A maquis illata

Korzikára eljutni négy keréken a kompozás miatt szenvedés. Könyv, feltöltött mobiltelefon, rajta letöltött zenével, letöltött filmmel, fülhallgató, cukorka, élelmiszer, üdítő, esetleg kispárna és takaró, és a telefon újratöltéséhez zsinór és az elektromos kütyük töltéséhez szükséges powerbank. Ez a komphajózás receptje, csak így lehet kibírni – a méregdrága tarifájú tengeri internetezés nélkül – közel öt órát. Az olaszországi Livornóból lehet eljutni Korzikára egy óriási komppal. A hajó gyomrában leparkolva következik egy kegyetlen roham a lépcsőkön, a szintek között, fel-le, a balra és jobbra elágazó folyosókon a bárok, éttermek, szuvenírboltok, játékbirodalmak, illemhelyek előtt sorakozók között egy jó ülőhelyért. Sajnos egy hangosan karattyoló – másokról tudomást sem vevő – család telepszik körénk 5-6 gyermekkel: röpködnek felettünk a parancsszavak, előkerülnek a sztaniolpapiros szendvicsek, kockadobálós játékok, így, mert öt óra alatt nem szeretnénk megőrülni, kénytelenek vagyunk továbbállni. Végül egy reggelizőszintre kerülünk, s leülünk, a hosszú pultnál rendelünk kávét, narancslevet, croissant-t. Rendelni kötelező, ez jó szűrőnek bizonyul. Előveszem a könyvemet, amely elég vékony, s pont elég ahhoz, hogy Korzika felé közeledve úgy szálljak majd partra, hogy „egy zabszem se férjen a fenekembe”.

Régi kiadás. 1920-ból, ahogy lapozom, már kicsit porzik. A Prosper Mérimée által írt Matteo Falcone című híres kisregény a korzikai becsületkódex és az árulás kíméletlen következményét mutatja be. A történet szerint a címszereplő földbirtokos tízéves fia pénzért és egy ezüstóráért cserébe elárulja egy menekülő bűnöző rejtőzködési helyét a katonáknak. Mivel a korzikai hagyományok szerint a vendégjog szent, a fiú tette lemoshatatlan szégyent hoz a családra. A drámai végkifejletben az apa a családi becsület helyreállítása érdekében hidegvérrel végzi ki a saját gyermekét. 
És pont erre a szigetre utazom most én! 

Vékony könyves drámákból lenne még. Elolvashatjuk a komphajós utazás során Alexandre Dumas francia író 1844-ben megjelent klasszikus kisregényét, a Két korzikait, amely egy furcsa és hátborzongató családi dráma: az ikrek közötti titokzatos kapcsolaton és a korzikai vérbosszú hagyományán alapul. A két korzikai ikertestvér annyira szoros lelki kapcsolatban áll egymással, hogy amikor az egyiküket Párizsban párbajban megölik, a másik testvér Korzikán víziók révén azonnal értesül a tragédiáról, és elindul, hogy beteljesítse a vérbosszút. És ajánlható még Guy de Maupassant francia író egyik ismert novellája is, amely magyarul is megjelent több novelláskötetben. Korzikai történet a címe, benne előjön Korzika szigetének hangulata, a helyi lakosok büszke és kemény világa, valamint a vérbosszú vagy a szigethez kapcsolódó különös emberi sorsok bemutatása, ami a szerzőre jellemző szép tömörséggel tárul az olvasó elé. 

Feltűnnek végre a partok, Bastia városának házai. Óh, Korzika! Más a levegő, mások a színek, a falvak, az emberek, mint Olaszországban, mintha más világba cseppentünk volna… A turisztikai prospektusokból annyit tudni, hogy a helyiek szülőföldjüket a „szépség szigete” névvel illetik, nem véletlenül. Egy kis területen találunk itt vadregényes hegyvonulatokat, a völgyekben vadul lezúduló, kristálytiszta hegyi patakokat, csodálhatjuk a tengeri hullámok szüntelen ostromának kitett sziklás partokat, a fürdőzésre alkalmas homokos öblöket és a sajátos történelmi hangulatot árasztó városkákat. A száraz tények szerint Korzika Franciaországhoz tartozó sziget a Földközi-tengerben, Franciaország 18 régiójának egyike. A Földközi-tenger negyedik legnagyobb szigete, amely a közeljövőben várhatóan „egyfajta autonómiát” fog elérni... A szél sokat fúj, a helyiek több fajta szelet is megkülönböztetnek: maestrale, libecciu, tramuntane, ponente, gregale és levante. 

Ha már a sokféle széljárás, Korzikára mindig szemet vetett valaki. A föníciai és etruszk hódítók után, kétezer-ötszáz éve érkeztek meg az első görög telepesek. A sziget karthágói befolyás alá került, aztán a rómaiak foglalták el. A vandálok, majd gótok rohanták le, és a Bizánci Birodalom fennhatósága alá került. Jöttek a lombardok, majd rendszeressé váltak az arab hódítások, végül Nagy Károly foglalta el és tett rá kísérletet, hogy a Frank Birodalomhoz csatolja. Aztán többször is mór hódítók szálltak partra, majd a pisai püspök révén Korzika a pápai legátus részévé vált, így a Pisai Köztársaság fennhatósága alá került. A szigetet török és francia csapatok hajtották uralmuk alá. Aztán 1755-ben felgyorsultak az események, kétszeri francia beavatkozás után kikiáltották a Korzikai Köztársaságot, majd 1768-ban XV. Lajos francia király Genovától megvette annak a szigettel kapcsolatos minden követelését és 1769-ben a köztársasági erők visszaverésével Korzika felett átvette az irányítást, 1794-ben az angolok elfoglalták a szigetet és kikiáltották az Angol–Korzikai köztársaságot, azonban Franciaország azt a sajátjának tekintette és visszafoglalta. 

Korzika a szülőhelye Napóleon Bonapartének, erről most 2026-ban úton-útfélen meggyőződhet az utazó, neve és ábrázolása mindenhonnan előbukkan: a házfalakon, borokon, bárok étlapján, a pizzasütödékben. A későbbi hadvezér és francia császár egy helyi kisnemesi családban született 1769. augusztus 15-én Ajaccio városában. A szülei fiatalon francia iskolába járatták, de ettől függetlenül 1793-ig meglehetősen sok időt töltött a szigeten, amikor a politikai helyzet miatt családjával Franciaországba költöztek. 

A második világháború során egy 90 ezer fős olasz hadtest foglalta el Korzikát. A háború után a sziget visszakerült a helyreállított francia államhoz, és ennek ellentmondásos következménye – a turisták számára alig észrevehetően – ott van a hétköznapokban. A szigeten a második világháború után az önálló nemzettudat felerősödött, amely a korzikai tudatot részint a korzikai nyelvre alapozta, évtizedek óta működnek a függetlenség mellett állást foglaló pártok, sőt szélsőséges szeparatista szervezetek, amelyek kisebb robbantásokat hajtanak végre francia kormányépületek ellen. Az erőszakot fokozta, hogy az 1970-es években a francia kormány erővel akart fellépni a szeparatisták ellen. Bár az 1991-es Korzika-törvénnyel adtak autonómiát a szigetnek, de ez elég hiányos volt, mert a helyi prefektust továbbra is a franciák nevezték ki. Még 2000-ben volt terv arra, hogy nagyobb autonómiát adnak a szigetnek, de ezt a francia parlament elutasította, attól tartva, hogy más francia régiók is nagyobb önállóságra törekednének. 

*

A mi családunkban van egy mélyebb vetülete is a Korzikára utazásnak. Kevés olyan lehetőség adódik, hogy tizenkét év elteltével az ember valahol, esetünkben Korzikán felkeresi ugyanazokat a helyeket, s szembesül az idő múlásával. Pontosan tizenkét évvel ezelőtt az első utazás traumája az volt, hogy lerobbant az autónk, trélert kellett hívni, az autót elszállíttatni Bastiába, a húszeurós alkatrészt pedig Londonból repülőgéppel rendelte meg a szakszerviz, emiatt az utazásunkat sok nem várt költséggel kénytelenek voltunk meghosszabbítani. Mindezt tetézte, hogy gyermekünk akkor csupán négyéves volt. 

A kék tengerbe nyúló rózsaszín sziklájáról és a világítótornyáról ismert L’Ile de Rousse-ban akkor tizenkét éve, a nehéz és problémás autólerobbanásos napon jólesett nekünk, hogy a pékségben ránk mosolyogtak a pultból az asszonyok, ám most tizenkét évvel később, amikor véletlenül odavetődtünk, már a kutya sem hederített ránk. Nincsenek megismételhető pillanatok, nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba belelépni – ez a tanulság. 2014-ben jártunk egy szép kikötővárosban, Proprianóban. Nagy, fehér világítótorony uralja a települést, bár kicsit elhagyatott helyen, a parti éttermektől távol álldogál. Rozsdás az ajtaja most is. Ajaccióban Napóleon szülőhelye ugyanolyan zarándokhely, mint korábban, igaz, a házfalról lemeszelték a pompázatos, élethű és invitáló államfői portrét. 

*

Pár éve a Le Monde Diplomatique befolyásos francia havilap sokat írt a szigetről. Ezeknek az írásoknak az összegzése szerint: „A növényzet összevissza terjeszkedése állandóan tűzvésszel fenyeget. Az ellenőrizhetetlen növényburjánzás a természeti területek lezárásához vezet, mivel ellehetetlenít egy összefüggő és átgondolt területrendezést. Ehhez járulnak hozzá a „támogatási csalások”, amelyek a hasznos mezőgazdasági terület alapján nyújtott európai támogatást gyakran nevetségesen alacsony termelési eredménnyel használják fel, ami semmiképpen sem arányos a kapott juttatással. Jelentős területek maradnak hozzáférhetetlennek olyanok számára, akik valóban megművelni kívánják a földet. A francia lap beszámolt arról is, hogy Ajacciótól északra, a Mezzavia kereskedelmi térségben virágoznak a hipermarketek. 2017 óta jelen van a négy legnagyobb nagykereskedelmi lánc, különféle leányvállalataival együtt: barkácsolás, lakberendezés, háztartási elektromos eszközök, textil, bútor, sportszer stb. Mintha az lenne a korzikaiaknak szánt jövő, hogy a körforgalmak dugóiban araszoljanak, majd a bevásárlókocsikat tolva körözzenek le s föl a polcok között, és így olvadjanak bele a globális társadalomba" – véleményezik a lapban, szerintem nagyon helytelenül. 

Turistaként ugyanis nem mélyül el az emberben ez a problémakör, de némi benyomást azért megosztanék. A hipermarketek modernek, tiszták, a polcokon olyan kínálat van, amelyet tátott szájjal figyel például a magyar ember is. A helyi, korzikai termékeket – legyen az gesztenyekrém, sör, szőttes, ruhaféleség, fémkulacs, vagy csak hűtőmágnes – elkülönített helyeken találja meg a vásárló. A borválaszték sok-sok polcsoron tekinthető meg, külön „húsz-húsz métereken” a francia borok és külön „tízméteres szakaszokon” a korzikai borok – amelyek rettentően finomak. A húsfélékről, a helyi, vaddisznóból készült termékekről és a halpult gazdagságáról talán jobb lenne, ha meg sem emlékeznék. 

A sziget elegáns városkáiban nagy a jólét, az elegáns éttermek tömve vannak turistákkal, a nyüzsgéstől távol eső éttermekben csodálkozva, ám kitörő lelkesedéssel szolgálnak ki minket. A kávé mellé ajándékba hozzák kancsóban a vizet, minden fordulónál széles mosollyal teszik utcai asztalunkra az ételeket, az egyik helyen, Corte-ban még a vendéglátóhely logójával díszített baseballsapkával is megajándékoznak minket. Ajaccióban, a sziget fővárosában, ahol hatvanezren laknak, egy Párizs elegáns sugárútjaihoz hasonló széles utcán a kincskereső lelkemnek is tesznek egy gesztust. A csillogó kirakatos üzletek során az egyik helyen egy bolt berendezését pakolják ki a járdára, de nem hímes tojásként teszik a bútorokat, állványokat egymás mellé, hanem inkább csak egymásra döntik, így néhány járókelő lelassít, egy idős hölgy például egy állványos forgatható kínálót mustrál, megpörgetve a kis polcait. És ott, a gúla alján megpillantok két darab sárkányt ábrázoló aranyozott fafaragást. Az egyiket kihúzom a mélyből, és kézzel-lábbal magyarázom az egyik munkásnak, hogy turista vagyok, és az egyiket hazavihetném szuvenírként Budapestre, mire besétál a boltba, s a tulajdonost kérdezi a felmerült igényről, mire az nekem ajándékozza a kincset, a nyolcvanszor negyven centiméteres balinéz sárkányt. A feleségem és a gyerek továbbmentek, onnan nézik csodálkozva, hogy mivel érkezem, s kapok bizony sok-sok kritikát, legfőképpen azt, hogy a városnézés ezzel a „lommal” elég bonyolult lesz. 

Míg arra várakozom, hogy egy ruhaüzletből kijöjjenek, végigfut rajtam, hogy esetleg a komphajón, ahol átnézhetik az autót, s a csomagokat is, vagy a határokon, ahol szúrópróbaszerűen megállíthatnak, mit is mondhatok az antik faragású aranysárkányról, visszasétálok, s lefényképezem a patika emblémáját, s előtte a gúlahalmot, hogy legalább el tudjam magyarázni a szuvenír eredetét. (Később, Budapesten a készült fényképeket válogatva derül ki, hogy a másik sárkányt egy helybéli a hóna alá kapta, tehát volt rá igény.) Később, ahogy leültünk sörözni, fagylaltozni, a szomszédos régiségkereskedő is nézegette a portékát, biztosan bosszantotta, hogy a konkurenciánál vásároltam be. 

* 

„Ha Porto Vecchióból északnyugati irányban indulunk a sziget belseje felé, a terep elég gyorsan emelkedik, és háromórai járás után, kanyargós ösvényeken keresztül, melyeket hatalmas szikladarabok torlaszolnak el és néhol szakadékok vágnak ketté, egy roppant kiterjedésű maquis szélére érünk" – írja Mérimée a Matteo Falconé-ben, a drámai cselekmények helyszínéül. Arra is elautóztunk, a dzsindzsást láttuk, de nem volt félelmetes. Igenis, már én is elmondhatom azt, amit Napóleon: „Ha becsuknám a szememet, akkor is megismerném Korzikát a maquis illatáról.” 

Visszaúton a kompon, tudják, amelyen könyv, feltöltött mobiltelefon, rajta letöltött zenével, letöltött filmmel, fülhallgató, cukorka, élelmiszer, üdítő, esetleg kispárna és takaró, és a telefon újratöltéshez zsinór és az elektromos kütyük töltéséhez szükséges powerbankkal érdemes ücsörögni, belepillantok a Napóleon mondásait tartalmazó könyvbe, amelyet kapni a magyar könyvesboltokban is. Vékonyka ez is, nagy tapasztalásokkal, ám akár helytállóak a jelen politikai világára is. Azaz: „Sose szakítsd félbe az ellenséget, ha éppen hibát követ el.” „A körülményeket én alakítom!” „A háborút általában a katonák nyerik, a hadvezérek pedig hasznot húznak belőle.” „A trón csak egy egyszerű szék, ami bársonnyal van beborítva.” „A legnagyobb erkölcstelenség az, amikor valaki olyan dologba fog, amihez nem ért.” „A politikában tilos bármit visszavonni, meghátrálni vagy elismerni, hogy hibáztunk.” „Ha sikeres akarsz lenni a világban, ígérj meg mindent, és ne teljesíts semmit.” „A politikában a hülyeség nem hátrányos helyzet.” „A történelem egy csokor hazugság, amiben többen megegyeztek.”