Egyként dobban a szívük

Napraforgók mosolyognak táblákban az út mentén. Éppen egy ilyen, sárga, vigyorgó csapat mellett parkolunk le a rendezvénynek idén otthont adó Jászboldogházán. Követjük a zeneszót, az orrba szökő kellemes illatokat, a népviseletbe öltözőket. Nem győzzük kapkodni a fejünket, hiszen a reggeli órákban egyszerre több program indul: fiatalok rúgják a bőrt a homokos standfoci pályán, drukkszótól hangos a jász települések népi olimpiájának helyszíne, javában zajlik a pálinkamustra, meg a főzőverseny. Baráti vetélkedések, felüdítő beszélgetések és közös programok – a Világtalálkozó az emberi kapcsolódásokról szól, amire szívünk hőn vágyódik és mindenkor nagy szüksége van.

Amolyan tessék-lássék próbálkozásként esőcseppekkel fenyeget az ég, de nem komoly a szándéka. Mit sem törődve az időjárás próbálkozásaival, jár a lába a zöld, jász mintás kötényt viselő asszonynak, aki a kecskelábas sátor alatt hagymát aprít. Székelykáposzta fő majd bográcsban. Attól jászsági, mert itteni hagyományok szerint, vagyis füstölt hússal és kolbásszal készül. 

– Hányan lesznek? – kérdem Farkas Szilviától, aki, miután csillogó szemekkel említi, hogy a Szabad Földet a nagyszülei is járatták, öleléssel üdvözli kedves ismerősét, Erikát. 
– Remélhetőleg sokan, mert jött a focicsapatunk, s mi, Jászárokszállást képviselve. Nem az önkormányzatnál dolgozunk, ugyanakkor tevékenyen kivesszük a részünket a közös programokból. S ilyen jó barátok vesznek körül bennünket, akik egy telefonszóra csatlakoznak – sandít barátnőjére, majd folytatja: 
– A jász tudat éppen azt jelenti, hogy bár a nagyvilág ezer lehetőséggel csábított, sosem vágyódtam el. Nem is tudnám elképzelni az életemet máshol. A faluban laknak a nagyszüleim, a barátaim, ott van a munkahelyem, a gyerekeim ide járnak iskolába. Így volt régen szokás a paraszti világban is. Ebben, mint sok más dologban is, vissza kell nyúlni a gyökerekhez. Ezért jelentős a Jász Világtalálkozó, amin mindig részt veszünk, képviselve a településünket. 

Némileg arrébb, többedmagammal meglepődve nézem, hogy előbb a húst kanalazzák a főzőedénybe, majd utólag kerül bele a zsírral átitatott lecsós alap. A bográcsot színültig töltik. A huszonegy tagot számláló – köztük a legfiatalabb tizennégy esztendős – jászdózsai hagyományőrző csoport úgy mondja, ha már szabad tűzön főznek, akkor tisztességes mennyiséget odaraknak. 

A pincepörköltbe csülök, lapocka, köröm és comb is kerül, de kétségkívül a térség legkülönlegesebb étke a pandúrgulyás, amit a Boldog Bográcsok csapata főz. A recept születéséhez jópofa történet tartozik. Eszerint népes külföldi delegáció érkezett váratlanul az egykor Jászberényben működő Lehel Gyöngye étterembe. Koha Csaba séf fogta a fejét, hogy hirtelenjében milyen fogással kápráztassa el a vendégsereget. Rögtönzött abból, amely alapanyag rendelkezésre állt: búrjúlábszárból, velős csontból és agyvelőből levest főzött, zöldségekkel, gombával, borsóval, zöldbabbal gazdagítva, tárkonyos tejföllel behabarva. Már a puszta elmondásból is összefut a nyál a szánkban. De az elkészülésre még egy-két órát várni kell. 

Az illatok mellett mi lehetne jobb étvágygerjesztő a pálinkánál? Ezért a mustra helyszínen időzünk, ahol tömve az asztal a térségben készült kiváló italokkal: alma, birs, körte, cseresznye, szilva, és olyan különlegességek is sorakoznak, mint a borzag. 

* 

De az ízlelőbimbók kényeztetése előtt beiktatunk egy kis testmozgást. Nem tevőlegesen, csupán szemlélőként veszünk részt a jász települések népi olimpiáján. Az ugrókötéllel kerek ötszázat kell teljesíteni, minden csapattagnak legalább egyet. S még akad bőven miből mazsolázni a versenyszámok közül: krumplivetés, talicskázás, célba dobás. A helyi tűzoltók összeállította feladatok: a tömlővel futás, egy lábos víz eljuttatása egyik helyről a másikra, továbbá bekötött szemmel fel kell ismerni az előzetesen megismert felszerelési elemeket tapintás alapján, bizony megizzasztják a csapatokat. Nagy a drukk, hisz mindenki győzni jött. 

Nyüzsgölődnek a medencénél is. Balogh Tibor, vagyis Tibi bácsi „A labda varázsa program” (lényege, hogy játékos formában, vízilabdázással tanítja meg a gyerekeket úszni) keretében tart bemutatót a fiataloknak a strandon. Szemfülesek egyből kiszúrják Kósz Zoltán olimpiai bajnok vízilabdázót a medencében, aki hasznos tanácsokkal látja el a fiatalokat. 

Már a parton álldogál, amikor megszólítjuk. Kiderül, jó barátságot ápol Tibi bácsival. Ő invitálta a Világtalálkozóra, ahol büszkén mutatta be a vízilabdás tevékenységüket. A sportoló pedig, aki nagyon szereti a magyar vidéket és nagyra becsüli az értékes emberi kapcsolatokat, egy pillanatig sem gondolkodott, elfogadta a meghívást. S mindig örömére szolgál, ha fiataloknak segíthet belekóstolni a vízilabdába. Véleménye szerint az eredményes, népszerű sportág jelentős közösségi élményt ad. Nem hiába kapott helyet a Jász Világtalálkozón. 

* 

A kezdetben egy, 2002-től háromnapossá alakult rendezvényen sokféle színes program közül választhatnak a résztvevők. Az esemény a jász kézművesek számára is fontos bemutatkozási lehetőség. Áruik tarka sokaságának pásztázásával aligha tud betelni a szemünk. A vendégművészek, együttesek színvonalas előadása sok fiatalt is vonzott. A népi játszótérrel a kicsikre, a mézkóstolóval pedig minden korosztályra gondoltak a szervezők. 

A programokkal párhuzamosan faluszerte több tárlat megtekinthető. A retró játékok – köztük lemezautókat, Götz babákat, régi mesekönyveket – között barangolunk, s szemben az iskola épületében kaptak helyet a kézműves alkotók munkái, a gyerekeknek meghirdetett rajzpályázat beérkezett és zsűrizett művei, valamint egy helyi hobbista fotós képeiből összeállított válogatás. A jubileumi alkalomra készített, az eddigi Világtalálkozók tablóit végig nézzük, így merülünk el a múltban. 

Az elsőt 1995-ben rendezték meg, Jászberényben. A nagy siker nyomán ezt követően más-más jászsági község vállalta magára a megtisztelő, felemelő érzést jelentő feladatot. Több kiemelt, a település életét meghatározó évforduló is közrejátszott abban, hogy idén Jászboldogháza ad otthont az eseménynek. Azon túl, hogy húsz éve, 2006-ban szerveztek Jász világtalálkozót, ezévben ünneplik önálló településsé válásuk 80. évfordulóját. 

– Egykor tanyavilág húzódott itt – meséli Koczáné dr. Fehérváry Mária polgármester asszony, miközben visszaérve a strand területére, sétálni invitál. – Az 1963-ban hatalmas árvíz öntötte el a területet, amely következtében sok tanya összeomlott, lakhatatlanná vált. Az itt élők elkezdték újjáépíteni, így alakult ki a falu mai képe. Lélekszáma 1700 körül mozog. Többen a mai napig mezőgazdaságból boldogulnak, mások eljárnak dolgozni messzebbre, de helyben, a közintézményekben is akad egy-két munkalehetőség. Jó a vonatközlekedés, mivel Jászberény és Szolnok között vagyunk félúton.

Nyugalmas, békés az élet Jászboldogházán, jó a közbiztonság, ezért sokan választják a falut otthonuknak. 
– A környékbeli önkormányzatokkal rendszerint találkozunk, együtt dolgozunk a céljaink megvalósításáért, a közös hagyományok megőrzésért. Ennek legkiválóbb példája a Világtalálkozó, ahol idén 39 környékbeli település képviselteti magát – tekint körbe büszkén. 
– A jász ember mindig tudta, hogy az erő a közösség összefogásában rejlik. Elődeink nemcsak a múlt emlékét hagyták ránk örökül, hanem azt a hitet is, hogy egymásba kapaszkodva minden nehézséget le tudunk győzni. A Világtalálkozó évről évre emlékeztet arra, hogy bármerre is sodorjon bennünket az élet, a gyökereink összekötnek bennünket. Egyként dobban a szívünk. A rendezvény a hagyományok mellett azokról az emberekről is szól, akik munkájukkal, példamutatásukkal erősítették a közösséget. Akik már nem lehetnek köztünk, azok is örömmel láthatják fentről, a jászok közössége él, összetart és ismét (1998 óta tartva a hagyományt) jászkapitányt avat – említi a díszünnepség legfelemelőbb pillanatát. 

A főpapi mise után következett a települések díszes felvonulása, a viseletek színpompás bemutatója. A települések képviselői lovas bandérium vezetésével érkeztek az ünnepség helyszínére, ahol elhangzottak a köszöntők, majd színvonalas műsor vette kezdetét. A Jászok Egyesületének elnöke adta át a nagy elismerésnek számító Jászságért Díjat, valamint kiosztották a díszpolgári címet. 
Rendszerint a rendező település választja meg a jász kapitányt. Hagyományos viseletben, díszes ceremónia kíséretében avatják fel, melynek fontos mozzanata, hogy bort iszik a jászok legfőbb ereklyéjéből, a Jászkürtből. Felharsannak a kürtök, galambok röppenek, így teszik emlékezetesebbé a megható pillanatot. Az első jászboldogházi jász kapitány Nagy Albert volt. Hatalmas tudással rendelkezett, nagy tisztelet övezte személyét, mindenki szerette – így emlékeznek rá a falubeliek. 

*

Méltóságteljes tartásáról könnyen megismerjük, és megszólítjuk a frissében jász kapitánnyá avatott Baranyi Istvánt. Az elkötelezett lokálpatrióta, hagyományőrző íjász képviseli majd a jászokat, hagyományaikat és összetartozásukat az elkövetkező egy évben. Fehér parasztinget, pityke gombos posztómellényt, arany rojtokban végződő fekete csokor­nyakkendőt – hétköznapinak mondott viseletet öltött ma, akárcsak a karjába kapaszkodó jász kapitányasszony, aki úgynevezett gyüvő-menő ruhát hord. 

– Jásznak lenni a mai világban könnyű – vélekedik az identitástudat mai megéléséről. – Sokkal megpróbálóbbnak bizonyult, amikor a 13. század folyamán a jászok bevonultak Magyarországra, vagy, amikor 1702-ben I. Lipót császár döntése miatt elveszítették az önállóságukat. Felelősségünk ápolni elődeink örökségét, őrizni a gyökereinket. Jászboldogháza a szülőfalum, tizenegy-két év kivételével itt töltöttem az életem. Bár tanulni, szerencsét próbálni hívott a nagyvilág, mindig visszavágytam, hiszen ez a település az otthonomba. 

A polgármesterasszony mutatja be nekünk Túróczi Antalné Sárikát, akinek 1981-ben, a családalapítást követően költözött el Jászboldogházáról. Igaz, nem messzire, csak a nagyjából húsz kilométerre odébb lévő Jászberénybe. Mégis elszármazottnak számít, mert életvitelszerűen nem itt él, de szülőföldjéhez ezer szállal kötődik, kezdve a hajdani kedves emlékekkel. 

– Nem tudom megmondani, hogy szegények voltunk-e, vagy gazdagok, mert pénzünk nem volt, de semmiben sem szenvedtünk hiányt. Hús mindig került a család asztalára. Nagyanyám rendszerint vágott csirkét, kacsát, galambot. A veteményeskertbe hordtuk ki a fúrt kútból kézzel felhúzott vödörrel a vizet öntözni. Csodálatos, boldog gyermekkort töltöttem tanyán, innen ered az erős kötődésem – meséli a színpadtól távolabb, nyugalmasabb részen, egy padon helyet foglalva. 

Azért költöztek be a városba, mert akarták, hogy a fiuknak, lányuknak több lehetőség megadasson a tanulásra, sportolásra, kikapcsolódásra. A férjével a hűtőgépgyárban dolgoztak; lakóhelyükön kedves szomszédok vették körül őket. Jó helyre sodorta őket az élet, de Sárika Jászboldogházától sosem szakadt el. Az ott élő szüleihez rendszerint hazalátogatott. Mikor a szervezők meghirdették a Jász Világtalálkozót, elsők között jelentkezett, hogy segít a megvalósításban. Például a település múltját bemutató képeskönyvbe régi fotókat válogatott, és írt az egykor itt működő radiátorgyárról. 

– Két éve, hogy édesanyám elhunyt. Akkor törtem a fejem, hogy visszaköltözünk a hajdani szülői házamba. Csak már annyi minden köt Jászberénybe, amely az otthonom, ahogyan Jászboldogháza is – mélázik, majd folytatja. – Egy hasonlat jutott eszembe: ha elültetünk egy fácskát és locsoljuk, tápláljuk, az gyökeret ereszt, az ágai a magasba nyúlnak. Ha viszont nem gondozzuk, elsorvad. Hát, ilyen számomra a szülőföldemhez való kötődésem. Ápolni nem kényszert jelent, örömmel teszem, csinálom. Hazalátogatok, amilyen gyakran csak tudok. Amíg a Jóisten megengedi…