolóbárkából akad itt féltucatnyi; ezeket össze lehet rakni, és akkor rendkívül impozáns a vízen a három-négy méter hosszú tolatmány! Tervei között szerepel a magyar folyami hajózás egy jellegzetes darabja, a Miskolc kicsinyített másának elkészítése. A hetvenes-nyolcvanas évektől a Dunán fokozatosan átálltak a vontatásról a tolóhajózásra: a klasszikus vontatóhajók (amelyek kötelekkel húzták az uszályokat) helyett egyre inkább olyan hajókra volt szükség, amelyek maguk előtt tolva, egységbe rendezve mozgatják a bárkákat. Ez hatékonyabb és gazdaságosabb megoldást jelentett. 

– Úgy szokták emlegetni a Miskolcot, hogy a halálból menekült meg, vagyis nem selejtezték le, hanem új funkcióval hosszabbították meg az életét. Eredetileg vontatóhajóként épült, majd átépítették tolóhajóvá; a hajó orrát „szögletesítették”, megerősítették, hogy alkalmas legyen bárkák tolására. Az ilyen átalakítások során egyébként gyakran testszélesítést is végeztek, hogy stabilabb legyen, és nagyobb tolóerőt adjon. A Miskolc ma már nem magyar lobogó alatt közlekedik, jelenleg az Al-Duna térségében dolgozik, a magyar–szerb–román szakasz környékén. Az ilyen sorsú hajók ma már egyre ritkábbak, ezért is érdekesek a modellezők számára: egyszerre képviselik a régi vontatós korszakot és az abból kinövő, modern tolóhajózást. 

Csaba tervbe vette azt is, hogy sárga motorcsónakja kicsinyített mását is elkészíti 1:6 méretarányban. Azért éppen akkorában, hogy a Barbie babák kényelmesen ülhessenek benne… 
– Amikor a váci Gombás-pataknál úsztatom a hajókat, a járókelők és a biciklisek megállnak, fotóznak, kérdezgetnek. A gyerekek lelkesednek, aztán gyorsan hozzáteszik: „Apa, vegyél egy ilyet.” Ilyenkor mindig ugyanazt válaszolom: bárkinek meg lehet csinálni ugyanezt, csak idő, türelem és kíváncsiság kell hozzá. És talán éppen ez az, ami manapság a leginkább hiányzik…