Otthagyni örökre

Gyönyörű márciusi reggel, enyhe és engedékeny, amolyan vasárnapi misére vagy kerti veteményezésre való idő, semmint kapkodásra. A langyos sugarakban fürdőző kisváros kihalt utcáit nagy hétvégi csend uralja, mindösszesen hat atyámfia mozgolódik egy veres színű ukrán rendszámú furgon körül. Miután hamar kiderül, nem értjük egymás nyelvét, hiányos orosztudásom benőtt kútfejéből kérdésként a „rabotaty”, azaz dolgozni igét teszem fel kérdésként, amire igennel bólintanak.

RiportFranka Tibor2022. 03. 20. vasárnap2022. 03. 20.

Kép: Ukrajnai menekültek Ukrán-Orosz háború elől menekülők Fóton. Danó Ferenc vállalkozó átmenetileg befogadott 13 menekültet 2022.03.06 fotó: Németh András Péter / Szabad Föld, Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Otthagyni örökre
Ukrajnai menekültek Ukrán-Orosz háború elől menekülők Fóton. Danó Ferenc vállalkozó átmenetileg befogadott 13 menekültet 2022.03.06 fotó: Németh András Péter / Szabad Föld
Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

– Jó helyen jár – nyitja a fóti Géza fejedelem utcában az egyik porta ajtaját a gazda, Danó Ferenc. – Nem értenek magyarul – int fejével a távozó furgon felé –, a messzi Harkovból menekültek ide alig hét napja, de már építkezésen dolgoznak, látja, vasárnap is – tessékel beljebb a hatalmas, panziószerű épületbe, ahol az ebédlőben pillanatokon belül három gyerek, két állapotos anyuka meg három nagymama kap körül bennünket abból a húsz, már magyarul is beszélő menekültből, akiket Danó uram, maga is kárpátaljai lévén, fóti házába fogadott.

Váltig állítja, esze ágában sem volt senkit sem elkvártélyozni, csak adományt vitt nekik a határra, de amikor Tiszabecsen meglátta a két didergő állapotos anyát meg a síró gyerekeiket, a könnye is kicsordult, azt mondta magában: nincs mese, hazaviszem őket. Mindez február 25-én még akkor történt, amikor a férfiak is szabadon léphették át családjukkal a határt.

Meséli, hogy ő már hat éve, akkor 29 évesen és békésebb viszonyok között azért jött magyarba, mert boldogulni szeretett volna, amiért cserébe a cigány élet sem tűnt számára drágának, hiszen Kárpátalján akkor és most is két szelet kenyér meg három kanál szilvalekvár jelenti a boldogulást.

– Először Pesten kezdtem el dolgozni szigetelőként, közben egy Haller utcai munkásszállón laktam, és amit kerestem, azt szigorúan küldtem haza ukrán származású feleségemnek, Aminának, rakosgassa csak félre. Keményen fogtam a munkát meg a lapátnyelet, úgyhogy két szorgalmas év után saját lábra álltam, furgonokat vettem, lakást béreltem Zuglóban, most pedig itt Fóton.

Danó Ferenc a befogadó, a munkaadó. Nem feledi, hogy honnan jött. Fotó: Németh András Péter

Mintha csak megéreztem volna a háború szelét, három hónapja a feleségemet meg az 5 éves kisfiamat is áthoztam magamhoz Magyarba. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy aki akar, és van benne kitartás meg elszántság, az képes lesz boldogulni, mert munka bőven akad. Ez járt az agyamban a határon is, amikor megláttam a didergő embereket, hogy nekik is sikerülhet.

– Azt kérdezte tőlünk a Feri, hogy van-e hová mennünk – emlékszik a 29 éves, háromgyermekes Zita asszony, aki a negyedik babával már mindennapos, hiszen eltelt a kilencedik hónap is. – Akkor én azt válaszoltam sírva a Ferinek, hogy nekünk nincsen hová mennünk, nekünk nincsen senkink, csak a nyomorúságunk. Erre azt mondta, mindjárt lerakja az adományokat, aztán pedig beülhetünk a csomagok helyére mind a kilencen.

Összekulcsolt kezekkel, sután és rémülten néz az ablakon át a vakítóan szikrázó napsütésbe, szerencsére megszólal a kapucsengő, mielőtt ismét sírásban törne ki. Két jól öltözött fiatalasszony érkezik földig érő szatyrokat cipelve, nyomukban pedig a város polgármestere, dr. Vass György köszön ránk, aki miután értesült róla, hogy a Danó-féle bérleményben egyetlen hét alatt már 20 fölé emelkedett a menekültek száma, személyesen érkezett vizitálni, segítséget nyújtani.

A családok célja: megtalálni a kényszer szülte helyzetben a boldogulást, megélhetést. Fotó: Németh András Péter

Mert a segítség most ahhoz kell gyorsan és igazán, hogy ha majd elmúlik néhány hét, és menekültben, befogadóban felmerül a kérdés, mihez kezdjünk ezután, legyen rá életerős válasz. Idővel ugyanis enyhül a fájdalom, akár az adakozókedv, a gyűjtés, a közfigyelem, és helyükbe lép a család iránti felelősség, a boldogulást jelentő állandó munka, a gyerekek nevelése, taníttatása egy új hazában.

– Valóban ezek az igazi és mindent eldöntő kérdések, ráadásul országszerte – mondja a polgármester. – Reggel óta legalább tucatnyian hívtak fel, tudunk-e helyet, szállást biztosítani, pedig egyetlen hét alatt több mint 70 menekültet fogadtak be fóti lakosok a saját otthonaikba, és hol van még a vége. Közben a város is átfogó gyűjtést hirdetett, mert az egyik kárpátaljai, döntően magyar lakta település Bátyú, a testvérvárosunk, nekik is elkél a segítség, egész listára valót írtak össze.

A két fiatalasszony serényen üríti asztalra adománnyal teli szatyrait: üdítő, gyümölcs, tészta, konzerv, mosószer, befőtt, közben folyamatosan beszélnek, dicsérik az anyák bátorságát, a gyerekek csillogó szemeit, mert nem szeretnék elsírni magukat. Egyikük, Krisztina végül elcsukló hangon azt javasolja: – Főzzetek sok forró húslevest, az mindig jót tesz, hoztam bele egész tyúkot!

Evelin és kisfia, Józsika. Fotó: Németh András Péter

– Isten áldja meg a Ferit és mindenkit, aki segít rajtunk, de higgyék el, mi dolgozni akarunk, a munkától nem félünk, ha kell, én holnaptól takarítok vagy mosogatok – győzköd bennünket Chekán Ibolya asszony. – Két éve már álltam egy pesti kertészet alkalmazásában, a keresetemet pedig vittem haza Munkácsra, mert 11 éhes unokám várta a mama Tibi csokiját. Öt gyereket neveltünk fel az emberemmel, kínkeserves szegénységben, én többet nem akarok oda hazamenni – sírja el magát.

Marianna is azon tépelődik, leginkább önmagát nyugtatgatva, hogy az egészség és a gyerekek a legfontosabbak, a ház meg a jószág elvesztése nem számít, és már ő sem menne haza akármennyi pénzért sem Beregszászra. Benyitunk az ebédlőből nyíló egyik kis szobába, ahol a lányai, a két veje meg az unokái kaptak szűkös helyet, fehér emeletes vaságyakon, amelyeket telefonon vásárolt meg Feri, miközben Fót felé fuvarozta őket a lónyai határról.

A matracon dobozos vitaminok, cukorkászacskók meg plüssállatok hevernek együtt a műanyag dömperekkel meg a pelenkákkal. Minden van, de semminek nincs helye. Egymás után érkeznek a város lakói az újabb babakocsikkal, kiscsizmákkal, nagykabátokkal, valamennyi még szabad sarkot és asztalt teleraknak, kedveskednek adományaikkal.

– Göthös vagyok, a tüdőmet is kiköpöm – mondja magára mérgesen Marianna férje, József, miközben forró teát szürcsölget a konyhában. – Kitanultam a kőművesszakmát, abban dolgozom most is, de tegnap megfáztam az állványon, attól szédelgek, mint az őszi légy. Megfordultam már régebben is például egy várpalotai építkezésen, havonta 200 ezret is kerestem, az nálunk nagy pénz. Hogy most mi lesz? Kevés a Jóistenre bízni a sorsunkat, mert Feri nyakán sem maradhatunk örökké. A rend mifelénk az, hogy a gyerek iskolába jár, a szülő dolgozik.

A polgármester arca az elénk citált gondokkal egyenes arányban komorodik, pedig Fót a Károlyi-kastélyról, az Ybl Miklós tervezte templomról, a gyermekvárosról, újabban pedig a milliárdos filmstúdióiról ismert város, az adóbevételeket tekintve az ország kifejezetten gazdag települései közé tartozik.

– Elsősorban Pest közelsége miatt a több mint 20 ezer lakosra majdnem 2 ezer vállalkozás jut, ezért nálunk rengeteg a betöltetlen állás – mondja dr. Vass. – Felénk csak annak nincs munkája, aki nem akar dolgozni. Tegnap összehívtam az iskolák, az óvodák, a bölcsődék, a családsegítő vezetőit, és az egyeztetéseket követően kijelenthetem, a problémákat meg tudjuk oldani.

Volt egyszer egy édes otthon, és van egy rémálomszerű jelen a kicsi kapaszkodókkal. fotó: Németh András Péter

Aki jelentkezik, azonnal kap munkát, hiszen folyamatosan keresnek árufeltöltőt, takarítót, levélkihordót, irodai dolgozót, de akár közmunkást is, mert annak errefelé senki nem jelentkezik. A jótevőjük, Danó Ferenc sem akar kimaradni a sorból, és aki miután megbeszélte Aminával, hogy ha szűkösen is, de a 20 menekült még náluk maradhat egy ideig, az öt férfiembert azonnal munkába állítja.

– Csak rajtuk múlik, melyikükből lesz jókezű szigetelő- vagy burkolósegéd azokon az építkezéseken, ahol munkákat vállalok. Kora reggel indulunk 2 mik­ro­busszal, naponta 10 órát dolgozunk, a segédmunkások 1300, míg a szakemberek 2500 forintos órabért kapnak – sorolja Ferenc gazda, aki nem győzi fogadni a szálláshelyet kereső kárpátaljaiak telefonjait meg az önzetlen civilek adományos kartondobozait.

A konyhából tömény lecsóillat terjeng, még le a pincébe is, ahol jobb híján 4 felnőtt kénytelen megaludni egy ablaktalan, hideg helyiségben, ágyanként 3 adakozásból kapott paplan alatt. Itt álmodoznak félve, sírva arról, hogy lesz-e még visszaút, vagy már itt van a világvége. Az emeleti két szobában a kisgyermekes és állapotos Harkovból, illetve Jánosiból menekült Zita és Malvina családtagjai szoronganak ágyanként kettesével.

Malvina férje, Jenő most oda van elektromos melegítőt venni a pincében fagyoskodóknak. Meséli az asszony, Jánosiból hónapokra eljártak napszámba krumplit szedni, amiért havonta 6 ezer hrivnyát (65 ezer forint) kaptak, és az így spórolt pénzből vettek egy szoba-konyhás, komfort nélküli házacskát, amit most Malvina családféltése okán ott hagytak üresen, lehet, hogy örökre.

Zita és párja, Károly egyenesen Harkovból érkeztek, ahová azért mentek el 2 esztendeje Beregszászról, hátha könnyebben boldogulnak. Szintén az asszony beszélte rá urát a korai menekülésre, mert megérezte a veszély közeledtét, noha akkor már áldott állapota kilencedik hónapjába lépett. Azt mondja, a nagyvárosban egy kis szobát tudtak csak kibérelni, de legalább volt munkájuk. Zita például utcát söprögetett havi 3 ezer, míg a férje rakodómunkás volt havi 5 ezer hrivnyáért, ami 100 ezer forint összbevételt sem jelentett a 3 gyermekes családnak, miközben az albérlet meg a rezsi elvitt belőle 5 ezer hrivnyát (60 ezer forintot).

Józsi a konyhában.Aztán irány a munka, az építkezés. Fotó: Németh András Péter

– Sokszor nem volt mit ennünk, hát sehol sem lehet annál rosszabb, mint ott élni, ráadásul az ukránok nem szívlelik a magyarokat, elhúzódnak tőlünk. Itt jó helyen vagyunk, a védőnővel pénteken odaát voltunk a városi rendelőben, és a babával, hál’ istennek, minden rendben van – simogatja az új otthonuk közepén az 5 esztendős Arnold fejecskéjét. – Karcsi nagyon rendes, dolgos ember, mi ketten bárhol gyökeret eresztünk, baltával sem lehet bennünket kivágni. Sajnos édesanyámék, mert öregek már, nem ennyire talpraesettek, tegnap este beszéltem velük telefonon – sírja el magát az asszony.

– Azt mondta anyám, kifogytak az üzletek, nincsen csak ruszli meg cigaretta, és ők nem a bombázásoktól, hanem az éhségtől fognak meghalni. – Erre Arnold is rázendít a sírásra.

Nem sokkal később egy másik szálláson, a Mol- benzinkút melletti vendéglőből kialakított menedékhelyen azt mondta erre a nagygérci születésű, háromgyermekes Maki Tibor kőművesmester: – Mindegy, hogy éhezéstől, üldözéstől vagy bombázástól, de a magyarok mindig menekülni kényszerülnek. Jusson csak eszünkbe, hányszor kellett elhagyni Kárpátalját, Erdélyt, Vajdaságot vagy a Felvidéket sírva és kisemmizve, és hány ukrán, román, szerb vagy szlovák adott akár szelet zsíros kenyeret az űzött magyaroknak? – szögezi nekem a kérdést strandpapucsban, kezében tányér tésztalevessel.

– Gyakran szitkozódnak meg fenyegetnek. Most meg, amikor baj van, együtt menekülnek velünk oda, ahová eddig bennünket zavartak. Nincsen igazság, de azért jól van, hogy a magyarok segítenek rajtuk – mondja megenyhülve, és puszit nyom felesége arcára.

Amikor mindezt felhozom a fóti testvértelepülés Bátyú ukrán polgármesterének, akivel dr. Vass polgármester úr telefonján sikerül kapcsolatba kerülni, Taranenko Dmitro azt válaszolja magyarul, ha akad is néha balhé, szerinte nincsen magyargyűlölet Kárpát­alján.

A város lakói összefogtak, segítenek. Fotó: Németh András Péter

– Hálával és köszönettel gondolunk a magyarokra a segítségért. A feleségem magyar származású, a gyerekeim magyar iskolába járnak, és a magyar többségű város engem választott vezetőnek – sorolja Taranenko úr. – Higgye el, nem velünk, a kisemberekkel van a baj, hanem azzal, hogy orosz testvérünk fegyverrel a kezében ránk rúgta az ajtót.

A 3 ezer lakosú, egykor magyar település, Bátyú eleinte Bánk bán vejének a tulajdona volt, majd a XIII. századtól egészen Trianonig a Lónyai família birtokolta. A nevét a monda szerint Batu kánról kapta, mivel a hírhedt vezér megpihent a faluban.

Ami az elmúlt 100 esztendőt illeti, aki ide született a történelem jóvoltából, annak ötször kellett állampolgárságot váltania anélkül, hogy egyszer is elhagyta volna szülőhelyét: kétszer lehetett magyar, aztán kötelezően cseh, szovjet, végül pedig ukrán atyafi.

Dr. Vass György polgármester segély­csomagokat hozott. Fotó: Németh András Péter

Fót most azért gyűjt Bátyúnak, mert belső Ukrajnából több mint 200-an menekültek a városba, minek következtében Taranenkóék szűkében vannak matracnak, paplannak, szappannak, fogkrémnek, pelenkának, ételnek és gyógyszernek. Azt mondja Fót polgármestere, ha sikerül mindent összegyűjteni, akkor teherautóval szállítják egészen a lónyai határig, ahol a bátyúi küldöttség átpakolja, és hazaviszi az övéinek.

Időközben a gyönyörű márciusi reggel enyhe délbe fordult, amit nem csak a halandó gyomra, de a nagytemplom harangja meg a vasárnapi húsleves városszerte terjengő illata is egyként jelez.

Ezek is érdekelhetnek