Kásás nélkül is

Amikor Benedek ideiglenesen lemondta a válogatottságot, az együttes akkor is a csúcson volt, az elmúlt héten rendezett budapesti Világliga-tornát pedig a beteg Kásás és a szintén húzóembernek számító Steinmetz Ádám hagyta ki, a csapat mégis módszeresen elcsépelte ellenfeleit. Ha nincs a két zseni, akkor a válogatottat a második nemzedék (Biros, Molnár, Fodor, Kiss) viszi, ha meg nekik sem jön ki a lépés, akkor még mindig lehet számítani az újak közül Hosnyánszkyra, Varga Dénesre – és ez így is van jól.

Persze a fentieket olvasva adódik a kérdés: miként lehet az, hogy ez a bombaerős, minden posztra két klasszist felvonultató magyar csapat egyetlen komoly tornát sem nyert három éve, ráadásul ez a szezon klubszinten is kínzóan eredménytelenre sikeredett? Nos, ami összejött Sydney és Athén között, az a Kemény-korszak második olimpiai aranya után a visszájára fordult. Nem arról van szó, hogy a bírók addig nekünk ítéltek, azóta meg ellenünk vagy hogy a kapufáról most már tendenciózusan kifelé pattan a labda, netán a víz előre megfontolt szándékkal rossz irányban lejt – csupán arról, hogy a pszichikai hullámvölgy, ami évekig elkerülte a csapatot, most elérte. Erre ráment két Európa-bajnokság, két világbajnokság meg egy Világliga, de a nyeretlenség miatt maga a válogatott még nem lett rosszabb. Igaz, hogy négyszer kaptunk ki a szerbektől; igaz, hogy amikor a szerbeket végre megúsztuk, akkor a horvátok győztek le bennünket – de bármilyen rossz is ez a sorozat, nyugodtan állíthatjuk, hogy Peking legnagyobb esélyese a magyar csapat. Kásással, Benedekkel, Steinmetzékkel, Kiss Gergellyel vagy akár egyikük-másikuk nélkül – mert ez a válogatott már sokszor bebizonyította, hogy mindenkit megfelelően tud pótolni. Persze azért Biros lőjön csak minden meccsen hat gólt…