Az ember azt hinné, szőlő csak olyan nagy borvidékeken terem, mint az egri, a soproni, a villányi vagy a tokaji. Pedig ott van sok helyen, az Alföld homok borította tájain például mindenütt. Legalábbis húsz-harminc éve még ott volt. Manapság azonban rohamosan zsugorodnak a szőlőskertek.

Megkapta az obsitot a bakator

A Nyírség szabolcsi oldalán Napkor talán a legnagyobb szőlős falu. Bármerre indulunk ki a határba, hamarosan homokdombokba és dombokra felkúszó szőlősorokba ütközünk. Már a dűlők nevei is megfogják az embert: Hajnal-hágó, Kalács-hegy, Papult-kert, Ludas-tó, Orosz-kert, Rókás, Ördöngös…
A három utóbbi kert hatalmas, legalább százhektáros. Szebbnél szebb színek, illatok, formák – ha festő lennék, semmi mást nem festenék, csak azokat a dombokat, hajlatokat.
Vagy három éve jártam arra utoljára. Nyár volt, permeteztek. Egy különösen szép parcella gazdájával szóba elegyedtem.
– Vegye meg – tette le hátáról a súlyos permetezőt. – Jól fog vele járni. Van év, amikor ezer litert is lead ez a hét sor.
Belementem a játékba.
– Mennyi az ára?
– Hétezer forint.
Letettem én már akkorra a saját szőlősről, de a nevetségesen kicsi összeg hallatán elbizonytalanodtam. Észrevette ezt a gazda.
– És ajándékba megkapja a hordókat, a dézsákat, a prést. Meg ezt a permetezőt.
Ekkor végignéztem a sorokon. A végüket nem is láttam. Egy nagy domb gerincéig futottak, s onnan, Isten tudja, milyen hosszan lefelé. És belegondoltam, hogy ki fogja azt metszeni, kapálni, kacsazni, permetezni, aztán megint kapálni, permetezni és permetezni… – a vásárból persze nem lett semmi.
Pedig mindig szőlősgazda akartam lenni. Még az elhatározás napjára is pontosan emlékszem. Egy szép, zúzmarás decemberi nap volt, valamikor a hatvanas évek derekán, kint a Töviskesen, a nagyapám szőlőjében. Az öregek a karókat ráncigálták ki a földből, mi, tíz-tizenkét éves kölykök pedig önfeledten bogarásztunk a szőlőt ölelő akácosokban. Ismerős volt ott minden fa, bokor – de télen sose jártunk arra.
Akkor se jó kedvünkben mentünk. Kiadta a téeszelnök a parancsot, tavaszra kihúzgálni a szőlőtőkéket! Hogy kinek volt útjában az a falutól távoli kert, hogy kinek kellettek azok a sovány, három-négy aranykoronás homokhegyek – ma sem tudja senki. De tavaszra a tőkéket tényleg kihúzgálták, a nagy dombokat pedig leborotválták, aztán elborította szépen a semmire se jó pernye, varjúháj. Mentette mindenki a menthetőt. Mi a karókért meg a permetszeres betonkádért mentünk azon a fagyos napon – akkor, a tehénszekér mellett ballagva döntöttem el, lesz nekem szőlőm, megbosszulom a nagyapám keserűségét!
Akkor indultak romlásnak a szőlőhegyeink. Amikor a sovány földeken is búzát meg kukoricát akartak termeltetni a parasztemberrel. De nem minden téeszelnök vette olyan véresen komolyan a központi utasítást, mint a mi ópályi elnökünk. Leváltották ugyan hamarosan – de már későn. Akkorra kitakarították szinte a teljes pályi határt. Ellentétben a szomszédos Nagydobossal vagy Nyírparasznyával, ahol sikerült megvédeni a szőlősöket.
Napkoron is, ahová rendszeresen vissza-visszajárok.
Most is itt vagyok, a majdnem enyém lett szőlősorokat keresem. De csak a parcella végében álló redves szilvafa változatlan – a tőkéket ember nagyságú gaz fedi, szomorú bizonyságául, hogy három éve a gazda komolyan gondolta az adásvételt.
Nemcsak az „én” szőlőmet borítja azonban dudva. Három éve is sok volt ugyan az elhagyott parcella, most jó, ha minden huszadikat művelik. És ebben már benne vannak a napraforgó- meg kukoricatáblák is!
Az autót a kert főbejáratánál, a lassan feltöltődő gémeskút mellett hagyom, s elindulok a harmatos fűben embert keresni. De sehol senki. Csak nagy sokára egy szomorú öszvér meg hosszú kötélen egy ijedős ló. Láttomra rémült vágtába kezd, tán meg is fojtaná magát, ha a napraforgósból rá nem kiált egy férfi.
– Ritkán lát itt embert, nem csoda, hogy megijedt – nyújtja a kezét Vékony Zoltán meg a felesége. Aztán meggondolják magukat, visszahúzzák a tenyerüket. Mert poros: napraforgót csépelnek ugyanis. – Piszkos munka ez – mondják –, de napszámosra nem telik.
– Nem tud eladó parcellát véletlenül? – kérdezem, mire a negyven év körüli férfi körbemutat.
– Eladó ez majdnem mind! De nem kell senkinek. Nekem is felajánlották jóformán a fél hegyet, de minek. Elég ez a nyolcszáz négyszögöl, ez sem éri meg. Igaz, bérleti díjat nem fizetek érte, de ha összeszámolom a költségeket, kiderül, így is csak ráfizetek. De a jószág miatt muszáj egy kis tengerit, forgót termeszteni… télen máskülönben mivel etetném őket.
Az öszvér egykedvűen rágcsálja a füvet, a ló is megnyugodott végre, a gazdájuk pedig azzal folytatja, hogy ő tulajdonképpen jól jár a parlagon hagyott parcellákkal. Kaszálóként használja a kertet. De azért sajnálja a parlagfűvel felvert földeket. Meg a régi öregeket, az egykori gazdáikat.


*

A homoki szőlőskertek kiváló ismerője Szőke Ferenc. A lövőpetri polgármester nemcsak faluvezető, de megszállott gyümölcsnemesítő is, így aztán percre beosztott munkarendje ellenére kész örömest szegődik útikalauzunknak. Öreg Samarájával zötykölődünk a Hársas-hegy, a falu negyvenöt hektáros szőlőskertje felé.
A kert legmagasabb dombja alatt kiszállunk, szuszogva felkapaszkodunk a 136 méter magas csúcsra. Nagyon messzire ellátni, egészen a sátoraljaújhelyi, beregszászi hegyekig.
– Gyerekkorunkban de sokat csodáltuk őket! – mutat körbe Szőke Ferenc.
Gyönyörködünk mi is, de bizony a beregszászi hegyeket mi nemigen látjuk. Kísérőnk is inkább csak a lelki szemeivel – eltakarják őket a fák. A szőlősorok között növő fák.
– Istenem… Ha ezt szegény apánk látná! – indul meg előttünk, s meg sem áll az ő régi parcellájuk előtt.
Az indák már itt is a földön meg felkúszva a fákra, és vaddohány meg madársóska borít mindent. Néhány dió- és barackfa még kínlódik, de láthatóan a homok győz hamarosan.
– Apánk halála után megpróbálkoztunk a barackkal, a dióval, de nem nagyon sikerült – néz meg közelebbről is egy fát Szőke Ferenc. – A szőlőre sajnos már nem maradt volna időnk, hiszen az igen munkaigényes. De parlagon se akartuk hagyni… Ez a homok azonban a szőlőt szereti igazán.
Egy magas, szőlővel befutott falcsonk előtt lassítunk – Szőke Ferenc építette tizenöt éve az apjának. Amolyan víkendháznak szánta, de még a cserepezés előtt meghalt az öreg, és félbemaradt az építkezés.
Húsz-huszonöt éve Lövőpetriben sem igen volt család, akinek ne lett volna szőlője a határban. Volt ott mindenféle fajta: bohér, bakator, otelló, erdei fehér, delavári… De lassan nyugdíjba megy mind – ma talán négyen vagy öten metszenek, permeteznek a hegyen, és majdnem biztos, hogy hamarosan ők is felhagynak vele. Mert a mai kor embere oszt és szoroz: ha Tokajban száz forintért huszonegy fokos mustot vehet, az a bolond, aki metszőollót fog a kezébe.
– A képviselő-testületet és engem mint kertészmérnököt is sokat foglalkoztat a hegy sorsa – így Szőke Ferenc. – Mi lennénk a legboldogabbak, ha újból művelésbe fognák az elhagyott parcellákat, erre azonban kevés a remény. A régi öregek még ölre mentek volna egy sorért, ma azonban ingyen sem kell senkinek. De ha valaki szőlőt is akarna venni, az sem tudna, mert a tulajdonviszonyok áttekinthetetlenek. Van, akinek még a nagyapja nevén van a kis birtok, de van olyan, pársoros parcella is, amelyiknek húsz tulajdonosáról tudunk. Egy ügyvéd egész életre munkát találna a Hársas-hegy tulajdonviszonyainak rendezésével. Ámbár megoldódhat a hársas-hegyi szőlők ügye hamarosan: az M3-as autópálya Záhonynak elágazó gyorsforgalmi útja pontosan kettévágja majd.


*

A szomszédban, a híres Hegyalján nem kell attól tartani, hogy csökkennének a szőlőültetvények. Sőt! Marcinkó Ferenc, a hegyközségi tanács elnöke szerint kicsikét még növekedett is az elmúlt időkben a szőlő területe. De ez még így is kevesebb, mint húsz éve.
– Nyolcvanhétben, a nagy fagyokig 7200 hektár szőlő volt erre, de a fagy után ezret rögtön kivágtak belőle, a rákövetkező három évben pedig, főleg a mély fekvésű területeken, újabb ezer hektárt számoltak fel. Most 5500 hektár termő és további ötszáz hektár lassan termőre forduló ültetvényünk van, a telepítési kedv, főleg a tőkeerős gazdaságoknál, nem csökken – mondja Bodrogkeresztúr felé tartva, ahol Kaczvinszky Ottó, a keresztúri hegybíró vár ránk szüretelő csapatával.
Szakad az eső, fúj a szél, az ember egyáltalán nem ilyennek képzeli el a hegyaljai szüretet. De a két szakember csak legyint: hol kerék, hol talp. Inkább az árak miatt morgolódnak. A Hegyalján kiépített feldolgozókapacitás nem képes megbirkózni az összes szőlővel, így minden évben eladnak negyven-ötvenezer mázsát más borvidékeknek. Főleg az Alföldre viszik a furmintot, hárslevelűt – ám az idén nem. Ott is jó a termés, a javítóbort pedig Olaszországból szerzik be, nyolcvan-nyolcvanöt forintért.
A nagyobb gazdaságokat természetesen ez kevésbé sújtja, de a kicsik, az egy-két hektáros birtokok megsínylik. Márpedig a Hegyalján 0,6 hektár az átlagos birtoknagyság. Attól persze egyáltalán nem kell tartani, hogy az idei nyomott árak miatt bárki is nekiesne a tőkéknek. Bár a birtokok koncentrációja itt is javában zajlik. Kaczvinszky Ottó szerint az apró, négy-ötszáz négyszögöles parcellák sorsa egészen biztosan meg fog pecsételődni.


*

No de vissza a Nyírségbe, mert az nem lehet, hogy legalább egy napkori szőlősgazdával ne beszéljünk! Nem nagyon válogathatunk. A nyolcvanöt éves Vislóczki Mihálynál mindenesetre keresve se találhatnánk különb gazdát. Hiszen ő még ma sem adta fel, műveli konokul a parcelláját.
– Hát… az idén hanyagoltam – csóválja a fejét. – Leütött a betegség. Még megmetszettem, de kapálni már nem nagyon kapáltam. Meg le is fagyott, úgyhogy most nem lesz borom.
Bent, a faluban beszélgetünk, mert Mihály bátyánk nem jár mostanában a hegyre. De ez nem jelenti azt, hogy üres marad minden hordója. Ha máshonnan nem, egyet biztosan megtölthet az udvaráról, ahol rogyásig megrakva a lugas.
– Nekem talán elég lesz – legyint. – Más már úgysem nagyon issza. A sör, a pálinka a divat. Sokszor elnézem, hogy két-három gyermekes családapák délelőtt tízkor beülnek sörözni. A munkanélküli-segélyből! Ahelyett, hogy felfognának egy darab szőlőt. A gyereknek lenne gyümölcs, nekik meg bor – de hát könnyebb az árnyékban elsörözgetni.
Mihály bátyánknak nagy fájdalma ez. Ilyenkor befogja lovát, a Bolygót, akit a vágóhídról mentett meg négy éve, és tesz egy kört a faluban. És elgondolkodik, hogy vajon jófelé megy-e a világ.
Egyáltalán nem biztos benne. Bár ilyenkor mindig eszébe jut a lakodalma, a világháborút követő nagy inflációs idők. Egy csizmatalp volt a legértékesebb nászajándéka. Azt is az öccsének adta, mert annak még rosszabb volt a csizmája.
Annál azért e bor nélküli idők is jobbak. Még ha a bohér meg a bakator meg is kapta az obsitot.

Ujvári Sándor felvételei

Friss cikkek

Piroska és a juhászok
Konténerek vízen és szárazföldön
Mivel horgássz hideg vízben? – Ellenállhatatlan hideg vízi aromák
A Szabad Föld az AGROmashEXPO vendége volt
Megjelent a Szabad Föld legújabb lapszáma
2023.01.27.
Használjuk a hideget
Ne várjon, amíg késő lesz!
Szerdától látogatható 41. AgromashExpo és AgrárgépShow
Meghallgat, társalog, inspirál és elkísér
Eltávozott az isteni Lollo
Az elfelezett alma
Protokoll síron innen és túl
Júniusig lehet pályázni
2023.01.20.
Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.