A híd, a mentők meg a kóválygó kamionok

Legelőször is közelítsük meg a helyszínt. Adott egy falu Budapest határában – Szigetmonostor –, amely éppen a megközelíthetősége – pontosabban megközelíthetetlensége – miatt vált mostanában közbeszéd tárgyává.

RiportHardi Péter2008. 08. 01. péntek2008. 08. 01.

Kép: Komp rév közlekedés autó gyalogos Szigetmonostor nem járul hozzá az M0 Megyeri híd átadásához, mert nem építették fel nekik a megígért, a települést Szentendrével összekötő kishidat 2008.07.24. fotó: Németh András Péter

A híd, a mentők meg a kóválygó kamionok
Komp rév közlekedés autó gyalogos Szigetmonostor nem járul hozzá az M0 Megyeri híd átadásához, mert nem építették fel nekik a megígért, a települést Szentendrével összekötő kishidat 2008.07.24. fotó: Németh András Péter

Akkor tehát irány Szigetmonostor! Ha Budapest felől érkezünk, a Szentendrei utat érdemes választanunk. Gyorsan haladunk a reggeli órákban, az út szinte kihalt. Mármint a kifelé vezető sávok. Mert az ellenkező irányból egybefüggő a kocsisor. De ne is vesztegessünk erre több szót – egyelőre, aki Budapest környékéről – bármelyik irányból – jár a fővárosba dolgozni, az tudja, miről írok.
Utunk során hamarosan elérjük Budakalászt. Jobbra a Dunán különös jelenség, két A betűre hasonlító pilon. Igen, a Megyeri híd, riportunk egyik mellékszereplője. Szeptemberben adják át, októberben a forgalom is megindulhat rajta.
Ha ugyan… De erről majd később.
Most haladjunk tovább, át Szentendrén, egészen a Határ csárdáig. Itt tábla mutatja, hogy ha jobbra fordulunk, le a Dunához, akkor komppal elérhetjük Szigetmonostort.
A komp, miért is ne, éppen most hagyja el a kikötőjét. Ne bosszankodjunk – úgysem megyünk vele semmire –, inkább szálljunk ki az autóból, üljünk le a padra. Megéri, a látvány szemet gyönyörködtető. A folyam bölcsen hömpölyög előttünk, túlpartján galériaerdő füzese.
A jármű hamarosan kirakja az utasait – jól látjuk a történéseket, itt alig kétszáz méter széles a Duna –, s a menetrendnek fittyet hányva azonnal fordul is vissza a túlpartiakkal. Ennyi rugalmasságon felbuzdulva utasként később magunk is szóba próbálunk elegyedni az egyik nehéz szavú révésszel.
– Hány óráig járnak?
– Kocsit negyed kilencig viszünk át, személyt fél 11-ig.
– És utána?
– Lehet aludni a parton reggelig – mutat a fövenyre. – Vagy kerülni – bólint Tahitótfalu irányába.
Igaza van, mert ha nem fordulunk a Határ csárdánál jobbra, hanem tovább autózunk még jó tíz kilométert, egészen az említett faluig – szinte végig lakott területen –, aztán ráfordulunk a település két részét összekötő hídra, majd haladunk további tíz kilométert az előbbi utunkkal párhuzamosan – csak most az ellenkező irányba –, dél felé, akkor szintén Szigetmonostorra jutunk.
Miután ilyen jól elbeszélgetünk, előhozakodom riportom tulajdonképpeni tárgyával is:
– Ahhoz mit szól, hogy a szigetmonostoriak addig nem járulnak hozzá a forgalom megindulásához a Megyeri hídon, amíg nem építenek számukra is hidat?
– Majd a góré elmondja, ha akarja – tesz hárító mozdulatot, tartva magát az utasításhoz, amely szerint újságírónak nem nyilatkozunk.
A „góré” – Lehel Zoltán, a komp tulajdonosa és üzemeltetője – csak délután érkezik.
Addig se töltsük tétlenül az időnket, induljunk tovább a jó kilométerre fekvő faluba. Csak előbb vessünk egy pillantást a révészház oldalára függesztett papírra, amely a díjszabást tartalmazza. Eszerint az átkelés személyenként 220 forint, autónak 330, ez tehát 550, oda-vissza 1100. Aki tehát naponta autózik a fővárosba, az legalább havi 20 ezer forintot hagy a révészeknél. S akkor még csak egy kilométerre jutott a falujától. Ahogy számolom, valamivel olcsóbb volna kerülővel.
Szigetmonostor idilli település benyomását kelti, mintha megállt volna benne az idő. Kockaházak elvétve, a kevés utcája szűk és kanyargós. Éppen egy szlovák rendszámú kamion tévedt errefelé, amikor a széléhez érek. Többen is állnak mellette, s magyarázzák a sofőrjének, miképpen tudna szabadulni a csapdából.
– Lehet, hogy idilli falu Szigetmonostor, de élni nem olyan könnyű benne – hallgatja benyomásaimat a polgármester, Molnár Zsolt.
– A híd hiánya miatt?
– Pontosan.
Térképet vesz elő, hogy jobban értsem szavát, ezen mutatja, hol húzódik a Megyeri híd, s hol a falu. A kettő között kilométerek.
– Nem lett volna egyszerűbb lehajtót építeni rá? – adódik a kérdésem.
– Nem lehetett, mert a vízművek körömszakadtáig ragaszkodott a terület érintetlenségéhez.
Ezt később, amikor a sziget csücskébe igyekeztem, hogy megnézzem alulról a hidat, magam is tapasztaltam. A területet sorompóval zárták le, behajtás nemhogy autóval tilos, de még kerékpárral is, sőt gyalog sem lehet bemenni. Hogyan is mondta Palotai Ferenc, építésügyi előadó, amíg a faluvezetőre vártam? Hat méter mélyen már iható víz található, ami elsősorban a budapestiek szomját oltja.
Értem én, hogy fontos a víz védelme, de azért csak beengedhettek volna… A polgármester azonban megértőbb:
– Európa legnagyobb vízbázisán ülünk, vigyázni kell rá – mutatja a térképen. – Ha lehajtó épült volna, akkor a talajba előbb-utóbb óhatatlanul is belemosódik a szenny. Aztán az egyik engedmény követi a másikat… Szóval, jobb ez így. Nem ezzel van a baj, hanem azzal, hogy a kis híd, amely összekötné a szigetet a túlparttal, nem készült el. Márpedig a Megyeri híd építési engedélyét úgy adták ki, hogy vele együtt ez is megépül.
– Épült volna, ha meg tudnának egyezni Szentendrével a helyéről… – osztom meg vele a hallomásaimat.
– Tavaly februárban ez is megtörtént. A mi oldalunkon a falutól jó két kilométerre délre – mutatja ismét a térképet. – Szentendrénél pedig a katonai laktanyánál.
– Akkor hát?
– Ez a hely meg a honvédségnek nem tetszik.
– Mit mondanak, miért nem?
– Merthogy terveik vannak a területtel. Ám sosem mulasztják el megjegyezni, hogy a további egyeztetésre nyitottak – mutatja a Honvédelmi Minisztériumtól kapott levelet. – De ez már nem a mi dolgunk. A honvédség állami területet kezel, a beruházás szintén állami, intézzék el a minisztériumok egymás között.
Intézik is, az önkormányzat havonta kap értesítést valamiféle egyeztetésről… S miközben a Megyeri híd hamarosan elkészül, addig a kicsi érdekében még egy kapavágás sem történt.
A hónap elején aztán felröppent a hír: a szigetmonostori önkormányzat nem járul hozzá a Megyeri híd forgalomba helyezéséhez.
Azóta különösen gyakoriak az egyeztetések…
– Csepi Lajos, a Közlekedési Minisztérium szakállamtitkára néhány héten belül levelet ígért – folytatja a polgármester –, amelyben részletesen kifejti, milyen garanciát tud adni a kis híd építésére. A levél tartalmától teszi függővé a képviselő-testület, hogy megadjuk-e a hozzájárulásunkat.
– Polgármester úr, mondja meg nekem őszintén: önök komolyan hisznek abban, hogy meg tudják akadályozni a híd átadását a forgalomnak?
Molnár Zsolt elhallgat egy pillanatra.
– Nem, nem hiszem – mondja végül. – Hiába szól a szerződés mellettünk, nemzeti érdekre hivatkozva rá fogják engedni a forgalmat. Megtehetnénk ugyan, hogy keresztbe fekszünk a forgalom előtt, de nem fogunk. Egyszerűen csak bízunk az igazunkban.
– Tulajdonképpen miért ragaszkodnak annyira ahhoz a hídhoz?
– Nézze, a 2200 szigetmonostori lakos 30-40 százaléka munkaképes korú, annak 70-80 százaléka ingázik, nekik válna egyszerűbbé ezáltal az életük.
Ez körülbelül 500 ember, számolok magamban.
– Ehhez jönnek a középiskolások, akiknek szintén naponta el kell hagyniuk a szigetet. A mentő, tűzoltó viszont csak kerülővel tud bejönni. Akárcsak a turisták, akikből részben élni szeretnénk, mivel a vízművek miatt ipar telepítése vagy intenzív földművelés nálunk nem engedélyezhető.
De vajon megmarad-e Szigetmonostor bája – ami, tudom, nem jelent könnyű életet –, ha megépül a híd? Bár nem végeztem felmérést, azt azért hamar érzékeltem, hogy a falu megosztott a tekintetben, hogy akarja-e a hidat. Itt van például Herrer Caesárné, a Faluszépészeti Egylet elnöke, aki néhány éve költözött ki a nyáron élhetetlenné váló Vörösmarty térről.
– Amikor éjjel kettőkor még az opera-előadást követő vastapstól zeng a tér, az nekem már kicsit sok – foglalja össze távozásának okát.
S hogy miért éppen Szigetmonostor?
– Az a csehovi hangulat ejtett rabul, amit azonnal megtapasztaltunk – fogalmaz. – Meg a hegyek mögé bukó naplementébe szerettünk bele – mutat a Pilisre. – Most képzelje el, hogy ehelyett a  zajvédő falak mögött autók suhannának. Az már egy másik világ volna.
Igaza van, én mindenesetre már most visszalépek abba a másik világba. Közben megérkezett Lehel Zoltán is, a komp tulajdonosa. Nemcsak a beosztottai nem beszélnek szívesen, ő sem.
– Az önkormányzattól bérlem a területet – magyarázza tartózkodását. – Márpedig az önkormányzat akarja a hidat, énszerintem pedig hülyeség. Most azt gondolja, azért nem akarom, mert ellenérdekelt vagyok – néz a szemembe. – Igaza van. De nem csak ezért. Mit gondol, mennyibe kerül a híd?
Különböző számokról hallani öt- és tízmilliárd között.
– És tudja, mennyi okosabb dologra el lehetne költeni ennyi pénzt? Például mentőautókra Szentendrén.
Persze, hiszen minden pénzt sokfelé lehet költeni… Itt viszont egy jogerős építési engedélyről van szó.
– És ha nincs, ahol bejöjjön? – kérdezem.
– És ha nincs, ami bejöjjön? – replikázik. – Négy mentője van a szentendrei állomásnak, de ritka, ha mind a négy jó. Az egyiknek például múltkor az olaja folyt, mondtam, csináljanak már vele valamit, mert beáll a motor. A másiknak meg gézzel volt bekötve a kilincse. Kérdezem, mi történt. Rossz a zár. Akkor legalább drótozzák be, mert még kiesik a beteg.
– Ha viszont nincs híd, kerülnie kell Tahi felé, s addig meghalhat a beteg…
– Még mindig nem érti? Ha a két mentő betegért indul, a másik kettő meg, mondjuk, üzemképtelen, akkor hiába hívják Monostoron. De nem is ez a legnagyobb baj. Hanem ha megépítenék a hidat, vége volna a falunak, mint a botnak.
– Ezt meg hogyan érti?
– Elvesztené azt, amiért egyedülálló – osztja Herrer Caesarné véleményét. – Előbb-utóbb lakóparkot építenének, akkor már persze bevásárlóközpont is kell, benzinkút. És akkor egyébként mi lesz az annyira féltett vízzel a földben?



Másnap visszatértem a környékre. Ha már alulról nem nézhettem meg a Megyeri hidat, lássam felülről. Újpesten látogatóközpontot alakítottak a hídépítők, ahonnan az érdeklődőket kishajóval kiviszik a hídhoz.
Az útfelületet – ahová ideiglenes lépcsőn mászunk fel – már az aszfaltozáshoz készítik elő. Mellettem fiatal fiúcsapat, fegyelmezetten hallgatják kísérőnket, aki a híd adatait sorolja.
– Illik olyant kérdezni, hogy mennyibe kerül? – szólal meg egyikük.
– Természetesen, hiszen közpénzről van szó. A híd ötvenmilliárd, a hozzá vezető utak 12 milliárd.
– Ebben a szigetmonostori kis híd is benne van? – kérdezek rá.
– Nincs – mosolyodik el a férfi.
Hogyan is szokta mondani Csepi Lajos? Az a pénz megvan. Lehetséges, de ezek szerint nem itt. Talán ezért is halogatódik a monostori híd építése?
– Van egyébként súlyosabb gond is, mint a kis híd – folytatja a férfi.
A mentőket fogja említeni, jut eszembe a kompos, ám kísérőnknek más rugóra jár az agya.
– Az, hogy hová fog ömleni az a több tízezer jármű, amely a hídon naponta áthalad. A Szentendrei út nem tudja levezetni.
Ezt magam is tanúsítom…
– Elképzelem – folytatja. –, amint a kamionok a környező településeken kóvályogva keresik az utat a tízes út felé. Mi ehhez képest Szigetmonostor problémája?
Igaza lehet, ahogy olvasom, Budakalászon – ahová a híd a dunántúli oldalon vezet – is fontolgatják, megadják-e a hozzájárulását a Megyeri híd használatához.  De ez már egy másik történet.

Ezek is érdekelhetnek