Hamisítványok és hamisítók legendái

Értékes vagy sem? Minden bizonnyal ezt a kérdést teszik fel a leggyakrabban a bécsi Műhamisítások Múzeumának látogatói. A válasz azonban nem olyan egyszerű, mint elsőre tűnik. Egy-egy hamisítvány hátterében ugyanis gyakran legendás, meghökkentő, olykor tragikus történetek állnak, amelyek miatt a műtárgy – paradox módon – értékes lesz a gyűjtők és a közönség szemében. 
Magát a múzeumot Edgar Mrugalla német műhamisító színes, szinte filmszerű élettörténete ihlette, az ő Rembrandt- és Picasso-hamisítványai lettek a gyűjtemény első darabjai. Diane Grobe, a magánmúzeum egyik tulajdonosa szerint Mrugalla azért adta hamisításra a fejét, mert őt is becsapták. A második világháború után többek között ócskásként és költöztetőként dolgozott. Egyszer egy háznál különböző képeket talált, amelyeket bevitt egy közeli galériába, ahol öt márkát fizettek értük. Nem sokkal később az egyik eladott kép már ötezer márkáért volt kiállítva ugyanannak a galériának a kirakatában. Mrugalla ekkor határozta el, hogy pályát vált. Kiderült, hogy van tehetsége a festészethez, ehhez autodidakta módon tanult művészettörténetet. Komoly figyelmet fordított a korhű alapanyagok beszerzésére és tanulmányozta a neves művészek technikáit, szokásait, szinte a bőrükbe bújt. Ezért sokan nevezik a hamisítók királyának, akinek művei még a szakértőket is megtévesztették. Előszeretettel festette Picasso, Van Gogh, Rembrandt és Chagall „képeit”: volt, amelyet csak lemásolt, de sokszor új, addig ismeretlen műveket is alkotott a festők „nevében”. Az 1980-as években letartóztatták; műtárgyhamisítás és csalás miatt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Ezt követően Mrugalla haláláig szakértőként és tanácsadóként segítette a rendőrség munkáját a műtárgyhamisítások felderítésében. Számos saját alkotását is leleplezte. 

Hamisítják a hamisítót 

Legendás személyisége a 20. századi műtárgyhamisításnak Eric Hebborn. Bár nagyszerűen rajzolt, a kritikusok nem fogadták jól munkáit. Ugyanakkor hamisítványairól még a legnevesebb szakértők sem mondták meg, hogy nem valódiak. Hebborn ezért nem sokat vacillált: Olaszországban egy kis galériát alapított, ahol egyszerűen tudta értékesíteni hamisítványait. Ha egy műről kiderült, hogy nem valódi, mindig azzal védekezett, hogy ő csak értékesítette. Végül saját magát leplezte le önéletrajzi ihletésű könyvében, majd pár évvel később megírta a műtárgyhamisítók kézikönyvét is. Az 1996-ban megjelent kötetben olyan fogásokat ismertetett, amelyek segítségével akár egy laikus is megtévesztheti a műkereskedőket. Azt már nem érte meg, hogy a szakma hogyan fogadta a könyvet: a megjelenés előtt néhány nappal Rómában megtámadták, sérüléseibe belehalt. A mai napig nem tudni, mi állhatott a támadás hátterében. Sokan szerelemféltést gyanítanak, de vannak, akik a maffiával hozzák összefüggésbe. 

Mára a műtárgyhamisításról írt kézikönyve igazi kuriózummá vált, a gyűjtők egy-egy példányáért több száz eurót is elkérnek. Ráadásul műveinek is nagy divatja van, olyannyira, hogy már a hamisítványait is hamisítják. Néhány évvel ezelőtt egy aukción értékesítették hagyatékának megmaradt darabjait. Másnap a különböző online piactereket elárasztották az „eredeti” Hebborn-rajzok. Mindenki azt állította, hogy előző nap vásárolta az aukción. 

Megvezette Picassót 

Hasonlóan értékesek a magyar származású Elmyr de Hory, azaz Hory Elemér művei. A hamisítózseni 1906-ban Budapesten született, Hoffmann Elemér néven. Szülei már korán felfigyeltek fiuk tehetségére, a gyereket művészeti iskolába íratták. Többek között a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolán, a nagybányai művésztelepen, Münchenben és 1926-tól Párizsban tanult. A francia főváros ekkoriban a modern művészet egyik legfontosabb európai központja volt, ahol Hory – későbbi visszaemlékezései szerint – olyan ismert művészekkel és írókkal találkozott, mint Picasso és Matisse, Ernest Hemingway és James Joyce. Ismeretségi köréhez tartozott Peggy Guggenheim, a modern művészet későbbi nagy pártfogója, valamint Paul Valéry francia költő is. A II. világháború idején visszatért Magyarországra. Állítólag Erdélyben bebörtönözték, de végül szabadon engedték, majd később – zsidó származása és homoszexualitása miatt – egy német koncentrációs táborba került, ahonnan megszökött. Az azonban bizonyos, hogy a háború végén már Párizsban élt. Innen indult el hamisítói karrierje is. A történet szerint egy arisztokrata ismerőse meglátott nála a falhoz támasztva egy képet, amelyet Picasso-rajznak nézett. – Honnan veszed, hogy Picasso? – kérdezte Elmyr. – Értek hozzá – felelte a vendég, majd megvette a képet. 

Néhány hónappal később a hölgy bevallotta Horynak, hogy pénzzavarba került és a Picasso-képet jó áron eladta egy műkereskedőnek. Az akkor még festőként boldogulni próbáló alkotó ekkor ismerte fel, hogy mások stílusában készült műveinek könnyebben akad vevője, mint a sajátjainak. Hamisítványait elismert párizsi galériáknak adta el, azt állítva magáról, hogy emigráns magyar arisztokrataként családja műgyűjteményének darabjait értékesíti. 

Párizsból New Yorkba vezetett az útja. Itt már teljes magabiztossággal gyártotta a műveket Modigliani, Matisse, Renoir és más modern mesterek stílusában. A legenda szerint olyan mestere volt a képhamisításnak, hogy egyszer maga Picasso szignált egy Hory-képet. A híres festő ugyanis azt hitte, hogy a képkereskedőnél lévő alkotás a sajátja, amely a korai, szignó nélküli korszakából származik. 
Elmyr de Hory végül Ibizán telepedett le, és a sziget társasági életének egyik feltűnő alakja lett. Fényűző vacsorákat és partikat adott, színészeket, írókat, művészeket és műkereskedőket látott vendégül. Állítólag Marilyn Monroe és Elizabeth Taylor is az ismerősi köréhez tartozott. 

Nagyvilági életét az eladott hamisítványokból finanszírozta, amelyeket francia és spanyol műkereskedők megrendelésée készített. Ezek az alkotások jellemzően amerikai gyűjtőkhöz és múzeumokhoz kerültek eredetiként. Bár egy idő után a galériák már gyanakodtak bizonyos művekre, de senki sem merte bevallani, hogy megtévesztette őket egy hamisító. Egyetlen kivétel azonban akad: Algur Meadows. Amikor a texasi olajmágnás felfedezte, hogy gyűjteményébe több tucat Horyhoz köthető hamisítvány is bekerült, feljelentést tett. Hosszadalmas perek és vizsgálatok követték egymást, Hory pedig rövidebb időre spanyol börtönbe is került. Hamisításért azonban nem ítélhették el, mert nem tudták bizonyítani, hogy a képeket Spanyolországban készítette. A francia hatóságok később csalás miatt kérték kiadatását. Amikor 1976 decemberében Hory megtudta, hogy Spanyolország ehhez hozzájárul, ibizai otthonában öngyilkosságot követett el. Noha ezt a hivatalos jelentések is alátámasztották, Ibizán sokáig tartotta magát az az elmélet, hogy a hamisítót meggyilkolták. 

Azt máig sem tudni pontosan, hány Elmyr de Hory által készített hamisítvány lehet modern múzeumok és magángyűjtemények darabjai között. Egyes becslések több százra teszik a számukat. Az azóta leleplezett munkák pedig ma már önmagukban is keresett, értékes gyűjtői darabok. Manapság egy Monet stílusában készített képe akár hét-nyolcezer eurót is érhet, noha hamisítvány. 
A magyar származású hamisító életéről könyv és több film is készült, a legismertebb Orson Welles 1973-as „F for Fake” (magyarul: H mint hamisítás) című filmje, amelyben De Hory maga is szerepel.

Göring és a hamis Vermeer 

De térjünk vissza a bécsi műhamisítási múzeum további „kincseihez” és híres alkotóihoz, köztük a holland Han van Meegerenhez. Az ő nevéhez fűződik a 20. század egyik leghíresebb művészeti csalása: egy hamis Vermeer, amelyet Hermann Göring vásárolt meg. Eredetileg Van Meegeren festőként szeretett volna érvényesülni, ám a kritikusok és a művészeti szakértők folyamatosan bírálták. Ezért úgy döntött, megleckézteti őket: az 1920–1930-as években nagyon keresett, 17. századi holland festő, Vermeer stílusában festett egy képet, amelyet közvetítőn keresztül bejuttatott a műtárgypiacra. A szakértők pedig elragadtatással fogadták, és megállapították, hogy egy eredeti Vermeer került elő. 

Bár állítólag a hamisító eredetileg le akarta leplezni a csalást, végül nem tette. Rájött, hogy jó pénzkereseti lehetőség újabb és újabb Vermeer-képeket piacra dobni. Az egyik ilyen képet, a Krisztus és a házasságtörő asszony című festményt Hermann Göring vásárolta meg több millió holland guldenért 1944-ben. Azt azonban nem tudta, hogy hamisítványért fizette ki a tetemes összeget. A képet a háború után – Göring más műkincseivel együtt – egy ausztriai sóbányában találták meg. Az amerikai katonák úgy gondolták, hogy ezeket a nácik rabolták el a hollandoktól, és vissza akarták szolgáltatni. A holland szakemberek azonban nem ismerték a Vermeer-képet, és nyomozni kezdtek. Így jutottak el Han van Meegerenhez. A nácikkal való együttműködés vádja miatt akár halálbüntetés is fenyegethette, ezért Van Meegeren bevallotta, hogy a festmény hamisítvány. Csakhogy nem hittek neki. Igazát úgy tudta bizonyítani, hogy egy kijelölt műteremben, felügyelet mellett újabb Vermeer-stílusú képet festett. Bár a műkereskedelmi piacon pánik lett úrrá a hamisítás ténye miatt, a közvélemény a hamisító mellé állt. Az emberek azt mondták, engedjék szabadon a hamisítót, hiszen becsapta a nácikat. Nem tudni, hogy ennek hatására-e, de végül a legenyhébb büntetést szabták ki rá. Van Meegeren azonban röviddel az ítélet után szívrohamot kapott és meghalt. 

Pulykák és más árulkodó jelek 

Tom Keating egykori brit restaurátor munkái is bekerültek a bécsi múzeum gyűjteményébe. Ő a hamisítással a műkereskedelem képmutatását kívánta leleplezni. Ezért egyes munkáiba szándékosan helyezett el „bombákat”, amelyek később elárulhatták a hamisítást. Például a festékrétegek közé glicerint kent. Amikor a képet tisztították, az oldószerek feloldották a glicerint, és a festékréteg szétesett. Máskor ólomfehér festékkel írt üzeneteket a vászonra, még a felső festékrétegek felhordása előtt. Ezeket később röntgenvizsgálattal könnyen fel lehetett fedezni. Olykor oda nem illő részleteket is elrejtett a képein. Egy középkori angol jelenetbe például pulykát festett, miközben pontosan tudta, hogy abban az időben még nem ismerték ezt a madarat. A pulykák ugyanis csak jóval később kerültek be Amerikából Európába. 

Keating végül a hetvenes években lepleződött le, de a bírósági eljárás egészségi állapota miatt félbeszakadt. Később már saját nevén festett, és televíziós műsorokban tanított festészeti technikákat, sőt, saját képeiből aukciót is rendetek. Ennek bevételét már nem kaphatta meg, az árverés után néhány héttel szívrohamban meghalt. 

Hitler „titkos naplója” 

A bécsi múzeumban az is kiderül, nemcsak a műalkotásokat hamisítják: Konrad Kujau hamis Hitler-naplóinak „eredeti” lapjai is láthatók. A történet szerint a festőként dolgozó Kujau az 1980-as években – közvetítőn keresztül – a nyugatnémet Stern hetilapot kereste meg azzal, hogy birtokában vannak Hitler naplói. Azt mondta, hogy egy 1945-ben lezuhant gép roncsai között találták meg azokat, és kicsempészték az NDK-ból. A hetilap csaknem tízmillió márkát fizetett az iratokért, amelyekről nem sokkal később kiderült, hogy valamennyi hamisítvány. Kujau teával öregítette a lapokat, Hitler kézírását pedig korabeli dokumentumok alapján utánozta. A naplókba történelmi események mellé hétköznapi és olykor nevetséges bejegyzéseket is írt. Például olyanokat, hogy „Ma emésztési nehézségeim voltak”, vagy „Göring már megint lefeküdt mindenféle nőkkel”. 

Kujaut a csalásért négy és fél év börtönre ítélték. Szabadulása után azonban saját hírnevéből élt tovább haláláig: híres festők stílusában készült, immár szabályosan a saját nevével ellátott „eredeti Kujau-hamisítványokat” árult. Ám idővel ezeket is hamisítani kezdték. 

Mindez felveti a kérdést: hol húzódik a határ másolat és hamisítvány között? A kiállítás erre is megpróbál választ adni, miközben azt is elmagyarázza, mi megengedett és mi tilos a műkereskedelemben. A másolat készítője nem titkolja, hogy más művét követi. A hamisító viszont megtéveszt: vagy lemásol egy létező képet, vagy teljesen új művet készít valamely híres alkotó stílusában, majd eredetiként próbálja eladni. 

Azt azonban már nehezebb eldönteni, hogy a hamisítók történeteiből mennyi a valóság és mennyi a legenda. Talán éppen ez a bizonytalanság adja a bécsi múzeum tárgyainak különös értékét: itt nemcsak a műalkotás lehet hamis, hanem olykor a hozzá kapcsolódó történet is.